Smaragdzöld-tó - Kikötő

Tárgy: Re: Smaragdzöld-tó - Kikötő Csüt. Aug. 27 2009, 19:53

- Azt hiszed, megtartom őket? Téves. *Eszébe nem jut senkit tartani, nem szereti a közelséget, irtózik tőle. Kicsinek is ilyen volt. Őt hagyják csak békén. Csodásan értett ahhoz, hogy eltűnjön, mikor nem akart szem előtt lenni, vagy ha éppen keresték. Egyedül édesapja tudott hatni rá, ő is csak nagy ritkán. Nem engedte, hogy hozzáérjenek, elhúzódott, ellépett. Irányítani meg befolyásolni meg még annyira nem lehet.*
- Egyetértek. Csodás érzés. *Habár nem is. De be nem vallaná, hogy magában előfordul ez a szenvedés dolog. Igazából azt sem tudja, hogy miért beszél Edwarddal. Semmi közük egymáshoz, és különben is csak kolonc a nyakán. Vagy mégsem? Lehet, hogy tényleg ő is a társaságában akar lenni, és megtudni róla többet? Nem, ki van zárva, az nem lehet. Tagad mindent, saját magának is. Nem csak idegeneknek tud profin hazudni, hanem saját magának is. Ez most mégsem biztos, hogy olyan könnyen megy.*
- Jégmanó? *Kérdez vissza, ez neki magas. Szerinte semmi manós nincsen benne. Azok... mások. Ő kikéri magának, nem az. De ha már hasonlatoknál tartanak, ő is gondolkozik páron, míg a fiú mellette "alszik". Jelenleg nem jut eszébe semmi találó, majd máskorra kitalál, és akkor megmondja neki. De nem, úgysem lesz máskor. Vagy mégis?*
- Skót? Látsz rajtam kockás szoknyát? Vagy irigy vagyok? Esetleg duda van a kezemben? *Származására ne szóljanak semmit, mert arra nagyon ki tud akadni. Ő ír, és erre büszke is. Méghogy skót... szörnyülködik magában, nem bírja a skótokat, egyedül az országuk szép. Meg a váraik és kastélyaik. Tippelgeti, hogy Edward honnan jött, de meg nem kérdezi. Majd talán máskor.*
- Jó tudni. *Vagy... itt is hagyhatja a tó közepén, míg ő kiúszik, de nem. Még baja lesz a hajónak, Ed meg beköpi. Nem akar első nap bajt, majd később oké, de ma még ne. Figyeli egy darabig a fiút, aztán csendben feláll, és elkormányozza a hajójukat vissza, a kikötő felé. A lehető leghalkabban kiköt. Kidobja a kötelet, meg már nem húzza, had távolodjon kicsit el a hajó a mólótól. Viszont mielőtt ezt megtenné, ő kilép a ólóra, pont oda, ahol ült, mikor Edward jött. Még innen nézi egy darabig a talán alvó, talán csak pihenő fiút, aztán megfordul, és elindul visszafelé. Teljesen nyugodtan, nem rohan sehova, mintha semmi sem történt volna. És nem is történt. Csak találkozott Edwarddal, na és aztán? Ő csak Edward, mit érdekli? De mégis jól érezte magát. Az erdő szélén megy vissza a kastély felé, egyenesen fel a szobájába. Addigra meg nagyjából meg is győzi magát, hogy nincsen semmi.*

Tárgy: Re: Smaragdzöld-tó - Kikötő Csüt. Aug. 27 2009, 20:12

-Dehogy tartod, lenyúzod őket bundának...*Motyogja, félvigyort iktatva megjegyzése közbe.*
-Mert a skótok olyan furák...*Von kicsit vállat két szusszanás közt.* - De annyira még nem ismerlek, hogy tudjam irigy vagy-e, vagy van-e dudád...Sőt, van dudád...Ír dudád, kettő is. *De az íreket bírja, nem is akar belekötni ebbe...csak magába a lányba... Mert az olyan jó dolog...
De lassan, egészen lassacskán kezdi elringatni a hajó...ő pedig nagyon aluszékony és bűn lusta mivolta végett csendesen elszenderedik. Valami furcsa, zavaros álmot figyel meg, de az egész keveredik a félig még ébrenléttel, azért Kathleen is szerepel benne... Bár hevesen tiltakozik, hogy még álmában is kikészítse ez a lány, ő csak ott van, homályosan...csinál vele valamit...és nincs ereje tiltakozni ellene. BUM! Egyszer csak felpattan! Először megijed, pedig nem az az ágyba vizelős fazon, de a csaj sehol, ő rendesen bealudt és a hajó...bár furcsán himbálózik körülötte még minden, mintha még vízen lenne, de kikötöttek... Történt már vele ilyesmi, elalszik, felébred máshol és nem tudja mi van...de azért igencsak meghökkentő a szituáció. Felpattan és szeretné elkiáltani magát a lány után, de nem jön ki hang a torkán... Csak akkor észleli, hogy már későre jár...besötétedett.. A csaj itt hagyta, ő pedig nem fog kiabálni utána. Különben is...örül, hogy elment...Nem volt nála csoki, akkor meg minek ez az egész...neki nem kellenek barátok, ő nem akar ismerkedni. Voltak neki, elvették tőle őket, akkor most már nem akar újakat... Pedig jól érezte magát annak ellenére, hogy kikészítette a csaj, hogy kikészítették egymást...hogy valahol olyan nagyon hasonlítanak. Rettenetesen különböznek és mégis! Fázni kezd a rövidnadrágban, ígyhát imbolyogva, de lelép a hajóról. Sietve ránt pálcát, hogy kis lángocskát varázsoljon a végére és elinduljon visszafelé. Most már nagyon éhes...mégis arra számít, hogy valaki majd keresztezi útját visszafelé menet. Katheleen mondjuk kiugrik elé, hogy szívassa... Bejelenti, hogy lehet a kutyája, ha akar...*
~Nem leszek a kutyája~
*Megfordul a fejében, hogy még mindig álmodik...de ágy nélkül ez kényelmetlen, ezért inkább kóvályogva, botladozva, de nekivág a hosszú útnak, szobája ajtajáig.*

Tárgy: Re: Smaragdzöld-tó - Kikötő Csüt. Aug. 27 2009, 21:09

[Aeron, Amelie]

