Étkező

*Clio egy ideje, már a szobájában ülve olvasgat. Nem olyan régen kapott egy könyvet anyjától, amit feltételezése szerint egy nem varázstudó nő írt. A regény főhőse egy vámpír. Clio mindig is imádott olvasni, minden témáról. Ez a könyv igen csak megfogta, és igen sok időt tölt azzal, hogy ezt olvassa.
A fejezet végéhez érve szusszanásnyi időt hagy magának, hogy feldolgozza az információkat, amiket eddig olvasás közben magába "szívott". Kinézve az ablakon, - ami egészen közel van hozzá, hiszen ablakpárkányán ül - tekintetét végigjártatja a tájon. Még mindig nem sikerült teljesen megszoknia ezt a hatalmas változást, melyen a kastély környéke keresztül ment. Az igaz, hogy a változás, csak az ő szemében történt meg, hiszen a táj eddig is ugyan ilyen volt, csak ők nem láthatták, hiszen pár száz évvel később éltek, de ez a lényegen nem változtat. Rengeteget olvasott már középkorban játszódó történeteket és imádja őket, de ott élni egészen más. Bitta jut az eszébe. Szemei előtt megjelenik a szomorú arc, a könnycseppek, ahogy végiggurulnak bőrén, az elkeseredettség, amivel a rettenetes esetet mesélte el. Erre gondolva elszomorodik, s azonnal eszébe jutnak azok a szegény Sigumusos diákok, akiket elraboltak. Szörnyű lehet nekik, Clio bele sem mer gondolni. Érzi, hogy közel áll a síráshoz, és nem akarja, hogy ez bekövetkezzen. Felpattan, a könyvét egyszerűen ágyára dobja, kezébe veszi a pulóverét és az ajtón kilépve elindul. Hogy merre megy? Még ő sem tudja. Kissé olyan, mint ha a szomorúsága elől akarna menekülni. Érzi, hogy mai hangulata erős kontrasztban áll két nappal ezelőtti hiperaktivitásával. Nem szeret rossz kedvűnek lenni - ki szeret?
Ahogy szaporán szedi egymás után lábait, töpreng. Nem akar töprengeni, de nem jut eszébe semmi, amivel lefoglalhatná magát.*
~1, 2, 3, 4, 5, 6...~*Jobb ötlet híján magában elkezdi számolni, hogy hány lépcsőfok vezet le a toronyból. Nincs túl sok értelme, de legalább nem gondol a szomorúságra, s arra, hogy milyen messze van otthonától, tehát a célnak megfelel. Soha nem jutott az eszébe, hogy honvágya legyen, de így, hogy szó szerint évszázadokra van szüleitől és testvéreitől, az egész helyzet újra értékelést kíván.
~36, 37... 42... 51~*Számolja tovább a lépcsőfokokat. Abban sem biztos, hogy jól számolja, túlzottan már nem figyel oda, egy másik érzés foglalja le figyelmét, s ez az érzés pillanatokon belül egy hang formájában a külvilág számára is egyértelművé válik. Clio hasa korgással adja tudtára a lánynak, hogy nem igazán tetszik neki az ötlet, hogy a reggeli és az ebéd kihagyása után, a lány a vacsorát is meg akarja spórolni. Igazából a nap folyamán fel sem merült benne, hogy enni kéne valamit. Annyira belemerült a könyv olvasásába, hogy üresen tátongó gyomrát elfelejtette megtölteni némi finom falattal. Nem tudta mennyi lehet az idő, de úgy saccolta, hogy lassan közeledik a vacsora idő - ha más nem, néhány szendvics jelenti majd leánykánk számára a vacsorát. Most már céltudatosabb léptekkel folytatva útját, egyenesen az étkező felé tart, hogy aztán belépve lecsitíthassa reklamáló gyomrát.
Közeledve az étkező ajtaja felé, úgy dönt, hogy fölveszi szürke, kapucnis pulóverét, amit eddig a karjában tartott. A kastély falain belül hűvös van ahhoz, hogy mindössze csak a piros, spagettipántos toppja legyen rajta. A pulóver kissé bő volt, de ez szánt szándékkal volt ilyen, szerette a bő pulóvereket. Alul egy bő szárú, sokzsebes csípőnadrág volt rajta, amit csípőjén egy övvel fogott meg. Terep színe akár még rejtőzködésre is alkalmassá tette volna az öltözetét, de nem ez volt a célja. Lábára - mint szinte mindig - kedvenc szürke edzőcipőjét vette fel még reggel, amibe most piros cipőfűzőjét fűzte bele. Baseball sapkáját, ma szobájában hagyta, egyéb kellékeivel együtt.
Belépve tekintete egy fekete ruhás lányon akad meg. Mint ha már látta volna valahol. Elnéz a Pillus asztal felé, de mivel azt üresnek látja, így jobb ötlet híján úgy dönt, hogy odapofátlankodik a lányhoz, s megkockáztatja, hátha nem zavarja. Ma nem akar egyedül lenni, mert akkor megint elkezdene elmélkedni, és akkor előjönnének rossz emlékei, amik még jobban lehangolnák...*
- Hali. Nem zavarnálak, ha esetleg csatlakoznék?*Kérdezi kérdő tekintettel, miközben eszébe jut, hogy a lányt Varázsfegyvertan órán látta. A felismerés egy halvány mosolyt csal az arcára, s ha Kumikot nem zavarja, akkor leül mellé.*
- Amúgy Clio Wynmore vagyok, a Pilluamuletoból. Azt hiszem Varázsfegyvertan órán már láttalak.*Mondja egy halvány mosollyal a lányra nézve, s egy pohár után néz, amibe barack levet tölt magának, s nagy kortyot iszik belőle.*
- Egyébként jó étvágyat.*Mondja még a fekete hajó leányzónak, miközben önmaga egy melegszendvicsről álmodozik, ami meg is jelenik előtte. A jó sok, különböző feltét láttán a nyál egyből összefut a szájában, és mosolyogva tapasztalja, hogy e látványt a hasa is díjazza. Jóízűen harap bele az ételbe, s igyekszik türtőztetni magát, pedig legszívesebben egy pillanat alatt a szájába tömné az egészet, de az nem lenne túl nőies.*

*Kumiko elgondolkozva falatozza a halas szendvicsét. Azon töpreng, hogyan szerezhetne barátokat. Igaz nem kifejezetten társasági lény, de néha nem árt valakivel beszélni. Persze ott van Soelon, de a tündesráccal nem beszélhet akármiről. Vannak ugye bizonyos női témák... A gondolatra torz fintor jelenik meg az arcán. A végén még mindenféle színes cuccokat fog magára aggatni, rózsaszínre festi a körmeit, és popsztárok után fogja csorgatni a nyálát. Vajon a középkor, vagy a kastély van rá ilyen rossz hatással? Soha nem érdekelte, hogy vannak-e barátai, a női témáktól, meg egyenesen a falra mászott.
Talán kamaszodik. Halványan elmosolyodik az ötleten. Hiszen már 17 éves! Még hogy kamaszkor! Talán csak a családja hiányzik. Amíg otthon volt nem volt szüksége barátokra, hisz az ideje nagyrészét a teaszertartások és az öccse kötötte le.*
~Vajon mi van velük odahaz?~ *Tűnődik el. És már egyre kevésbé örül a szendvicsének. *~ Anya azért jobbat csinál. Ő kever bele tojást is~ *Az asztalon egy újabb szendvics jelenik meg, s amennyire ránézésre meg tudja állapítani, a hal tojással van keverve benne.*
~Ez igen! Lehet még is csak az iskola van rám ilyen "rossz" hatással. Bár mindez csak nézőpont kérdése.~
*A korábbihoz képest, most sokkal nagyobb hangulattal harap bele az elötte lévő finomságba, és elhatározza, minden másképp lesz.
Ekkor valaki megszólítja. Meglepettsége valószínüleg az arcára is kiül. Az ő hazajában étkezés közben nem illik megzavarni senkit sem. Persze itt mások a szokások. Tanult is erről az előző iskolájában, így igyekszik rendezni a vonásait.*
- Szia! Nem, nem zavarsz ülj csak le.* S a mellette lévő székre mutat. Közben végig méri a lányt. Ismerős neki, valószínüleg már találkoztak valahol. Talán valamilyen óra lehetett. Töprengéséből a lány téríti magához, aki rögtön meg is oldja a problémát.*
- Kumiko Midorkawa, Extremus. *Kezet nyújt a lánynak. Azt tanulta odahaza, hogy Európában így szokás üdvözölni a másikat.*
~ Végülis sokkal praktikusabb mint a meghajlás, mert ezt ülve is lehet.~ * Mosolyodik el magában, majd újra a lányra néz.*
-Igen az lehet! Pont azon godnolkodtam hol találkozhattunk. De most, hogy említetted már biztos vagyok benne. *Most hogy emlékszik, eszébe jut az is, hogy a lány nem volt egyedül a teremben.*
~Neki biztos vannak barátai~ * Keserű mosoly fut át az arcán, de aztán rájön, hogy itt az ő lehetősége! Épp az előbb határozta el, hogy lesznek barátai. Ettől a gondolattól, s a kínálkozó lehetőségtől újra mosolyogva néz fel a lányra.*
- Neked is jó étvágyat! Amúgy Te hova valósi vagy? *Nem túl eredeti kérdés, de valahogy el kell kezdeni egy beszélgetést. És neki, sajnos még nincs túl sok tapasztalata e téren. A vonásai most nem mutatják kételyeit. Még mindig kedvesen mosolyog, mintha az iménti kérdése, teljesen tökéletes kezdete lenne egy új barátságnak.*
~ Végül is Soelonnál is bejött ~ *Jut eszébe, s mosolya magabiztosabbá válik*