*Megkönnyebbülten lép ki a könyvtárból, miközben magában eldönti, hogy mostanában csak akkor jön erre, ha vészhelyzet van, de amúgy nem fogja ide betenni a lábát. Alig halad pár métert, majd le is teszi egy közeli padra a könyveket, majd egyedével rábök mindegyikre és lefelé húzza a pálcáját, miközben folyton elmotyogja a reducio varázsigét, és mindig pöccint egyet, ha egy könyv felvette a megfelelő méretet.*
- Szóval Aeron - fordul a fiú felé, miközben az utolsó könyvet is eltünteti a zsebében -, akkor te új diák vagy? Melyik karba osztottak be? - záporoznak a kérdések, de ő neki meg van az a sajátos felfogása, hogy ezeket az alap dolgokat jobb elsőnek megtudni.
*A smaragdzöld-tó felé tartva aztán kibukik a fiúból a problémája, a lányból pedig a nevetése. Finoman rázkódik a válla és a háta, ahogyan kacarászik, és még egy-két könnycseppet is elmorzsol közben.*
- Úgy látszik, hogy az egyik diákban nagyon nagy volt a vizsgadrukk, ha sikerült valamit úgy elrontania, hogy egy élőlényt színezzen át - néha még felkuncog. - Mert ugye tanultunk színező varázsigét, de azt csak tárgyakon használható - töpreng most már kicsit hangosabban. - Igen, biztos, hogy a crudeis nem hat az élőlényekre és az állatokra sem - bólogat most már magabiztosan. - De ha segíteni szeretnél szegényen, próbálkozz meg az átváltoztatástan tanárnőnél, de ne hagyd ott a mókust - kicsit kirázza a hideg. - Akkor nem biztos, hogy szerencsétlent még élve kapod vissza; a sensei-jel vigyázni kell - veszi egy pillanatra le a hangját. - Igen érdekes a tanítási stílusa és a módszere is - nem mond többet, hisz itt még az utolsó falevélnek is füle lehet.
*A kijelentésre nagyot sóhajt, és szinte menekülőre fogná egy pillanat alatt. Eleget olvasott arról, hogy értse, ez a srác eléggé vaskalapos lehet.*
- Lehet, hogy tudnál róla mesélni, de én biztos, hogy nem a sátán teremtménye vagyok. Én egy földre pottyant angyal vagyok, a szárnyamat a szekrényben őrizgetem, hogy földi ittlétem alatt nehogy beporosodjon, a glóriámat meg fent hagytam a többieknél - mutogat az égre -, itt úgy sem venném hasznát.
* Úgy döntött, hogy nem fogja felidegesíteni magát, csak mert valaki ennyire ragaszkodik valamihez, amire semmi bizonyíték nincsen. Inkább elüti a dolgot egy kis viccelődéssel. Ő nincsen hozzászokva az ilyenhez, éppen elég, ha az aranyvérűek szabályainak úgy ahogy meg tud felelni.
A tóparthoz érve finoman leül a fűre, majd maga mellé mutat, hogy a srác is huppanjon le. Közben a könyvre bök és kétkedőn felhúzza a szemöldökét.*
- Gondolod, hogy az a könyvnek csúfolt valami segíteni fog? - hangjában szinte benne van a saját válasza, de kivár, nem kritizál többet.

// Fagyunk ^^ //

Tárgy: Re: Smaragdzöld-tó - Kikötő Pént. Aug. 28 2009, 21:10

/Anselmo Cica és Serenácska =) /

*Nagyok játéka.. Hát tizennyolc éves fejjel van egy kisebb- nagyobb tapasztalata ilyen téren. Így hát könnyen száll bele játékokba és hagyja magát belerángatni egy adott határig mindenbe. *
- Oké értem én
*Emeli fel kezeit megadóan, és érdeklődve figyeli a fiú mozdulatait, amit felé intéz.*
- Áhh tudom milyen érzés..
*Legyint Serena, ezzel le is zárta ezt a vitát, már ha nevezhetjük annak. Ő ilyen tud lenni ruhamárkák terén.. mikor nem- nem, nem plázacica, csak hát mivel nő valamihez neki is értenie kell a sok tudományon kívül, és nem óhajtja meghazudtolni önmagát ilyen téren. Figyel, figyel még nem egy elharapott mondat..*
- Amíg?
*Kíváncsiság csillog a szemébe, de látja Anselmo arcán, hogy ez a téma kicsit kényes számára, sőt az arcán átsuhanó érzelmekből nézve, nem nagyon szeretne erről beszélni*
- Öhmm mindegy ám
*Vonja meg a vállát, és inkább csoki majszolással folytatja tovább az üldögélést. A rágást egy kéz zavarja meg, ami úgy látszik ma kifejezetten virgonc kedvben, van*
- Ohhh
*Még egyszer megtörli a száját, majd mikor szobatisztának gondolja magát egy mosoly csillog az arcán*
- Megesik az ilyen
*Aztán megint csendbe burkolózik és hallgatja a fiút, érdekes felvetések, de teljesen egyetért velük*
- Annyira nem ismerem őket, csak kell egy nap, aztán már ki is lehet ismerni mindenkit. Tudod… ha valakire időt forditasz nem sokat, csak egy kicsit is, máris többet tudsz róla meg
*Ezzel biztos nem mond újdonságot, de most, hogy Anselmonak szenteli az idejét, azért valamennyire kezdi már kiismerni a mellette ücsörgő fiút. *
- Ennek örülök, hogy így gondolod, nem szeretem a papucs pasikat..
*Bujkáló mosoly a szája sarkában, kék szemei vidáman csillognak, lábaival pedig vígan játszik a víz felszínén. Kifejezetten jól érzi magát, ami nem mostanában volt már*
- Kumiko
*Megint mosolyog*
- Aranyos lány, én szeretem, igaz kicsit olyan hmmm… érdekes felfogású, de hát minden nevelés kérdése, és hát mindenkihez lehet alkalmazkodni.
*A kezében lévő poharat a szájához emeli, és ahogy meghallja a becenevet, rögtön félre nyel, köhög párat, majd felvont szemöldökkel pillant Anselmora*
- Hát drágám neked úgy látom a becézgetés a gyengéd
*Százas vigyor, majd visszatér a pohara tartalmához. Daeron neve megint szöget üt a fejében, a bökésre, oldalra pillant*
- Igen valami olyasmi, de tudod, hogy van, hagyni kell minden pasit kibontakozni, mert ha rájuk rontasz a vágyaiddal, csak elijeszted őket
*Megint ez sunyi mosoly, többet nem óhajt róla se beszélni, csak kedvét szegi az egész. Most boldog, hát had élvezze ezt a kis időt addig is. *
- Hmm van benne valami
*Helyeseli Kumiko felvetését. Az extremus egy tarka társaság személyiségben, de felfogásban sok a közös, még, ha ebbe bele se gondoltak még.
Huncut csillogás az égszínkék szemekben, figyeli az ismerkedős sztorit, majd azért nem hagyja szó nélkül a dolgokat..*
- De én?
*Szereti, ha valaki észre tudja venni a célozgatásait, egy pillanatra behunyja a szemét, de már nyitja is ki, hisz Anselmo visszatért az eredeti helyére és folytatja tovább a lány nézegetését. *
- Nos bájitalkeverőnek készülök, folytatom tovább apuci hagyományát és a többi kedves rokonomét is. És mivel ezzel együtt jár az utazgatás is, bár már rengeteg helyen voltam.
*Elgondolkodva pillog a tóvízére, egy kisebb szellő játszadozik fekete zuhatagával.*
- Bár szerintem egyszerűbb lenen azt nézni, hogy hol nem voltam, mint ahol voltam
*Logikus gondolkodás, még mindig nem elmaradhatatlan számára. Lötyögteti a pohara aljában lévő maradék port. Majd szemecskéivel felpillant*
- Nos és az uraságnak? Maradsz a boroknál?
*Kérdi mosolyogva, majd a pohara tartalma felé pillant, és az utolsó cseppeket leönti a torkán.*