*Mikor egy megdöbbent arc fogadta köszönését, egy enyhe fintor szalad végig ábrázatán.*
~A fenébe. Most meg mit rontottam el? Nem kellett volna kezdeményeznem... Úgy sem szokásom...~*Elmélkedik, miközben azon gondolkodik, hogy mit hibázott. A felé nyújtott kezet pesrze elfogadja, s kezet ráz a lánnyal, amihez egy mosoly is párosul. A kialakuló beszélgetés lassan halad tovább a szokásos szálon. Általában két ismeretlenközt elhangozható alap kérdések itt is kezdenek felvetődni.*
- Eddig New Yorkban éltem az édesapámmal és a bátyámmal.*Mondja egyenlőre röviden. Ha a lánykát esetleg más is érdekelné még róla, majd megkérdezi. Nem tétovázik sokáig, ő is szeretne új kapcsolatokat építeni, így vissza is kérdez.*
- És te? Te merről jöttél?*Kérdését föltéve szemébe az érdeklődés jelei csillannak meg. Mindig is az a fajta ember volt, aki, ha feltett egy kérdést, az azért tette, mert érdekelte a válasz, feleslegesen nem kérdezett. S mivel általában elég sok minden érdekli és szeret beszélgetni, így sosem okozott neki problémát, hogy egy-egy újabb kérdést csaljon elő elméjéből. Az, hogy a lány lakhelye felől érdeklődik, azt sejteti, hogy talán Clio még sem hibázott, mikor beszélgetést kezdeményezett Kumikoval.*
- Vannak testvéreid?*Teszi fel az újabb kérdést, csak hogy beszélgetésük ne laposodjon el. Lassan végigméri a mellette ülő leányzót. Fekete ruhái, haja, körömlakkja és sminkje erős kontrasztban áll fehér bőrével, de az még sem betegesen sápadt. Ezen valahogy megakad a szeme, valahogy barátságosabbá teszi a lányt, ahhoz képest, hogy milyen sötéten öltözködik.*
~Vajon mi lehet ennek az oka? Gyerek kori trauma, esetleg divat?~*Kezd el gondolkodni, de úgy dönt, hogy nem kérdezi meg, nem akar bunkónak tűnni. Talán az ő öltözete furcsán hathat a lány szemében, hiszen Kumikónak valószínűleg a saját ruhája a természetes, Clionak meg az övé. Ahogy többször is végigméri a lányt - persze csak feltűnés mentesen - egyre jobban megtetszik neki ez a stílus - persze nem annyira, hogy átvegye, de tényleg tetszik neki.*

*Kumiko boldogan veszi észre, hogy a lány nem fordul el a sablonos kérdésre. Tovább majszolja a vacsoráját és érdelkődve hallgatja, hogy a lány amerikából jött. Meg is jegyzi magában, hogy erről még kikérdezi, náluk nem túl sokat hallani arról az országról, vagy ha hallanak is valamit, az nem túl jó.*
~Persze meg van rá az okuk~ * Jut eszébe a korábbi háború.* ~De hisz az már nagyon régen volt. Vagyis most, hogy a középkorban vagyunk, nagyon soká lesz~ *Ezen a paradox gondolaton majnhogynem nevetni kezd, de visszafogja magát, elvégre hülyén venne ki magát, ha elkezdene nevetni, miután a lány megemlítette a származását. A végén úgy tűnne valami vicces van benne, pedig nincs. Így végül is csak tovább mosolyog, majd válaszol a lánynak.*
- Én Japánból jöttem. Kiotóból.
*Nem beszél sokat, nincs hozzá szokva, de látja Clion, hogy tényleg érdeklődik, és ez felbátorítja.*
- Igen van testvérem. Egy öcsém van. Seijinek [ejtsd: Szejdzsi] hívják. 10 éves.
*Nem tudja mennyit meséljen, de talán elsőre elég ennyi is. Aztán majd kialakul. Ha több is érdekli a másikat, úgyis megkérdezi. Őt azonban nagyon érdeklik az amerikai kultúra részletei. Persze nem támadhatja le rögtön azzal a rengeteg kérdéssel, ami hirtelen eszébe jutott. Tanácstalansága az arcára is kiül, amíg kitalálja melyik kérdést tegye fel a millióból. Szerencsére sikerül hamar döntenie.*
- És a te bátyád?
*Teszi fel, a szerinte legmegfelelőbb kérdést. Tényleg érdekli Clio. Kedvesnek látszik, és az érdeklődése is nagyon szimpatikussá tette. Kumiko már el is felejtette, hogy náluk, nem beszélnek evés közben. Kíváncsian hallgatja a másikat és bizakodva néz rá, egy barátság reményében.*
- New York tényleg olyan zajos és zsúfolt, mint amilyennek mondják?
*Egyszerűen képtelen leplezni a kíváncsiságát. Annyi mindent szeretne megtudni a másik kultúráról. Persze biztos mindenki ezt kérdezi tőle, aki valahonnan máshonnan érkezik. De őt tényleg érdeklik más országok szokásai.*

*Ahogy jobban belegondol, eléggé hülyeségnek hangzik a kérdése, mivel eléggé egyértelmű a lány származása, de hát most már mindegy. Természetesen a kérdésére azt a választ kapja, amire gondolt. Kumiko Japánból jött. Mikor megtudja, hogy van egy öccse és a nevét is, kisebb mosoly ül ki arcára. Mindig is megmosolyogtatták a Japán nevek. Olyan vicces a kiejtésük, meg az írásuk, meg úgy minden. Persze ez nem negatívum, sőt kifejezetten érdekfeszítő, de Clio úgy gondolja, hogy nem kérdez ilyenekről, ki tudja, hogy a lány mennyire akar ismerkedni, már így is hülyén érezte magát, amiért idetolakodott hozzá. Nem is érti, hogy hogy gondolta, egyrészt, mivel az Extremusosok előszeretett szabadidős foglalkozásnak tartják más emberek egészségének megrontását. Hál' Istennek, eddig csak hallásból értesült erről, nem szeretne ilyen, vagy ehhez hasonló 'élményben' részesülni. A lány mégis valahogy másnak tűnik, mint az átlag, akikről hallott. Hallja a kérdést, de először nem igazán érti, hogy a lány mit akar ezzel a félmondattal. Az angolja neki sem tökéletes, pontosabban amerikai akcentussal beszél. Pár pillanatig értetlenül néz a lányra, de hirtelen leesik neki, hogy vajon hogy is érthette Kumiko.*
- Ő 21 éves. Rayennek hívják. Rajta kívül még van két bátyám és egy öcsém.*Meséli, habár azt a lány nem kérdezte, de úgy gondolja, hogy talán csak azért, mivel előbb csak egy testvérét említette meg.*
- Ők édesanyámmal Spanyolországban, Ibizán élnek, már 12 éve.*Teszi még hozzá, habár ez már tényleg több, mint amennyit a lány kérdezett. Észreveszi a bizakodást Kumiko szemében, s ez kissé megdöbbenti, de egyúttal mosolyt is csal az arcára.*
~Lehet, barátkozni szeretne?~*Fut át a gondolat a fejében, s ez kiszélesíti a mosolyát és szemeit megtölti reménnyel és boldogsággal. Mindig nyitott egy barátságra, főleg, ha a potenciális barátjelölt ilyen rövid idő alatt, ennyire szimpatikussá válik számára. Ekkor jön egy újabb kérdés.*
- Igen, eléggé, de én szeretem, mert nyüzsög és mindig van valami tennivaló, valami program. Koncertek, előadások, rendezvények, bulik mindenfelé. És persze ott a rengeteg barátom, akikkel már annyi szabályt szegtünk meg, hogy elmondani sem lehet.*Mosolya huncut vigyorrá válik, s elkalandozik. Egykét eseményt átpörget a szeme előtt, de ez aligha látszik rajta, egyszerre több mindenre is tud koncentrálni. Ekkor eszébe jut egy újabb kérdés.*
- És Japán milyen? Annyi érdekes dolgot hallottam a japán kultúráról. Annyi minden más nálatok. Nem nehéz most egy egészen új közegben, új kultúrában élni?*Teszi fel a kérdést, ami szintén érdeklődéssel tölti el. Úgy érzi, hogy akár napokig el tudna itt lenni a lánnyal és beszélgetni vele. Ameddig hallgatja őt eszi tovább a szendvicsét, pontosabban a következőt, mivel azóta ez már a második melegszendvicse. A végén még el fog hízni... Na jó nem, arra igen kevés az esélye.*

*Kumiko furcsálja a másik értetlen pillantásait, aztán rájön, hogy valószínüleg az angoljával volt némi probléma. No igen, japánban nem a legjobb a nyelvoktatás. Legalábbis nem az ő városukban. Már éppen nyitná a száját, hogy átfogalmazza a kérdést, de ekkor Clio rájön, mire gondolt és rögtön válaszol is. Az információ mennyiség hirtelen kicsit soknak tűnik, de inkább csak fokozza a kiváncsiságát.*
~Vajon mért éltek külön? Majd elmondja, ha kedve lesz, de most még tapintatlanság lenne rákérdezni.~
*A new york-i nyüzsgésről és a bulikról órákig tudná hallgatnia lányt. Ilyesmiben neki sosem volt része. Ezért nagyon érdekli minden, amit Clio mesél.*
~Vissza kell fognom magam, a végén még azt hiszi valami ragadós, tolakodó egyén vagyok. Azt pedig nagyon nem szeretném~
*Kicsit visszafogottabban mosolyog, befejezi az evést és a inni kezd. De közben azért figyel a másikra is. Most hogy túl van a kezdeti izgalmon, kicsit higgadtabban szemléli a lányt. Igen menni fog neki, barátok lesznek, de ehhez nem szükséges, hogy a lány rögtön mindent megtudjon róla. Azonban, mikor Clio japánról kérdezi, ismét lelkesen beszélni kezd.*
- Hát, ha azt mondom teljesen más, akkor szerintem mindent elmondtam. ^^ *Feleli végül, de azért kifejti bővebben is.* - Nálunk például nem illik evés közben beszélgetni... Kicsit furcsa most is. Bár én már befejeztem.
*Kicsit zavarban van. Már megint olyan témába kezdett, ami számára pirulást okoz. Otthon szeretett más lenni mint a többiek. Most viszont azt kiívánta, bár elmondhatná magáról, hogy ő csak egy átlagos diák. Hogy a másiknak ne tűnjön fel, a szokásaik közötti különbség okozta zavara, gyorsan tovább folytatja.*
- Szóval, nem könnyű. De tanultunk más országok szokásairól. És próbálom mindig azokat felidézni. Persze biztos sok dolog van, amiről még nem hallottam, de remélem hamar belerázódom majd az itteni dolgokba. Egyébként szerintem Japán gyönyörű hely. Egy kicsit hiányzik is.
*Toldja még meg szavait, egy halvány mosollyal, de az arcán átsuhanó szomorúság elárulja, hogy tényleg nagyon hiányzik neki a hazája.*
- Furcsa, mert világéletemben el akartam jönni onnan. Most meg alig 2 hete vagyok itt és visszavágyom. Nem vagyok normális, ugye?
*A képtelen gondolaton hangosan és jóízűen nevet fel, de az arcán látszik némi zavarodottság is. Nem tudja, vajon mit fog mondani a másik. Mi van ha azt mondja, hogy tök hülye? Elvégre most mondta el, hogy el akart jönni, most meg majdnem sírva fakadt a gondolatra, hogy ilyen távol került a hazájától.*
- Neked nem hiányzik Amerika? A családod?
*Amint felteszi a kérdést, rájön lehet, hogy hibázott.És az azstalon most üresen álló tányérját kezdi figyelni.*
~ Clio azt mondta, csak az édesapjával és egy testvérével élt együtt. Mi van, ha valami rosszat kérdeztem? ~
*Félve tekint fek a lányra, hátha le tud olvasni valamit annak arcáról. Akkor talán változtathat egy kicsit a kérdésen. Eselteg rákenheti a rossz angol tudására.*
~Ugyan már Kumiko nem lehetsz ilyen szemét, kihasználnád a helyzetet. Mostmár kimondtad. Ez van. Kész. Vége.~
*Bizonytalanul néz a másikra. Próbál nem annak látszani, nem sok sikerrel. Abban azonban biztos, hogy nem szívja vissza a kérdést. És ha a lány nem akar erről beszélni, akkor nem fogja erről faggatni. Nagyon reméli, hogy ezek a gondolatok a szemében is látszódnak, és akkor Clio érteni fogja. Szimpatikus neki lány, és eddig olyan jól ment... Nem most kéne elrontania.*

*Mikor Kumiko Japánról kezd beszélni érdeklődve hallgatja őt, de amikor arról kezd beszélni, hogy náluk evés közben nem illik beszélni, elfintorodik, és szégyenkezően előrehajtja a fejét, s beleharap ajkába.*
- Bocsánat... Mm... Én... Én nem tudtam...*Mondja lesütött szemmel, szégyenkező hangon. Megsértette potenciális barátnőjelöltének a hagyományait, de nem direkt, mégis rosszul érzi magát, hogy ezt tette.*
~Tudtam... Nem kellett volna kezdeményeznem! Pedig olyan jó vele beszélgetni!~*Gondolja, majd inkább iszik a baracklevéből, hogy megnedvesítse kiszáradt száját. Már ő is befejezte a evést, de ha a lány ezek után is szeretne még vele beszélgetni, akkor ő még nem szeretne menni. Jól érzi magát a lány társaságában. Mikor a lány tovább beszél, kissé bizonytalanul, de felemeli a fejét, s újra a szemébe néz, s úgy hallgatja tovább.*
- Japán tényleg gyönyör hely.*Mondja, majd egy pár pillanat gondolkodás után eszébe jut, hogy ezt konkrétan nem tudhatja, hiszen még sosem járt ott.*
- Legalább is azt hallottam, meg képeken úgy láttam.*Teszi még hozzá gyorsan. ekkor jön két kérdés is egymás után, de még mielőtt válaszolhatna észreveszi, hogy Kumiko zavarba jött és szemei megteltek különböző érzelmekkel, többek közt félelemmel. Félelemmel? Nem igazán érti, hogy ez mit jelenthet, így kissé tanakodó arcot vág, szemei kérdővé válnak.*
- Hát, én már jó ideje itt vagyok, de igazán honvágyam, csak azóta van, mióta a középkorba kerültünk. A bátyám mindig is hiányzott, nagyon közel állok hozzá, de vele gyakran levelezek és ez így könnyebb. Viszont mióta visszajöttünk az időben, minden egészen más. Olyan elérhetetleneknek tűnnek. Mind Amerika, New York, mind pedig a családom.*Mondja, s újra visszatér a szemébe egy halvány kis szomorúság, ami még akkor múlt el, mikor találkozott Kumikoval. Nem akar szomorúnak lenni, így iszik egy kortyot, s ezzel egy kérdés fel is merül benne.
- Az előbb, olyan fura arckifejezésed volt. Mikor feltetted a kérdést, akkor láttam meg. Nem teljesen értem az okát!*Mondja, remélve, hogy a lány megérti, hogy ez egy 'rejtett' kérdés akart lenni. Kissé beleharap alsó ajkába, ez jelzi, hogy kissé ideges. Nem tudja, hogy ezzel mennyire feszegeti a húrt, nem akar túl tolakodónak tűnni, de az az arckifejezés megfogta őt, s ahogy a lány nézett rá... Egy kiscica, vagy inkább egy Beagle kutya tekintetéhez tudta hasonlítani a lány nézését. Ez a gondolat egy mosolyt csalt az arcára, ami talán még előnyt is jelenthet neki, hiszen Kumikora biztató hatással is lehet.*
- Vajon mitől fél? Olyan, mint ha arra számított volna, hogy leharapom a fejét, vagy ráborítom az asztalt, vagy nem is tudom... Mi ez a megbánás? Nem értem...~*Gondolja, s mosolya a másodperc töredékéig megrezzen, de aztán ismét biztatóan néz a lányra, s közben újra iszik egy kortyot.*