Nemrég kezdődött el a kijárási tilalom, a diákok is szépen elvonultak saját szobáikba, talán még páran kóborolnak. Ahhoz elég ideje van már itt, hogy pontosan jól tudja mikor mászkálhat úgy, ahogy szereti. Tulajdonképpen csak egy lepedő van körécsavarva, hogyha esetleg lebukna út közben, akkor mégse kompromitálja a jó népet pucérságával. Eddig persze nyakon csípésről nem volt szó, mivel igen halkan, tulajdonképpen teljesen hangtalanul tud lopakodni mezítláb. Ilyenkor szépen kiszökik, kisündörög a parkba, egyenesen a tó felé véve az irányt.
Hogy miért nem az uszoda?
Az egy mesterséges helyiség, ráadásul a víznek rossz szaga van (nem szereti azt a klór szagot) és az íze is förtelmes. Ráadásul utána a bőre felveszi azt a büdöset, és akkor meg járkálhat egésznap így. Nah nem mintha finnyás lenne, vagy hasonló, egyszerűen csak egy olyan lánynak, akinek az orra sokkal érzékenyebb az emberekénél, nem igazán jó. Dudolászva sétál már a jól ismert parkban, néha fütyörészik is egy kicsit. A levegőbe szimatol és jól esően rázza meg így is elég kócos fekete haját. A parton megáll, majd körbepillant. Azt persze nem tudja, hogy itt elvileg nem szabad fürdeni, viszont hamarosan megpillantja a mólót is. Még egyszer a kastély felé sandít, hogy aztán gyorsan a fák között mászkálva, ugrálva siet oda, hogy végigfusson a mólón, eldobja a levedőt, majd sikkantva ugorjon bele a vízbe.
Jó pár percre lemerül, hogy aztán levegőért kapkodva, nevetve csapkodja maga körül a vizet.
Prüszkölve köpködi ki a lenyelt vizet, és dörzsölgeti meg a szemeit, hogy kuncogva pillantson fel az égre, ahol azért már jó pár nagyobb felhő megjelenik, valószínűleg majd reggelre be is borul. Most azonban ez nem érdekli, csak nevetgélve csapdos nagyokat a vízben.
- Legközelebb hozom Mr. Bubit is!
Lebiggyeszti az alsó ajkát is hangos gondolkodása közben.
- Lehet, hogy megsértődött rám? De én nem akarok öri-harit...
Nyaffantja panaszosan, de aztán szélesen elmosolyodik. Mintha csak gombnyomásra változnának benne az érzések és a gondolatok.
- Nem! Majd visszafelé beosonok a nagyterembe, és kunyizok neki egy kis csokit.
Ezzel le is tudja kedvenc plüssével való "nézeteltérését", és kacarászva csapkodja a vizet, hogy aztán újra alámerüljön a víznek és feljöjjön vigyorogva. Tulajdonképpen a hold igen jól megvilágítja a víz felszínét, de ami leginkább feltűnő lehet a sötétben az a szemei. Ugyanis jó macskához méltóan azok a hihetetlenül kék cicaszemek most prizmaként verik vissza a holdfényt, akárcsak a nagymacskák, kismacskák, vagy bármely olyan ragadozó, amelyek éjjel vadásznak.

*A levegő fülledt és nehéz, mégis hordoz valami kellemes illatot, ami jelzi, hogy bizony itt az ősz, bár az időjárás még nem ezt a képet mutatja. Egy kényelmes edző cipőben, hosszú farmerban és egy fekete pulcsiban szinte beleolvad az éjszakába. Kibontott haja lágyan keretezi arcát, nem volt kedve összefogni, még úgy sem jöttek el a szeles nappalok és éjszakák.
És hogy mit csinál idekint? Már megint eljött az az időszak az életében, amikor akár mennyire szeretne, képtelen aludni. Próbálkozott mindennel. Levendulával a párnáján, meleg tejjel, amit a mcskája szinte kinézett a szájából, így a fehér kis Nalani is kapott belőle, aki igazán elégedetten lefetyelte meg a tejet, amit a lány egy kis cukorral ízesített, mert csak így volt képes meginni. De ez sem segített. Ekkor gondolt arra, hogy egy nagy séta és ez az álmosító levegő majd segít neki kellőképpen elfáradni. Hogy miért a tó felé vette az útját, maga sem tudja. De megteheti, hogy ilyen későn még kint kóricál, elmúlt már régen tizennyolc éves, maximum helytelenítik és aggódnak majd azért, mert nem alszik, de büntetést nem kaphat érte. Legalábbis reméli.
Halk csobbanásra lesz figyelmes, mire kissé ijedten megtorpan és pálcáját kezébe véve indul tovább a tó felé. Már látja a fodrozódó vizet, és hangfoszlányok is eljutnak hozzá, de ilyen távolságból még nem látja, hogy kiről van szó. A móló szélén a földön egy nagy lepedőbe botlik, ami miatt még nagyobb a meglepettsége és az a fránya kíváncsisága is. Ide-oda pillantgat és a hatalmas szemeket megpillantva rögtön elteszi a pálcáját, arcán pedig egy vidám mosoly jelenik meg.*
- Szia! - köszön oda a lánynak, még integet is, majd zavartan zsebre vágja az egyik kezét a másikkal pedig a vízre mutat. - Ugye tudod, hogy a tóban eredetileg nem szabadna fürödni? - kérdezi zavarban, hiszen fogalma sincs, hogy Weeko mit tud és mit nem. Közben nem hezitál tovább, leül a mólóra, és úgy helyezkedik, hogy a lába ne érjen bele a vízbe, de tudja lóbálni azokat.
- Amelie Clarkson vagyok - böki ki, és látni rajta, örül, hogy a bubifújó lányka társaságába vitte a sors útját. - Már találkoztunk egy-két órán - kicsit gesztikulál a kezével, ahogyan magyaráz, majd zavartan füle mögé tűri a tincseit. - Öhm, a ruháid merre vannak? - nézz körbe zavartan, majd visszakapja a pillantását a nagy cica szemekre, és önkéntelenül is kicsúsznak a száján a szavak.
- Van egy hófehér cicám, Nalani. Neki is ilyen nagy, kék szemei vannak, mint neked - arcát rózsaszín pír önti el, zavarában legszívesebben beleugrana a tóba, hát ha az csillapítaná egyre jobban égő arcát, hiszen a macskájához hasonlította a lányt. - Ne haragudj, ezt nem így kellett volna - mosolyog, és akkorát nyel kínjában, hogy attól tart, azt még a kastély padlásán is hallotta mindenki.