*Kumiko meglepődik, amikor a másik lány elkezd bocsánatot kérni, hiszen egyáltaltán nem azért mondta.*
- Nem kell bocsánatot kérned. Tudom, hogy máshol ez nem szokás. És meg kell szoknom, mert itt leszek még egy darabig. Nem szeretném, ha mások rosszat gondolnának, csak azért mert nem válaszolok nekik.
*Bíztatóan néz Cliora, mert a másik szégynekezését egyáltalán nem érzi helyén valónak. Az természetes, hogy mivel ő egy teljesen más kultúrába költözött tanulmányozta egy kicsit a szokásaikat, de nem várhatja el az emberektől, hogy azok mindetn tudjanak a japán hagyományokról. Őszintén reméli, hogy nem fogja emiatt rosszul érezni magát a másik. Elmosolyodik, amikor Clio megdicséri a hazáját, s ahogy tovább magyarázza a dolgot, az egyik kezét a szája elé kapva kezd kuncogni.*
- A képeken teljesen más. Azokat retusálják. Bár szerintem még akkor sem lesz olyan szép, mint a valóságban. Lehet kicsit elfogult vagyok.
*És újra elmosolyodik. Mostmár nem szomorú, ahogy visszagondol Japánra. Sok szép emléke van, és a nyári szünetben, majd úgyis hazautazik. Amikor a másik lány beszélni kezd a szájához emeli a poharát. Szerencsére nem tűnik úgy mint akit érzékenyen érint a téma.*
~Lehet az ő kultúrájukban nem olyan szorosak a családi kapcsolatok~
*Nyugtatgatja magát Kumiko, ám a meglepettség kiül az arcára, ahogy a másik arról mesél, hogy csak azóta hiányzik neki igazán bárki is, amióta az iskola a középkora került. Persze valahol érthető...Lehet neki sem hiányzott vona a családja, ha akkor kezd idejárni, amikor még a rendes koran van a sziget. Gondolataiból, a lány kérdése téríti magához.*
- Furcsa volt? Nem akartam furcsának tűnni. Inkább csak attól féltem, hogy tolakodónak, vagy tapintatlannak tartod majd a kérdésemet.... Említetted, hogy édesanyád a testvéreiddel Spanyolországban van. Nálunk hasonló dolog szinte elképzelhetetlen lenne. Nem hiszem, hogy lenne olyan ok, amiben ez elfogadható lenne. És ha mégis történne hasonló...egész biztos tilos lenne beszélni róla.
* Megkönnyebülten sóhajt fel. Nem lett olyan rossz vége, ami pedig a különélést illeti az 100%-ig igaz. Nem sok ilyen esetről hallott...Ha hallott egyáltalán. Reméli a lány megérti, de nem kezd újra bocsánatot kérni, az nagyon rosszul érintené.*
- Elnézést, ha néha furcsa vagyok. Nekem az ilyesmi szokatlan, de igyekszem alkalmazkodni. Remélem megérted. Jah és légy szíves most ne kérj bocsánatot, amiért nem tudtál valamit a mi szokásainkról... Ha gondolod szívesen mesélek majd. És azt hiszem nekem sem ártana, ha valaki beavatna az itteni dolgokba.
* Cinkosan rákacsint a lányra és mostmár sokkal magabiztosabban mosolyog. Feldobta a labdát, mostmár csak Clion áll, hogy elkapja-e.*

//Itt és most: FAGYIIIIIIIIIIIIIIIIIIII - mert az finom ^^, ahogy az alvás is^^//

Hol is lehetne megatalálni Adriánt, mikor éppen nincs semmi dolga, mint az étkezőben. Pár perc múlva valóban betoppan oda, és teljes valójában ott lesz a szöszi exprefi. Nem is csoda, hogy annyit kell edzenie, hiszen amennyi táplálékot magához vesz, van mit néhanapján ledolgoznia. És egy hiú embernek mi más is lehetne a legfontosabb, mint saját kinézete. Bár, őszintén nagyon meg van elégedve übermensch külsejével, és éppen eleget is hallotta ezt, hogy joggal el is higyje.
Nos, nem aprózza el lépteit, mikor az étkezőről van szó. Nem akar ő rohanni, de mégiscsak éhes, nagyon éhes, szóval jó, ha siet.
Hosszú fekete nadrág, egy fehér ing, és egy fekete trikó a mai összeállítás. Nem válogatott sokáig, hiszen minden ruhája majdnem egyforma, elég ha a legfelső tiszta ruhát lekapja onnan. Nyakában lóg egy bőrszíjra felerősített contszerűség, amit bátyjától kapott. Nagy becsben tartja, hiszen annak ellenére, hogy jóban van tesójával, nem sok mindennel ajándékozza meg a fiú.
Szóval, valahogy ilen kinézettel, éhesen, de ugyanakkor jókedvűen érkezik meg az ebédlőbe. Azon már túltette magát, hogy Kyra elhagyta a sulit, minden szó nélkül. Végtére is az ő hibája is volt, hiszen nagyon nem foglalkozott a lánnyal. És lehet egyszer meg fogja bánni a viselkedését, de még fiatal, és nem akar nagyon ezen gondolkodni. Bár, az is igaz, hogy olyan lányt mint Kyra, nehezen fog taláni. Már, ha nekiáll keresni.
Az ebédlőben nem néz nagyon körbe a legközelebbi asztalhoz ül le. Kivesz egy-két zsemlét a kosárból, majd egy kis lekvárt mellé meg vajat, megkeni, és máris nekiállhat falatozni.
- Nah igen! ez már hiányzott. - nem mintha nem ebédelt volna nem is olyan régen, de hát már uzsonna idő van, és igencsak megéhezett a fejlődő szervezete. Egy kis narancslét is tölt magának, a rostosabbik fajtából, hiszen fő az egészség.

**Hozzászólások** : 907 **Évfolyam** : Második

*Hát igen, mint minden diák, természetesen Krisztyne is megéhezik. Ma még az ebédet is kihagyta, így a kelleténél éhesebb. Tehát órák után nekivág az ebédlőig vezető, jelenleg elég hosszú útnak. Az egyenruhához tartozó talárja, ma egy kék, rövid ujjú blúzt és egy, most még hófehér nadrágot takar. Belépve a tágas helyiségbe egyenesen a karának asztalához lép, szinte nekitámadva az asztalon lévő, uzsonnára kikészített zsemléknek, bár ő lekvár helyett inkább csak vajat ken rá egyre, s hozzá egy pohár kakaót önt magának. Már éppen beleharapna egyet a kiszemelt áldozatba, mikor rádöbben, hogy vele szemben ott ül egy srác, akit ugyan már többször látott, de így, szemtől-szembe még nem sikerült kerülniük. A kékség kicsit elszégyelli magát, hogy ennyire tapintatlan, leteszi a zsemlét és a fiú felé nyújtja kezét, amit előtte gyorsan megtörölt, nem szeretné vajas kézzel üdvözölni asztaltársát.*
-Szia, azt hiszem név szerint még nem ismerjük egymást, legalábbis nem muatkoztunk be hivatalosan. *Halk nevetéssel társítja kéznyújtását.*-Én Krisztyne Blackcat vagyok. Kérlek ne haragudj, hogy így rádtörtem, vagyis nem rád, hanem a kajára.
*Bocsánat kérőn néz a srácra, kicsit félrefordítva fejét, bazsalyogva nózija alatt. Nem tudja kivárni, amíg választ kap, beleharap a friss cipóba, ami hangos recsegéssel akar ellenállni, kevés sikerrel. Kakaót is kortyol hozzá, majd mikor lenyeli az első falatokat, és gyomra nem kiabál már hangosan étek után, lassítani kezd falatozáson, s kérdőn néz a társaságára.*
-Ugye nem zavarlak, mert ha mégis csak szólj nyugodtan.
~Még jó, hogy nem hozom rá itt a frászt ezzel a rohanással.~
-Tudod, ma még nem sikerült ennem, és most szeretném bepótolni egyszerre, aztán meg majd megfájdul a gyomrom.
*Fecseg...de mért, hisz nem szokott ilyen lenni, nem olyan lány, akinek ajkát felesleges mondatok hagyják el. Inkább szűkszavúnak mondható.*
~Na tessék, jól bemutatkoztam.~
*Kicsit elpirul, haja mögé rejtőzik, hogy ezt ne lehessen észrevenni. Halkan eszi tovább az uzsonnáját, leplezve ezzel, hogy rájött milyen lökött is tud lenni néha.*

Elég kellemes időtöltésnek mondható az uzsonna nyugodt elfogyasztása. Szép csendben, sehol senki, aki kinézné a szájából a kaját, vagy éppen megzavarná a délutáni sziesztát hangzavarral. Adrián kellemesen nyugtázza, hogy ennél jobb már nem is lehetne, és noha igencsak társasági lénynek mondja magát, mégis most valahogy jól esik az egyedüllét. A családi nagy hangzavarok után, hiszen majd egy ónapot otthon töltött, mivel a nyári szünetben nem tud hazamenni, szóval, a családi hangzavarok után, ez a nyugodtság mindennél jobb neki.
De nem tart sokáig, egy kékség viharzik be az étkezőbe. Adrián kicsit pislog, meg hápog mint a pontyok, majd a kaját is elfelejti lenyelni, ami szájában van, de végül csak sikerül neki.
Aztán csak vállat ránt, hát ha vele nem akarnak beszélgetni, ő bizony nem fogja eröltetni, így csak harap egy kettőt zsemléjébe, néha-néha felpillant, hogy szemügyre vegye a vele szemben helyet foglaló lányt. Aki megszólalt. Igaz, kis idővel később, de úgy látszik hanga is van a lánynak.
- Helló - arcán megjelenik a csibészes mosoly - Stefán Adrián.
Ő is nyújtja kezét, ahogyan azt illik, de nem szorongatja meg Krisztyne kezét, inkbb csak finom megrázza azt. Persze, hogy mosolyt csal a lány Adrián arcára, hiszen valóban egész érdekes ez a bemutatkozás. Mármint úgy egészében ahogyan van.
- No problem. Éhes voltál, jogod van rátörni a kajára. - a csibész vigyor még mindig nem tűnik el.
Nem mondhatni, hogy nem örült az egyedül létnek, de ha már van itt valaki, még mindig jobb, hogy egy lány tört rá, no meg a zsemlékre, mint valami nyálas pióca kanegér.
- Nem zavarsz, elférünk simán ketten. És kaja is van bőven, nem veszünk össze.
Még pár falat van a zsemléből, azt viszont nyugodtan, minden hang nélkül fogyasztja el. Nagyon nem kell iparkodnia, hiszen hamar elfogy a maradék is. Kortyol a narancsléből, bár talán hangosabban is mint kellett volna, de hát pasiból van, ő megengedheti magának.
- Te nem vagy túl régi darab itt, nem? - nem mintha, számon kellene tartania, hogy ki mikor jött ide, de igazából most nincs kedve még visszamenni sötét lukjába, inkább csevegni kicsit. Mondjuk nem éppen az erőssége, de valahogy a lányok nyelvét is meg lehet oldani. Abban viszont profinak mondhatja magát, mint ahogyan jó hallgató is tud lenni. Két kezére előre dőlve figyel.

**Hozzászólások** : 907 **Évfolyam** : Második

*Megszólalna, de nem tud...eszik. Tele szájjal meg ugye nem illendő. Tehát lenyeli gyorsan a falatot, ami nem volt túl jó ötlet, mert a kakaó cigány útra szaladt, így Adrián csak azt láthatja hogyan köhécsel a vele szemben ülő kékség.
~Nagyszerű, a végén megfulladok itt az ebédlőben.~
*Szemei könnyekkel szöknek tele, vesz egy mély levegőt, amit bent tart kicsit, majd lassan kifújja. Ettől csillapodik a köhögése, és szép lassan még meg is tud szólalni.*
Nem mondhatnám, hogy túl régen itt lennék, de azért már kiismerem magam. Úgy-ahogy...Tudod, én képes vagyok ott is eltévedni, ahol már vagy százszor elmentem. Talán egyszer elérem, hogy ez ne így legyen. De addig is leginkább egy kitaposott ösvényen haladok, megpróbálva nem letérve arról. Tantermek, ebédlő, park, és a szobám. Mire végzek az iskolával remélem minden zegét-zugát ismerni fogom.
*Kicsit még könnyes szemét kezdi el törölgetni, közben azon töri a fejét, mi váltotta ki belőle ezt a szóáradatot. Ez még a lányt is meglepi, ennyit nem beszélt összesen, mióta itt van a kastély falai között.*
-Te viszont, ha jól tudom elég régen itt vagy, legalábbis év elejétől biztosan. Vagy tévednék?
*Sóhajt egyet, és újra nekikezd az evésnek, immáron kicsit óvatosabban. Elvesz egy másik zsemlét is, miután az elsőt már elfogyasztotta. Megkeni és beleharap, miközben kíváncsian várja mit mesél magáról Adrián, ha már egyszer ilyen furán sikerült összeismerkedniük.*

Sok féle hatást kiváltott már hölgyeményekből, de azt, hogy az orra előtt fulladjanak meg, azt még nem. Kicsit meg is ijed, mert hát nem kívánná magának, hogy a lelkén száradjon valakinek a megfulladása, így hirtelenjében feláll, és áthajolva az asztalon akarja megütögetni Krisztyne hátát. De mire kapcsol a szöszi pillus fiú, már nincs szükség az elsősegély nyújtásra, így amlyen hirtelen felkelt helyéről, olyan hirtelen vissza is ül.
Egy ideig inkább meg sem szólal, várja, hogy a lány összekapja magát. Zsebében turkászik egy zsepi után, amit nagy nehez meg is talál. Kissé gyűrött, de nem használt. Átnyújtja a lánynak, egy halvány, elnézést kérő mosollyal arcán. Nem állt szándékában megfullasztani.
- Tessék!
Aztán csak hallgat, mert ahogy már említettem, nagyon jó hallgató ám Adrián. Fölöslegesen nem nagyon szokott beszélni, megszólal ő, ha kell, csak a csacsogás az, ami még nem megy neki.
- Majdnem. Talán kicsivel a tanév kezdete után jöttem ide. De most nem voltam itt, majd egy hónapot. És, hát elég jól sikerült már megismernem a helyet. Mondjuk, ezt a mostani állapotot még nem siekrült igazán kiismernem, de majd sikerül.
Teszi még hozzá, bár nem nagyon szereti belátni, ha valami nem úgy megy neki, ahogyan kellene. Inkább füllent egy kicsit, de ne essen csorba a férfiúi hiúságán, no meg a tökéletességén.
Ujjaival közrefogja haját, úgy simitja hátra a kósza játékos, arcába lógó tincseket. igaz, sokat áll a tükör előtt, hogy tincsei a kellő helyen landoljnaak, és normálisan álljanak, de néha csak enged az a fránya hajformázó.
- Ha kell egy idegenvezető, szólj csak. -mondja, a csibész vigyor ott van meg arcán, bár hátsó szándék nincsen, csak hát néha ő is lehet jószívű, no meg idegenvezető.
Megfogja a narancsleves kancsót, egy kicst meglendíti a lány felé.
- Narancslét?

**Hozzászólások** : 907 **Évfolyam** : Második

*Párszor még megtörli szemeit a fiútól kapott zsepivel, majd végighallgatja, ahogy meséli ittlétének eddigi történetét. Meglepi, hogy egy hónapig nem volt az iskolában, de annak örül, hogy egy ajánlatot kapott.*
-Ó, köszönöm, egy idegen vezető néha jól jönne.
*..és ez tényleg igaz, rengeteg hely van még az iskolában, ahová Krisztyne még nem merészkedett be, és nem is fog, ha egyedül kell odamennie. Még a végén eltéved és nem talál vissza a helyére. Elhagyja saját magát, hogy úgy mond. Adrián narancslével kínálja, ami kedves tőle, de a kékség mered bele a kakaós bögrébe. Majd a piperkőcnek tűnő srác szemeibe néz vigyorogva.*
-Azt hiszem nem túl jó ötlet. Nem szeretnék háborút a gyomromban. Azért köszönöm.
*Összeszedi bátorságát, amit legtöbbször fent hagy a szobájában és megkérdezi Adriántól, ami az imént felkeltette érdeklődését.*
-Megkérdezhetem hol voltál egy hónapig, persze, ha nem akarsz nem válaszolsz, hisz nem az én dolgom, semmi közöm sincs hozzá.
*Kedvesen mosolyog, kezei között forgatva a bögrét, amit közben az ebédlő asztalra tett.*

- Nagyon szívesen. Nekem is jól jön, ha nem egyedül kéne bóklásznom a suliba.
Teszi hozzá teljesen őszintén. Valóban, kissé elhanyagolta azt a nem túl sok embert, akit itt megismert, és hát mentek is el innen, így valószínűleg teljesen új kapcsolatokat kell kiépítenie.
- Hát, akkor nem. - megrántja vállát, majd tölt magának egy kicsit. Miután leteszi a kancsót, bele is kortyol a hűsítő narancslébe. Megint sikerült nagyot kortyolnia, de talán az édes lekvárnak köszönheti, hogy ennyire szomjas. Így, még tölt kicsit a narancslére, ami a pohárban maradt. Kell az utánpótlás.
- Persze meg. Nem titok. Otthon voltam, mivel nyáron nem tudok hazamenni. Vagyis tudnék, csak senki nem lesz otthon. Apámmeg anyám, a hugommal együtt elutaznak a rokonokhoz Németbe, a bátyjám pedig már rég nem lakik otthon, és ahol ő van, ott nem tud fogadni. Mivel én nem szeretek németben lenni a rokonoknál, így most látogattam meg őket. Muszáj volt. Szóval, most ki testvérezhettem magam, meg láthattak a szüleim is, hogy minden rendben van velem, és nem fajzottam el a suliban.
Teszi még hozzá kissé gúnyosan. Mondjuk nagyon nem megy bele a részletekbe, fölöslegesnek tartja.
- Tényleg te tudod már, hogy mit csinálsz nyáron?
Teszi fel a kérdést, mintha a nyári szünet olyan közel lenne, de hát Adrián már csak ilyen. Szeret előre gondolkodni. Persze, hogy ő mit csinál, és mi lesz vele, még nem tudja. Igazából kéne keresnie valami helyet a faluban, ahova a szünet ideje alatt mehetne. Nagyon nem megy bele gondolataiba, hiszen bőven van még ideje ezen gondolkodni, és különben is ez olyan dolog, amit jól meg kell terveznie.
Kicsit játszik a pohárral, míg Krisztyne válaszol,nem azért mertnem akar rá figyelni, csak kicsit rátört a mozgásingerencia.