Tulajdonképpen ő nagyon jól elbeszélgetne magában még igen sokáig. Általában a szobájában is ezt szokta, ha éppenséggel nincs társaságban. Ez amolyan berögződés lehet, még azokból az időkből, amikor bezárva tartották, hogy ne árthasson másnak. Persze akkor éppenséggel volt beszélgető partnere, a Másik. Mióta eltűnt másik énje (legalábbis ő ebben hisz és reménykedik) azóta Mr. Bubihoz beszél a magányosabb pillanatokban. Most meg magában. Szóval találni mindig talál "valakit", csak hogy tudjon kicsit kommunikálni.
Ekkor köszön rá valaki, s mivel először háttal van a mólónak és a partnak, furcsálkodva dünnyögi.
- Köszönt volna a világító korong?
Sandít fel a holdra, de aztán kissé jobban elgondolkozva jut eszébe, hogy a hang hátulról jött, így már fordul is a móló felé. Ahogy meglátja Amelie-t, arcán széles, lelkes mosoly terül el.
- Sziaaaaaaaaaaaa!!!!
Csápolni kezd maga is, bár egy kicsit lejjebb is merül a vízbe. Mivel viszonylag távolabb van ezért gyorsan odaúszik a mólóhoz, belekapaszkodva somolyogva az egyik lécbe. Szemei boldogan csillognak, hogy még ilyen kései órákon is akad társasága. Persze a lány megjegyzésére zavartan pislog párat és értetlenül paskolja meg a víz felszínét.
- De miért nem szabad? Van benne szörny?
Mielőtt azonban válaszolhatnának, gyorsan lebukik a víz felszíne alá. Ki ideig lent is marad, félő, hogy oda is ragadt, amikor prüszkölve emelkedik ki, újra a szemeit dörzsölgetve (hiszen azok azért eléggé érzékenyek). Őszinte naívsággal pillant fel újra a másikra, széles mosollyal az arcán, mintha hatalmas felfedezést tett volna.
- Nincs szörny! Biztosan megijedt, amikor itt pancsiztam.
Kuncogja vidáman, és a bemutatkozásra hevesen bólogatni kezd.
- Óóóó, te vagy a kedves, bámulós lány! Emlékszem rád! Az én nevem pedig -itt úgy kezdi el, mint a kisóvodások- Weeee-kooooo Aaaaaa-booook-siiiiii-guuuuuuun! De jobban szeretem a Weeko-t.
Nah igen, Weekonak tulajdonképpen így sikerült megjegyeznie Amelie-t. De nem kell aggódni, magában alapvetően mindenkire ragaszt egy vicces jellemzőt, ami alapján megjegyzi. Így könnyebb is neki visszaemlékezni arcokra, és ismerősökre. A ruhákkal kapcsolatos kérdésre pedig a hatalmas lepedőre mutat mosolyogva, majd megvonja a vállát kuncogva.
- Nem szeretem a ruhákat. Kényelmetlenek.
Magyarázza széles mosollyal az arcán, és a világító cicaszemek, most boldogan csillognak. Persze meg is kapja ám a "bókot" rájuk, amin úgy tűnik, cseppet sem sértődik meg. Sőt, lelkes mosollyal az arcán nyíl tágra tekintete.
- Miért nem? Én is cica vagyok! Képzeld, van gazdám is. Őt Gabrielnek hívják, biztosan láttad már. Nagyon szeretem őt, mindig megsimogatja a fejemet, és én meg dorombolok neki. Meg olyan kis vékony, szoktam neki lopni a nagyteremből ételt. És vett nekem szép ruhákat, meg ezt itt.
Ekkor kicsit úgy támaszkodik, hogy a másik lány is ráláthasson a nyakában lévő cicacsengőre, amit Weeko mindig visel. Persze vannak kivételes esetek, de most örömtelien pöcögteti meg kissé a csengettyűt, hogy bemutassa milyen szépen szól. Halkan kuncog fel örömtelien, mintha ez a hang még neki is újdonságot okozna. Naaagy, kíváncsi tekintettel pillant fel Amelie-re, ahogy félrebillenti kissé a fejét lelkesen mosolyogva. A gondolat, hogy játszótársra talált igazán felderíti.
- Te is kijöttél fürdeni? Gyere nyugodtan, nincs szörny benne, megnéztem. De ha elő is jön, nem kell félni, majd én elijesztem! Még farkasoktól sem kell félni! Igaz, múltkor azt hittem találtam egyet, de az is csak egy fiú volt, Tighe a neve. De ő nem harap meg, és szerintem alszik is, szóval nyugodtan bejöhetsz. Jó? Jössz?
Tipikusan olyan, mint egy kislány, aki bármit megígér, még a csillagokat is az égből, csak kapja meg a játékát, amit annyira szeretne.