**Hozzászólások** : 907 **Évfolyam** : Második

*Kicsit irigykedve hallgatja, ahogy a fiú családjáról beszél, ennek azonban csak egy halvány jelét adja, szemének egy pillanatig tartó bezárásával. Ez talán csak egy pislogásnak tűnik annak, aki nem jó megfigyelő. Az "elfajzott fiú" lehetőségére elmosolyodik. Kevés az a diák, aki ugyan olyan marad, mint mikor eltávozik otthonról.*
-Valószínűleg nevelőanyámhoz megyek haza. Alig várom, hogy újra a kis házikóban legyek, csendben, csak az erdő neszezését hallgatva esténként. Szeretem ha zajlik az élet körülöttem, de egy idő után besokall tőle az ember. Nem tudom te, hogy vagy ezzel?
*Eddigi jókedve most kicsit merengős, elgondolkodott, átszellemült lett. Tekintete bár Adriánt fürkészi, valahogy mégis, mintha lelkileg nagyon messzire került volna. Elfogta a honvágy, szeretne csapot-papot itt hagyni és rohanni haza. Hiányzik neki az otthagyott kicsi világ. Nem szereti ezt a zajos, zsibongó életet. De nem teheti, nem mehet csak úgy haza. Tünde nevelője agyon is csapná azon nyomban. Na persze csak képletesen.*
-Más tervem nem igazán van, legalábbis eddig nincs.
*Annyira belefeledkezik az emlékeibe, hogy nem jut eszébe mit is kérdezhetne a fiútól, amivel talán tovább mehet a beszélgetés. Így, hogy megoldja a problémát, és egy kicsit át is hárítsa halkan, mosolyogva csak ennyit mond:
-Mesélj még magadról valamit.

Bár ő nem veszi észre, hogy a lány nagyokat pislog, annyira azért nem jó megfigyelő Adrián, még annak ellenére sem, hogy szereti azok arcát fűrkészni, akikkel éppen beszélget. Egy-két kortyot iszik a pohárból, és a frissítő itóka már el is fogy. Többet meg talán nem kéne innia, hiszen akkor állandóan rohangálhatna egy kis kitérőre, így kicsit messzebb tolva magától a poharat folytatja tovább a beszélgetést.
- Hát nem tudom. Én szívesen elvagyok magamban is, de hogy olyan sokáig csak holmi fütyörészést hallgassak - megtekeri fejét, apró vigyorral arcán - neeem, nem hiszem, hogy az az én világom lenne. A mi házunk egy erdő közepén vagy egy kis tisztáson, messze a városoktól, de azért zajongs is van. Nem az a halk család vagyunk mi, így valójában nem tudom, hogy milyen lehet hosszú távon kint ücsörögni a csendben, és állatokat hallgatgatni.
Mondja el őszinte véleményét. Valóban mindig is az a társasági ember volt, és mindig is szeretett emberek között lenni. Ha éppen egy kis egyedüllétre vágyott, az csak azért volt, mert aludni akart. Nos, azt, igazán magában szereti csinálni. Semmi mást nem. És szerencsére nem is szokott gondja lenni az ismerkedéssel, igazán könnyedén tud ismerkedni.
Kis hatásszünet a mondandók között, ami igencsak feszélyezi a fiút. Már majdnem megszólalna, mikor Krisztynenek hangok jöttek ki a torkán.
~Mesélj még magadról!~ Hát, ez a a kérdés, ami mindig érzékenyen érinti Adriánt. Nem mintha nem lenne tisztában önmagával, csak hát ilyenkor mit is mondhatna az ember. Nem mondhatja, hogy mennyi mindenben jó, azt meg nem mondaná, hogy miben gyenge. Előbbi fényzésnek tűnhet, utóbbi pedig hazugságnak. De végülis, csak nem akarja kikerülni a kérdést.
- Ez így kicsit nehéz, mármint, hogy mit mondjak magamról. - kicsit beletúr a hajába, amolyan gondolkodás képpen - Van kedved mászkálni valamerre? Közben akkor csak összedobok valamit! - teszi hozzá azzal a megszokott csibészes ferde vigyorral, majd feláll a padról. Végülis, sok választási lehetőséget nem hagyott szegény lánynak.

**Hozzászólások** : 907 **Évfolyam** : Második

*Zajongás... lehet, hogy Krisztynek is az kellene, hogy figyelme elterelődjön emlékeiről, de talán , sőt minden bizonnyal a fiú mesélése is megteszi majd. Hallgatja is a lány, ahogy a zűrzavaros életről beszél. Hogy mért gondolja zavarosnak a srác életét? Talán csak azért mert Kriszty eddigi sorsa oly egyszerű volt. Megdörzsöli arcát, vesz egy mély levegőt, és mint akivel mi sem történt, ismét vidáman mosolyogva figyeli Adrián arcát, amint nem tudja mit is mondjon a feltett kérdésre.
~Szegény, erre én sem tudnék mit felelni...~
Az invitálást elfogadva feláll, megigazítja felsőjét, kisimítva annak elejéről a ráncokat, s egyben az apró morzsákat is lesepregeti a szolídan kigombolt ing dekoltázsáról, amiket eddig észre sem vett. Leveszi magáról a talárt, karjára hajtva viszi magával. Követi Adriánt, bár nem tudja merre is készülnek, valahol majd csak kikötnek.*
-Az uticélt rád bízom, követlek most, bárhová is vigyél. Jó hallgatósággként persze.
*Rávigyorog a srácra, a kicsit félreérhető mondat miatt, amit persze csak viccnek szánt és reméli annak is veszi a kisérője*

//Kumikoval még régebbről Very Happy

//

- Egyszer szívesen elmennék Japánba, hogy összehasonlítsam a valódi Japánt a képeken látott Japánnal és majd akkor eldöntjük, hogy tényleg elfogult vagy e, vagy sem.*Mondja hatalmas mosollyal az arcán. Mosolya egészen addig el sem tűnik, míg Kumiko el nem kezdi magyarázni arckifejezésének okát. A családjába való mélyebb betekintés mindig kissé elszomorítja, így nagyon sokáig nem is mesélt ezekről senkinek, de aztán rájött, hogy minden egyes alkalommal, egy kicsivel könnyebb neki erről beszélnie, így már nem olyan nagy kérés, ha valaki ilyesmiről akar hallani.*
- Tudod, a mi helyzetünk kissé bonyolult, de ha kíváncsi vagy, akkor elmesélem.*Mondja, komoly, de nem szomorú arccal. Ha a lány tényleg érdeklődik a dolog iránt, akkor már folytatja is.*
- Tudod anya és apa nagyon szerették egymást, sőt szerintem még mindig szeretik, de nem volt más választásuk. Apa, bár varázsló, nagyon ritkán használja a mágiát, mivel az egyik testvére egy párbaj közben halt meg, mikor végzős volt az iskolában. Felhagyott a varázslással, ezzel gyászolva öccsét. Vállalkozásba kezdett és jó üzletember lett belőle, de munkájának köszönhetően rengeteget kell utaznia szerte a világban. Egyik utazásán ismerte mag anyát, aki egyke, évszázadokig visszamenőleg varázsló felmenőkkel. Összeházasodtak, majd szép sorjában megszülettünk mi, a testvéreimmel. Apa utazásainak köszönhetően nagyon ritkán volt otthon, anya pedig, hogy nevelni tudjon minket, otthon maradt velünk, de nagyon magányos volt. *Meséli családja történetét, távolba révedő szemekkel, hiszen ő most egy egészen más korban, más időben jár, szinte látja maga előtt, amit mesél, még akkor is, ha ez csak egy nagyon felvázolt történet.*
- Pár év múlva, jött a hír Spanyolországból, hogy anya szüleinek a kávézója csőd közeli állapotba jutott, mivel nagyapa megbetegedett. Hosszú tanakodás és egyezkedés után, anya és apa úgy döntöttek, hogy ez így nem mehet tovább, mivel apa csak egy-két havonta árt haza és akkor is csak egy két napot volt otthon, s ő nem tud Spanyolországba költözni, így elváltak útjaik. Én és bátyám apánál maradtunk, a többi fiú tesóm pedig anyával ment Spanyolországba. A lakásunkat eladtuk, mivel előtte Londonban éltünk, s átköltöztünk Amerikába, New Yorkba. A család kettészakadt, s csak nyaranta találkozunk. Apa az óta is sokat utazik, így minket egy nevelőnő nevelt fel, meg a nagymamám.*Fejezi be a történetet. Még rengeteg mindent tudna mesélni, de egyszerre nem akarja mindennel letámadni a lányt. Tekintete is és ő is visszatér a jelenbe, s egy könnyed mosollyal néz Kumikora.*
- Most te jössz! Mesélj nekem a családodról!*Mondja egy bátorító kacsintást küldve a lány felé.*
- Az biztos érdekesebb, mint az enyém „drámája”.*Mosolyodik el lazán, s iszik egy kortyot. A cinkos kacsintásra és a lány szavaira csak még jobban elmosolyodik, és feláll, vigyázzállásba vágja magát, kezét a fejéhez emeli, mint ha szalutálna, s igyekszik nem nevetni.*
- Értettem, parancsnok!*Mondja a nem bocsánatkérésre, majd mélyen meghajol.*
- Kisasszony, elfogad engem újdonsült idegenvezetőjének és kulturális tanácsadójának?*Kérdezi, majd meghajlásából visszaegyenesedik, és a helyére visszaülve felnevet saját hülyeségein.*
- Bocs, időnként nem vagyok normális.*Jegyzi meg, miközben ismét iszik egy nagy korty baracklevet.*