*A költői kérdésre halkan felkuncog, csak úgy diszkréten, de szemei vidáman csillognak. Megvárja, hogy a lány közelebb jöjjön, mert bár egyedül vannak, jobb nem felébreszteni az alvó oroszlánt, vagy egy-két morcosabb tanárt. A kérdésre megrázza fejét, tincsei pedig ide-oda röpködnek.*
- Nem, bár mondják, hogy a tó tele van kákalaggal - megborzong egy kicsit. - De ha jól láttam Raphy jegyzeteit, akkor el kell törni az ujjaikat és hamar megszabadul tőlük az ember - látszik rajta, hogy egyáltalán nem az a típus, aki szívesen bánt állatot vagy embert, de a muszáj ugyebár nagyúr.
*Éppen befejezi a mondatát, Weeko már el is merül a vízben, ő pedig csak sápítozik, amikor telik-múlik az idő, de a lány még mindig nem bukkan elő. Előre hajol, úgy kémleli a vizet, már gondolatban az is megfordul a fejében, hogy talán valamilyen varázslatot kellene használnia, amikor a fekete hajú lány prüszkölve bukkan fel. Szavaira felszabadultan nevet fel, és próbálja nem kimutatni, hogy megijedt, amiért ilyen sokáig nem bukkant elő a lány.*
- Nagyon ügyes vagy, ha nagy szörnyeket is el tudsz ijeszteni - tréfálkozik vele a lány kedvesen, és szinte rá kell ülni a kezeire, hogy ne simogassa meg a lány fejét, mint egy macskának. A megnevezésre megint felnevet és bólogatni kezd.
- Igen, én vagyok. Tudom, hogy nem illik bámulni, de már nem volt időm odamenni hozzád, pedig nagyon klassz játékkal játszottál az órán - kedvesen cseng a hangja, és egy cseppnyi lekezelés sincsen benne. Azt nem meri kimondani, hogy legszívesebben azért beszélt volna a lánnyal, hogy egy kicsit elcsípjen abból a vidámságból, ami akkor is körüllengte a lányt. - Nagyon örülök, Weeko - biccent álkomolyan a lány felé, ajkában komisz mosollyal. - Igazán szép neve van a kisasszonynak - bolondozik felszabadultan. A kuncogásra kicsit értetlenül néz, a hallottak miatt pedig zavartan köhög kicsit.
- Úgy érted, hogy..., szóval, hogy... egy szál lepedőben sétáltál ki a kastélyból, egészen idáig? - hangja meglepett és csodálkozó, és talán kicsit elismerő. - Éljen a közszeméremsértés - motyogja egyre nagyobb mosollyak arcán, miközben végül ő is bekapcsolódik a kuncogásba. - Vannak ám kényelmes ruhák is, amik nem tapadnak rád, jó bők, melegek és csinosak is. Mert tudod, hamarosan itt a tél, akkor csak nem mászkálhatsz majd lepedőben, hideg van akkor - magyaráz türelmesen.
*A megnyugtatásra arcáról eltűnik a zavartság és a pír, a fiú említésére pedig bólint egyet.*
- Igen, láttam már pár órán és a divatbemutatón is találkoztam vele, amit Evon rendezett. Szöszi, vékony fiú, szégyenlős és ránézésre is látni, hogy kedves - bólogat elmélyülten. Azt inkább nem teszi hozzá, hogy fogalma sincs, mit keres az extremusban. A csengettyűszó ragadja ki gondolatai közül, mire arcán meglepett mosoly terül szét.
- Ez nagyon szépen szól - még tenyerét is összecsapja, de a kérlelő pillantásra és szavakra tágra nyílnak szemei. - Úgy érted, hogy én most, oda, bele? - kérdezi dadogva, és ha lenne itt még valaki, joggal ítélné meg Amelie-t értetlennek. - De hát, nem hoztam magammal se fürdőruhát, se semmit - motyogja a fejét rázva, de azok a nagy szemek. - Egek, ha engem ezért elkapnak, nagyon meg fogom ütni a bokámat - motyogja, majd reszketeg mosolyt küld a lány felé és felkászálódik a mólóról.
- Rendben, Weeko, de ez maradjon a mi titkunk, amit nem mondasz el másnak, jó? - kérdezi a lányt, majd a cipőjéből kibújik, zokniját is gyorsan leveszi, majd a cipőbe tömködi azokat. A nadrágot és a pulcsit is leveszi, de ennél tovább ő nem vetkőzik. - A fehérneműt én azért magamon hagyom - feleli vállvonogatva, majd a ruhákat gyorsan összehajtogatja, mert rend a lelke mindennek, és a mólóra ülve szépen lassan belecsusszan a vízbe, majd nagy levegőt véve elmerül benne, és gyorsan fel is bukkan.
- Oh, hogy ez milyen mennyei érzés. Egyáltalán nem olyan, mint az uszoda vize - motyogja miközben ellöki magát a mólótól is kicsit beljebb úszik.
- Mondd csak Weeko, hogy érzed magad az iskolában? - kérdezi kedvesen, majd szeme kicsit megvillan és hogy megnevettesse a lányt, kezét a víz fölé tartja. - Praecido - suttogja, mire a víz lágyan el kezd fodrozódni körülöttük, kisebb hullámokat gerjesztve. Kezével irányítja a hullámokat, miközben visszatér a lány előbbi mondatához. - Hol hitted, hogy farkast találtál? - kérdezi kíváncsian. - Csak nem az erdőbe mentél be egyedül? - szemöldöke a magasba szökken, hallott mostanában pletykákat az ott történtekről.