//Clioval//

- Majd eljöhetsz hozzánk, és akkor meglátod, hogy más. *Ajánlja fel a lánynak mosolyogva. Figyelmesen hallgatja, ahogy az a családi helyzetének bonyolultságát ecseteli.*
- Nem akarok tolakodó lenni, nem kell elmondanod ha nem akarod.
*Válaszolja őszintén, és ez látszik is az arcán, de emelett az érdeklődés is ott bújkál a vonásai között. Így a másik beszélni kezd és Kumiko kiváncsian hallgatja, amit barátnője mesél. ~Ugye a barátnőm?~ Nem is töpreng tovább ezen, hisz Clio önként kezdett mesélni a családjáról, s Kumiko biztos benne, hogy nem mondta volna el, ha nem gondolkodna Clio is hasonlóképpen.
Kicsit megrázó számára, hogy a másik lány szüleinek külön kellett válniuk. Náluk otthon természetesen ez elképzelhetetlen lenne, de megérti a másikat is. Amíg az mesél, próbál kedvesen és együttérzően nézni rá, de nem biztos benne, hogy Clio látja mindezt rajta. Ahogy jobban megfigyeli társát, látja rajta, hogy az gondolatba kicsit máshol jár.*
~Persze megértem, én is elkalandozom néha, amikor eszembe jutnak anyáék. Neki biztos sokkal nehezebb~
*Amikor a másik befejezi a mesélést hangot is ad.*
- Nehéz lehet, ha külön kell élned azoktól, akiket szeretsz. Mármint most a suliban mindenki külön van, de hogy állandóan?! Én azt nem tudnám elképzelni...
*Arcán egy kis szomorúság, szemeiben csodálat jelenik meg, ahogy Cliora néz. Szeretne ő is ilyen nyugodt mosollyal, könnyedén beszélni, hasonló dolgokról, de tudja, ő képtelen lenne minderre. Őt nem így nevélték. Most viszont rajta a sor, hogy meséljen. Hallja is ahogy új barátnője mosolyogva, feldobja a labdát, s rá kacsint. Kumiko visszamosolyog és most a szemei is vidámabban csillognak. Örül, hogy végre beszélhet valakivel, talán akkor nem fognak annyira hiányozni neki az otthoniak.*
- Hol is kezdjem? Nem tudom érdekes-e... *Tűnődik el egy pillanatra, de rögtön megtalálja a megfeleő szavakat.*
- Én kiotói vagyok, bár ezt már mondtam. Kiotó Japán egyik leghagyományörzőbb városa. Egyrészt a történelmi múlt és az ott élő emberek, másrészt a turizmus miatt. Na mármost. Édesanyám és édesapám is varázsló családból származik, de anyai ágon, már régóta csak kviblik születnek. Ezért az 1700-as években a teával kezdtek foglalkozni. Azóta a családban mindenki teamester. Édesanyám is az, és azt szeretné, ha én is folytatnám a hagyományt, de nekem ehhez semmi kedvem. Egyébként sem szeretem a teát. -*Az utolsó szót úgy ejti ki mintha lenne a világon a legundorítóbb dolog, s az arcán is megjelenik egy torz fintor.*
- A szüleim azonban ragaszkodnak ahhoz, hogy folytassam a hagyományt, mivel ők pont egy teaszertartáson ismerkedtek meg. Édesapám üzleti ügyekből kifolyólag vett részt egy szertartáson, amit anya tartott. Állítólag szerelem volt első látásra.-*Kétkedés látszik az arcán, hiszen ő még soha senki nem szeretett bele, főleg nem egy pillantás alapján.*
- Szóval megszülettem én, majd amikor 7 éves lettem az öcsém. Őt egyébként imádom. Igazi rossz csont, és egyáltalán nem is hasonlít rám. Sem külsőleg, sem belsőleg. Bár szerinte én nem hasonlítok senkire sem a családból... *Teszi hozzá nevetve, és várja, hogyan reagál a másik. És ha az nem unta el magát eddig, akkor folytatja.*
- Mondjuk lehet benne valami. Én vagyok az egyetlen, aki nem szereti a teát, és hülyeségnek tartja a körülötte lévő hajcihőt. Tudod ide is azért érkeztem jóval a tanév kezdete után, mert teaszüret volt... De mindegy. Én gyógyító szeretnék lenni, ezért a teák kizárólag, csak a jótékony hatásuk miatt érdekelnek. Remélem, itt sikerül megszereznem a kellő tudást, és akkor anyáék is belátják, hogy a teamesterség nem nekem való.
*Fejezi be a mesélést, ám nem mondott teljesen igazat. Van, ami a gyógyításnál is jobban érdekli és az a méregkeverés. De ezzel az információval biztos elijesztené a másikat. Azonban ezek a gondolatok nem látszódnak az arcán, a lelkiismeretét mélyen elfolytja magában.
Amikor Clio feláll, és katonásdit kezd játszani, Kumiko elneveti magát. A felajánlásra boldogan ugrik fel a székéről és nyújt kezet a másiknak.*
- Soha nagyobb öröm nem ért még, Kisasszony! *Feleli kuncogva, és rákacsint a másikra. Ahogy az újból bocsánatot kér, csak felhúzza a szemöldökét és megforgatja a szemeit, remélve, hogy a lány veszi az adást, hogy ne kérjen bocsánatot folyton.*
- Amint látod én sem mindig vagyok az. Körbevezetsz?*Kérdezi meg mosolyogva, miközben visszatolja a székét az asztal alá.*

*Cala nem tudott elaludni, így felöltözik végre normális ruhákba - természetesen fehér rajta minden -, papucsba bújik, majd nekivág a kastélynak. Nem igazán tudja, mit is akar, de a lába viszi, amerre viszi, egyszerűen csak tennie kell valamit, mert szobatársai csendes szuszogása, a tágas helyiség, a pihe-puha ágy most valamiért megőrjíti. Olyan fél óra bolyongás után a nyugati szárnyban lyukad ki, és úgy dönt, ha már itt van, eszik valamit. Valami olyat, ami biztosan higiénikus, egészséges és lehetőleg finom is, ugyanis ezeket az utóbbi napokban nem igazán tudhatta az elé rakott ételről.
Bemegy a terembe, leül az egyik asztalhoz, majd egy adag gyümölcslevesre gondol, ám nem történik semmi. Tanácstalanul bámul maga elé egy darabig, majd agya lassan mozgásba lendül, és rájön, hogy ilyenkor már nem kérhet főtt ételt, a rendes időn messze kívül jár erre. Összekulcsolja kezeit, ráejti a fejét, és kissé magába roskad.*
~Mi van velem? Beadtak valami bájitalt, amitől az agyam leblokkolt? Miért vagyok ilyen szerencsétlenül elvesződve a saját fejemben? És mégis miért egy nyilvános helyen töprengek ezen, mikor ilyet nem szabad tenni?~
*Agyában villog a "Nem viselkedsz megfelelően!" tábla, de csak tompán, távolian, olyan emlék szerűen, nem annyira meghatározóan, mint szokott. Bár mikor lépteket hall, a mechanizmus a helyére kattan, háta kiegyenesedik, arca a szokásos derűsen semmitmondó, úgy néz az érkező Amelie-re.*

[Cala Ninquë, Amelie Clarkson]

*Ez a délutáni alvás átka, már megint nem tud aludni, amikor kellene, amikor lehetne. És már megint pizsamában és talárban, meg egy kényelmes kis tutyi cipőben ballag az étkező felé. Rossz szokása, ha nem tud aludni, valami rágcsálnivaló után kell néznie, és ezt hol is tehetné meg, ha nem az étkezőben?
Lapos pillantásokkal lépked be a lenyűgöző helyiségbe, csak hogy megtorpanva az egyik asztalnál észre vegye Calát. Gyorsan szedi a lábait, majd lehuppan a lány mellé, és bár tudja, hogy amaz nem a testi kontaktusok híve, hiszen az ölelgetősdi mégis olyan emberi dolog, ezért megfogja és megszorítja egy pillanatra Cala kezét.*
- Úgy aggódtam értetek! - néz rá szemrehányóan. - Napok óta nem láttalak benneteket, semmi hírt nem kaptam felőletek, és akkor se szó, se beszéd, eltűnsz gyógynövénytanról, mintha csak olyan könnyű lenne a kastélyon belül a mágikus utazás - sorolja korholva, majd észbe kap. - Öhm..., szia - súgja most esetlenül, és kicsit megereszkedik a válla. Kicsit lendületes, kicsit sokat beszél, de ez van, ilyen, ha aggódik a barátaiért.
*Zavarában az előtte lévő tányérra pillant, és oda kíván puha kenyeret, pirítóst, vajat, és lekvárt, mert emlékezett, hogy az első reggelijük alkalmával a tünde milyen jóízűen falatozott belőle. Majd újra behunyja szemeit, és hamarosan már ott gőzölög előtte a finom jázmin tea. Calának nem kért, mert fogalma sincs róla, hogy szereti e ezt a fajta teát. Elégedetten szippantja be illatát, iszik egy kortyot, majd ügyesen, ahogy tanították, elkezdi megkenni a pirítósokat vajjal, és mindet egy közös tányérra pakolja, amit kettejük közé tol. A tünde elé tesze a lekvárt is, míg ő simán vajasan kezdi enni a ropogós, illatos kenyeret.*
- Mondd Cala, mi történt veled? - kérdezi végül kissé lenyugodva, de szemeiben továbbra is ott csillog a féltés.

*Az érkező lány felé veszi az irányt, és Cala épp üdvözlésre nyitja száját, mikor Amelie megszorítja a kezét, és szemrehányó szavak tömegét zúdítja rá. Cala szeme elkerekedik, és szitkozódva gondol tanáraira, amiért azoknak eszükbe sem jutott szólni a többi diáknak, de legalább a barátoknak az eltűnésükről. Ezt csak ő találja furcsának? Mert ő meglehetősen... Nem az lett volna a normális, ha tárgyalásokat kezdenek a hercegekkel, vagy ha az az út járhatatlan, hát kiszabadítják őket? Elviekben az iskolában tanítanak Anglia legnagyobb varázslói, ki-ki a saját területének elismert mestere. És ezeket az embereket megakadályozta egy rakás szerencsétlenség, akiknek a legtöbbje még varázsolni sem tud teljesen? Sorsukra hagyták a gondjaikra bízott gyerekeket. Na, jó, elvileg minden idejáró nagykorú már, de a szülők a vezetőség kezébe helyezték utódaik biztonságát, akármennyi idősek is legyenek.*
- Ne haragudj Amelie, nem szándékoztunk megijeszteni téged.
*Cala egyelőre ennyit mond, majd szórakozottan figyeli a kettejük között növekvő kenyérhalmot, miközben agya tovább jár.*
~Viszont ha ennyire nem mondtak senkinek semmit, annak oka kellett, hogy legyen, és nem biztos, hogy nekem kéne világgá kürtölni a dolgot. De mégis mi okuk lehetett otthagyni minket, még ha "csak" ennyi időre is?~
*Minden lelkesedés nélkül elvesz egy szelet kenyeret, semmitmondó hangon megköszöni, majd beleharap, de ennyi erővel forgácsot is nassolhatna, mert semmi ízt nem érez. Körbe-körbe gondolataiból Amelie halk kérdése szakítja ki. Rámosolyog, mert tudja, hogy rá kell mosolyognia, hiszen a lány a barátnője, ugyebár. Megpróbál dűlőre jutni abban, hogy mennyit mondhat, homloka ráncossá gyűrődik a nagy igyekezetben, de agya még mindig nem a régi. Már elindul a keze, hogy pár jól irányzott ütéssel helyrerázza magát, majd belefagy a mozdulatba, és egy zavart pillanat után gyorsan kisöpri a frufruját az arcából, mintha ezt is akarta volna tenni. Pedig nem...*
~Mi-a-fene-van-velem??? Tényleg majdnem nekiálltam valaki előtt a fejemet ütögetni? Ha holnapra sem múlik el ez a kábaság, beszélek egy tanárral, mert ez így nagyon nem lesz jó...~
*Zavartan Amelie-re mosolyog megint, majd megszólal végre.*
- Nem tudom, mennyit mondhatok, ne haragudj. Legyen elég annyi, hogy nem tartózkodtunk a kastélyban, hanem... Kirándultunk a középkorban, igen. Mélyreható kutatásokat végeztünk.
~Bravo, Cala... Ez aztán elmés megnyilvánulás volt!~
*Legszívesebben az asztalba verné a fejét, ami megint csak megrémíti, hisz mióta akarja ő a fejét mindenféle kellemetlen dolgoknak kitenni önszántából?*
~Sikeresen megbolondultam a fogság pár napja alatt???~

//Még jó, hogy nem vártad meg... Laughing

//

- Nem haragszom én - motyogja az orra alatt kissé kába fejjel -, csak tényleg aggódtam értetek. Én már csak ilyen vagyok - vonja meg kicsit a vállait, miközben jóízűen majszolja a megkent pirítósokat. Ami persze Caláról már nem mondható el.
~ Olyan furcsa, biztos, hogy nincs rendben vele valami. Folyamatosan feszeng, az arcán másodpercenként új mimika tűnik fel, és nyoma sincs annak a kiegyensúlyozottságnak, amiért mindig irigylem őt. Sőt, ha meg merem kockáztatni, szétszórtabb, mint én rosszabb napjaimon. És az már nagy szó... ~ - tanakodik magában.
~ És ez a mosoly, ez sem olyan, amit tőle megszokhattam. A magyarázata pedig, nevetséges. Biztosan történt valami más is. De ez most nem számít, a lényeg, hogy itt van, a többi meg majd jön magától. Mert rendbe fog jönni. Ugye? ~
* Már régóta csak szorongatja bögréjét, de nem kortyol bele a teájába, annyira elmerül a saját magával folytatott beszélgetésben. Végül a tünde felé fordul.*
- Rendben Cala, megértem, hogy nem beszélhetsz róla. De mondd, nem kellene lemennünk a ...gyengélkedőre? - kérdezi, miközben arca helyes kis piros színt kezd felvenni. No, nem olyan sötétet, a skarlátvörös még nem olyan feltűnő... - Nem akarlak ezzel megsérteni, de nagyon furcsa vagy nekem - nyögi ki, miközben hideg kezeivel próbálja arcáról eltüntetni a pirosságot.
~ Végül is, csak jeleztem, hogy a Pugnax házból vagyok. Minden fekete rajtam, de hiányzott még a vörös ~ - ironizál, miközben érzi, hogy kicsit csökken a forróság az arcán.

//Ha hagytam volna magam átesni a holtponton, nem lett volna gond. xD Laughing

//

*Nem bánja a hosszú hallgatást, nem igazán van most ereje a jól nevelt fecsegésre.*
~Elvégre nem azok a barátok, akik mellett nem kell állandóan tettetni, hogy formánkban vagyunk? Jéé! Végre egy értelmes gondolat?! Nem lesz itt probléma...~
*Ezen felbuzdulva rendezi arcvonásit a kérdés után, bár szeméből nem tudja eltüntetni a hitetlenkedést.*
- Nincs semmi bajom, csak még fáradt vagyok kicsit az... utazástól.
~És ezzel végül is nem is hazudok. Tényleg fáradt vagyok, vagy valami olyasmi, és attól a módtól, ahogy idehoztak. Tehát fáradt vagyok az utazástól...~
*Még saját magának is sántít ez a magyarázat, de ennyire telik. Rámosolyog Amelie-re, hogy mutassa, nincs oka pirulni.*
- Azért köszönöm, hogy aggódsz, igazán kedves vagy, de fölösleges. Egy alapos alvás, és újra a régi leszek.
*Ez elég optimista kijelentés volt, de miért ne? Rákoncentrál egy bögrényi eperteára, mire az meg is jelenik, ő pedig lelkesen kap utána, pár fújás után belekortyolva.*
- És veled mi van? Te sem tűnsz túl... összeszedettnek, ha szabad így fogalmaznom.
*Végigméri a lány kissé elkapkodottnak rémlő öltözékét, majd a lábához érve nem bírja tovább, elvigyorodik. Valószínűleg, ha a füle nem akadályozza meg, körbevigyorogja a fejét.*
- Aranyos cipő.

//Azért ha maradtál volna, jobban igyekeztem volna. Laughing

Egyébként meg: Éljen a minimalizmus!!! lol!

//