Nagyon is jól látszik az arcán, hogy bizony a kákalag-likvidálást jól megjegyzi magának. Persze ő maga sose bántott másokat (legalábbis amíg a saját tudatánál volt), így neki sincs ínyére a dolog. De talán ujjtördelés előtt inkább majd csak rájuk puffog meg fúj párat, hátha attól is megijednek. Szőre ugyan nincs, azt nem tudja borzolni, de a helyette majd a haját borzolja fel.
Ekkor merül fel témába a játékai, mire rögtön felsikkant csillogó szemekkel. Persze nem az ijedtségtől, hanem az örömtől, ahogy széles mosollyal az arcán, lelkesen kezd el csápolni a vízben, még körbe is fordul nagy nehezen kacarászva. Ha most szárazföldön lennének, valószínűleg ugrándozna körbe-körbe, a tóban ez azonban valamivel kicsit nehezebb, meg kell vallani. Széles mosollyal az arcán pillant vissza a másikra.
- Úúúúúú!!!! A bubifújóra gondolsz? Tetszett? Ugye, hogy jó? Én nagyon szeretem ám! Azóta kaptam ám másikat is, csak Mr. Bubinál hagytam megőrzésre.
Magyarázza lelkesen és hadarva, ahogyan azt egy kislánytól elvárnánk, amikor belelkesedik a szövegelésbe. Talán már keresnénk is rajta, hogy vajon hol van az a bizony kikapcsolás gomb? Még bőszen bólogat is aranyosan, hogy ő márpedig igazat beszél. Nem mintha olyan hihetetlenek lennének szavai, ez csak amolyan gyerekszokás. Bólogatnak, magyaráznak, csacsognak mindenről, ami csak az eszükbe jut. A dícséretre ajkai elnyílnak, majd kuncogva süti le a víz felszínére tekintetét, vállát vonogatva, dünnyögve.
- Köszönöm... Az indián bácsik és nénik azt mondták, hogy így van a nyelvükön az Aranyos vadmacska. Ezért kaptam ezt a nevet.
Persze aztán zavara hamarosan el is tűnik, csak szélesen el is vigyorodik bólogatva.
- Bizony! Nagyon jó érzés!
Lelkendezik boldogan, hiszen nem sok esetben tud ruha nélkül lenni. Nah jó, az igaz, hogy például a szobájában úgy rohangál, és úgy is alszik. De nap közben meg viselnie kell azokat a kellemetlen takaró anyagokat. Az ismeretlen szóra azonban kissé meglepetten pislog nagyokat, majd kíváncsian úszik kicsivel közelebb, nagy szemekkel.
- Mi az a közszemsértés?
Igen, félremondja egy kicsit, neki ez még egy egészen új szó. Mondjuk a viselkedésénél nem is lenne csoda, ha már hallotta volna ezt. De az is lehet, hogy akkor nem figyelt annyira oda erre. Viszont a ruháknál csak fintorog egyet, még az ajkait is kicsücsöríti durcásan.
- De nem szeretem azokat.... Olyan zavaróak... és nem idevalóak.
Mutat magára kissé panaszosan nyaffantva nagy szemekkel pislogva a lányra. Tulajdonképpen arra akar kilyukadni, hogy számára tökéletesen természetellenesek a ruhák, de mivel magát a szót sem ismeri pontosan, ezért nem is tudja elmagyarázni. Viszont a hideg említésére megborzong jól láthatóan, és mosolyogva sandít a másikra.
- Majd akkor úgy csinálok, mint a brumik, és csicsikálok a szobámban.
Jelenti ki büszkén arra, hogy megoldást talált az igencsak nagy problémára. Valószínűleg ha jön a tél, az amúgyis hidegre érzékeny lány két-három takaróval beburkolózva megy majd az órákra. Vagy csak szimplán marad a jól ismert, kellemesen kazán jellegű 40-50 fokos szobájában, aminél biztosan emelni fogja a hőmérsékletet 60 fokra. Helyeselve bólogat a leírásra, és macskaszemei jól láthatóan felcsillannak, amikor Gabrielről van szó. Még tapsikol is nevetve.
- Iiiiigenigenigenigenigeeeen! Ő az! Ő gondoskodik rólam, mert Gabriel a gazdim.
A legnagyobb természetességgel bólogat az értetlenkedő szavakra, a fürdőruhánál pedig csak felvonja a szemöldökét maga is értetlenül. Elvégre ő semmilyen ruhát nem hozott magával a lepedőn kívül. Pontosan azért jön ki ilyenkor a tóra, hogy ne láthassa senki se ruha nélkül. Nah nem mintha őt túlságosan zavarná, csak szimplán azt mondták neki, hogy nem illendő, és az emberek nem szeretik. Végül Amelie dönt, és jön mellé úszkálni, aminek örömére nevetve tapsikol vigyorogva, mint a vadalma. Picivel hátrébb is úszik, hogy legyen helye a másik lánynak a csobbanásra. Ahogy hallja annak elismerő szavait, közelebb úszik komoly tekintettel bólogatva.
- Ugye? Nem olyan büdi szagú és nem olyan gyógyszerízű.
Még el is fintorodik egy kicsit a gondolatra, de a kérdésre kissé meglepetten pislog párat. El is gondolkodik egy időre, ám ekkor bugyog fel a víz és fodrozódik nagyban. Szemei elkerekednek, de nem az ijedtségtől, hanem a csodálattól. Sőt, sikkantva kacag fel örömtelien, és úgy csapkodja a vizet vidáman. Lelkesen tárja szét a karját kissé feljebb rugaszkodva a vízben, hogy a nagy hátracsobbanás közepette felkiáltson nevetve.
- Vúúúúúúúúúúúúúúúúúú!!!!! Szökőőőőőáááááááááárrrrrr!!!!!!!
CSOOOOOBBBB. Weeko a víz alá merül, de pár pillanat múlva már fel is jön, vigyorogva húzza el az arcára tapadt hajtincseit. Csak ekkor válaszol a feltett kérdésre, miközben kuncogva formál tölcsért kezeivel és kis vízsugarakat spriccel velük a lány felé. Ugyan ő nem tudja hullámoztatni a vizet, de azért meg vannak arra a fizikai módszerek is a vízijátékokra.
- Én nagyon jól érzem magamat! Csak kedves emberekkel találkoztam eddig, és nagyon szeretem őket - Akaneről úgy hagy ki megjegyzést, mintha csak nem is történt volna meg az az órai eset- Nagyon sokat foglalkoznak velem, még annak ellenére is, hogy tudják milyen cica vagyok. És ez nagyon jó belül, mert nem érzem egyedül magamat. Tudod én sokáig voltam egy rácsos szobában, és ott nem voltak ennyien körülöttem, mert azt mondták, árthatok nekik. Pedig én nem akarok ártani, becsszó!
Nagy cicaszemekkel pislog felé, tökéletesen ártatlanul, de aztán folytatja is, hadarva és csacsogva. Igazán kell ám koncentrálni, hogy követni tudja az ember a szavait és azoknak értelmét.
- De a Másik akarta bántani őket, a Másik szeret ártani. Azt mondja, ő ezt szereti és boldog lesz ettől. Szerintem meg gonosz. -Ekkor tér át szinte vágatlanul a másik témára, mintha csak folynának belőle a szavak, olyan lendülettel folytatja.- Én...én..én... az erdőben voltam.. Mert Piroskát játszottam Mr. Bubival. Meg gombákat gyűjtöttem magamnak, hogy ehessek egy kicsit. Persze vittem csokikat is, ha esetleg eltévednék. Meg néztem a mohákat is, arra mentem amerre azok voltak visszafelé. És farkasokkal sem találkoztam, meg szörnyekkel sem. De ha találkoztam is volna, akkor megijesztem őket, így: Haaarrrrr...harrrrr...harrrr...
Még kiskezecskéivel is mutatja hogyan karmolna macskásan grimaszolva hozzá. Aztán mosolyogva vállat von.
- Csak Tighe volt ott, ereklyéket keresett.
Nos igen, ő így fogta fel a dolgokat, de aztán kíváncsi tekintettel pillant fel Amyre, miközben újra lemerül, és feljön. Érdeklődő szemekkel pislog rá nagyokat.
- Te még nem voltál ott? Pedig úúúúúú, ott olyan naaaagy fák vannak! Olyan jó lenne felmászni rájuk! Nem megyünk el egyszer oda fára mászni? Tighe is jöhetne velünk, meg jöhetne velünk gazdi is, meg jöhetne a morcos fiú, meg Evon is, meg jöhetne... meg... meg...meg mehetnénk így együtt!

//Előzmény: Sövénykert, bál után, Kumiko//

*Nem tudtam mi történik körülöttem, csakhogy ledöntöttem egy falat, amit annak idején a saját megvédésem érdekében építettem. Azt hiszem, azért, hogy ne bánthassanak, vagy ne kerüljek középpontba. Inkább hátra vonultam, meghúztam magam a tömeg közepén, nehogy valamit is megtudjanak rólam az emberek. Ez paranoia, bárki bánthat, és bárhol, ráadásul bármikor.
Kumiko közelsége azonban kirántott ebből a mélységes gödörből. Olyan erőteljesen haladtam az igazi világ felé, mintha egyszerre lenne közel, és távol. Az újabb csók ismét rántott rajtam, méghozzá hatalmasat, a gyomromban is éreztem. Körülöttünk nevettek a diákok, minden felgyorsult, a világ nem állt meg, pedig szerettük volna, ha mégis, legalább öt percre.
Ujjaink összekulcsolódtak, és akkor rajzolódott ki bennem, hogy mennyire szeretnék vele kettesben maradni. Lehajoltam, felvettem a kupát, nem adtam vissza neki, éppen elég, ha én cipelem, majd később, lefekvésnél odaadom neki. Persze evidens, hogy a hálókörletéig kísérem majd.
Szorosabban fogtam a kezét, és elindítottam magunkat, egyenesen egy csendesebb helyre. Szerettem volna teljesen kettesben maradni, olyan szép volt, kívánatos a maga módján, illetve az én látásmódom szerint. Nőként tekintettem rá, ami tőlem igazán furcsa. A teste egyszerűen elképesztő, ráadásul új ruhatárával csak még jobban kiemeli. Nehéz elfordulni, és nem észrevenni milyen csábító hölggyé nőtte ki magát, alig pár nap alatt.
Felsóhajtottam, és egyenesen a tóhoz vezettem. Hihetetlen csend honolt, kissé zavart. Nem szoktam hozzá az intenzív csendhez, hiszen… most pulzált bennem valami, úgy éreztem Kumiko és köztem egy fel nem ismert, meg nem értett, de erőteljes elektromos buborék húzódik, pontosabban minket vesz körül. Hirtelen megtorpantam, és ismételten szembefordultam vele.
Kezét a számhoz emeltem, apró, ám sokatmondó csókot nyomtam selymes bőrére. Hogyan is siethettük volna el az egészet? Én sem tudtam mi fog történni, ráadásul sejtettem, hogy Ő sem tudta… S.O.S! Valaki mondja meg mit kell tennem! *
- Öhm, itt csendesebb, nem?

*Furcsa dolog az élet, mielőtt idejöttem nem voltak barátaim, most több is van. Mielőtt idejöttem, álmodni sem mertem olyasmiről, hogy lesz olyan, aki megcsókol, szeret és vigyáz rám. Erre most itt állok, és szinte biztos vagyok benne, hogy azt érzi, amit én. Jó lenne ha megállna az idő, de nem teszi, sőt mintha gyorsabb is lenne, bár ez most egyáltalán nem érdekel. Nem tudom mit kéne mondanom vagy tennem. Annyira új ez az egész, mégis csodálatos, és nem akarom, hogy véget érjen.
Felveszi a kupát, amit akkor ejtettem el, amikor megcsókolt. Nem tudom miért de még mindig érzem az ajkait az ajkaimon. Nyúlnék, hogy elvegyem a díjat, de félúton abbamarad a mozdulat, mert jobban szorítja a kezem. Nem nem fáj, biztonságot ígér. Olyat, amit otthon nem kaptam meg. Hagyom, hogy vezessen, mindegy hova. Talán a világ végére is követném, pedig ilyen őrültséget az eszemre hallgatva sosem tennék. Azonban most a szívem irányít, és az követi Killiant.*
~ Engem néz? ~
*Még mindig nehezen fogom fel, hogy nem lehajtott fejjel vezet tófelé, hanem rám-rám pillantva. Szeretném tudni mi jár a fejében, hogy mi változott, hogy miért forrósodik fel az arcom újra meg újra, ahogy rám néz. Hirtelen megtorpan, s először nem is értem mit szeretne. Ma este már sokadszor éri el, hogy elpiruljak, pedig csak a kezemet csókolja meg. Vajon más lányok is ilyen zavarban vannak ilyenkor? vagy csak én vagyok tök szerencsétlen? Nem nem hiszem, biztos van más is, és egyébként sem nevezhetem magam szerencsétlennek, amikor ő áll velem szemben. Hiszen annyira okos, kedves és figyelmes. Jóképű és még vicces is... Nem is tudom elhinni, hogy tényleg velem akar lenni. Bennem nincs semmi érdekes, még csak szép sem vagyok. De erre most nem akarok gondolni.
Hogy csendesebb-e? Nézőpont kérdése, a világ tényleg csendes, bennem viszont ordítoznak a gondolatok, kavarognak az érzések, és nem tudok nekik megálljt parancsolni. Vagy csak nem akarok, mert jól esik? Lényegtelen.*
- Igen csendesebb.
*Válaszolom végül, és engem is meglep, hogy visszajött a hangom. Lehet beszélgetni kéne... De miről? Alig tudok róla valamit, mégis olyan mintha ismerném. Lehetséges ez? És vajon nekem kéne kezdeményezni, vagy várjak, amíg ő szólal meg?
Az égre tekintek, majd a víztükörre. Gyönyörűen tükrözi vissza a felette lévő kékséget, a sok apró ponttal. Nem hiszek a csillagokban, vagy abban, hogy meghatározzák az életünket. Azonban ha most látnék egy hullócsillagot biztos, azt kívánnám, hogy állítsa meg az időt, s ne hagyja, hogy véget érjen az este.*

[ Weeko, Amelie ]

*Nagy szemekkel nézi, hogy egyszerű kedves szóval milyen nagy boldogságot lehet szerezni ennek a lánynak. Vele nevet, miközben Weeko pörögni próbál a vízben, és bólogat lelkesen.*
- Bizony, arra gondoltam. Szép, nagy buborékokat fújtál vele, megszépítetted vele még a bájitaltan termet is - széles mosolya ott csücsül arcán, és csak magában jegyzi meg, hogy még a tanár sem volt olyan nagyon kiállhatatlan, mint általában. - Mr. Bubi? - kérdezi. - Hát ő kicsoda? - szemei őszinte kíváncsiságtól csillognak, miközben a lányt figyeli.
*Egyszerűen képtelen felfogni, hogy ez a csupa mosoly lány, akiben ennyi életszeretet van és ilyen jóság, valaha is tudna bántani valakit. Csak rá kell nézni, olyan, mint egy ártatlan kislány. Tényleg csacsog és sokat beszél, de szerencséje van, mert Weeko a lányban jó hallgatóságra talált, és talán egy kicsit védelmezőjére is, hiába, a cica gazdik összetartanak.
A magyarázatra ő is felkuncog.*
- És az indiánok csak jobban tudták, hogy milyen vagy. Hiszen ők nem tévednek soha a névadásban. Igen, a lélek fontos, fontosabbak, mint a tettek - csak úgy motyog magának a végére, az orra alatt. Közben azért csak oda néz néha a lepedőre és a válaszra megpróbálja visszafogni újabb nevetését.
- Elhiszem, hogy jó érzés. Egyszer én is kipróbálnám, de nekem sokkal nagyobb az esélyem, hogy belebotlok egy tanárba. Tudod, mire lejövök a padlásról... A karvezető és a helyettes lakosztálya előtt is el kellene így sétálnom, az pedig nem veszélytelen - neveti el magát. És azt sem tudja, barátja hogyan reagálna arra, ha más is meglátná véletlenül ruha nélkül. Na, azt tuti nem úszná meg egy alapos fejmosás nélkül. A gondolatra mosolyogva megrázza a fejét. A kérdés hallatán félre biccenti fejét, és a közelebb úszó lánynak szépen magyarázni kezd.
- A közszeméremsértés annyit tesz, hogy... - kicsit elakad, fogalma sincs, hogy a lány mennyit tud ezekről a dolgokról. Meséljen neki előtte a méhecskékről vajon? - Szóval annyit tesz, hogy aki meztelenkedik egyedül, vagy valaki mással nyílt területen, és ezt direkt csinálják, azokat megbüntetik és akár börtönbe is zárhatják - igen, így talán érthető lesz a lány számára. A fintorgásra ő is lebiggyeszti játékosan az ajkát, de szemeiben megértés csillog.
- Nem lehet könnyű váltani és belerázódni az új szokásokba - feleli halkan.
*Igazából elismerésre méltó, hogy Weeko ennyire próbál megfelelni az ő normáiknak és életstílusuknak. Jó, persze, vannak néha kilengései, de még így is erőn felül teljesít a lány. A borzongásra meglepetten vonja fel a szemöldökét. A víz nem lehet annyira hideg és eddig baj sem volt. A brumik említésére kuncogni kezd.*
- És akkor ki jár majd helyetted az órákra? - kérdezi nevetve. - Szegény Wayner professzor sajnálná, ha nem lennél ott bájitalokat főzni például - bólogat hozzá nagy komolyan, majd sóhajt egyet. - Hidd el, csak megszokás kérdése, és hamarosan ha nem is fogod szeretni, de valamennyire megszokod majd a ruhát. Vagy megtanulod elviselni - kacsint a lányra, sorolva a megoldásokat. A gazdi szóra az előbb nem mert rákérdezni, persze azért fúrja az oldalát a kíváncsiság, de tapintatlan sem szeretne lenni.
- Mondd csak, te szeretted volna, ha lenne egy...gazdid? Úgy értem, hogy jó neked így tartozni valakihez? - húzza fel kicsit vállait kérdés közben. Bár a lány vidáman válaszolgat a kérdéseire, nem szeretne vele otromba lenni, vagy olyanokat kérdezni, amik kellemetlenek a számára.
*Igazából felettébb élvezi, hogy a selymes víz körülöleli. Eszébe sem jutott volna egy éjjeli fürdőzés, de egy cica kérésének ki tud ellenállni? Hiszen a sajátjáért is tűzön-vízen átmenne.*
- Sokkal...természetesebb - bólint. - De azért ebből a vízből nem jó ám inni - jegyzi meg félszegen. - Ez nem olyan tiszta víz, mint amit a nagyteremben kaphatsz. Nehogy nekem megbetegedj - inti meg tréfásan ujjával Weekot, majd inkább csendben marad, és úgy figyeli a lány ujjongását és örömét, amit a víz fodroztatásával ért el nála. Persze csak a közelükben mozog jobban a víz, hiszen nem olyan nagy még az ereje, de egy kis mókához bőven elegendő. A mutatványra, miszerint ő is tud spriccelni, felnevet, majd leutánozza a lány mozdulatát, és ő is spriccelni kezd a vízzel.
- Az előbbi mutatványt pálcával szerintem te is meg tudod majd csinálni, ha Marquez professzor megtanítja neked - magyaráz, miközben abba hagyja a játékot, és inkább csak végig simít néha a vízfelületen.
*Közben persze figyel a lány minden egyes szavára. Hát persze, hogy kedvelik az emberek. Nagyon bájos lány, és csupa kedvesség. Az utolsó szavakra elszorul a torka és könnybe lábadnak éjkék szemei. Nagyokat nyel és hirtelenjében nem tudja, hogy mit tegyen, ezért lebukik a víz alá, majd fellökve magát a könnycseppek elvesznek az arcáról lecsorgó vízcseppek között. Nagyon szíven ütötte, hogy ezt az életvidám lánykát valaha bezárva tartották, egyedül és magányosan. Újra és újra lebukik a víz alá, egészen addig, míg meg nem nyugszik kicsit és az a pár könnycsepp el nem apad. Ajkára reszketeg mosoly ül, de nem igazán tudja elrejteni érzelmeit.*
- Itt már biztosan nem leszel egyedül - hangja kicsit remegős, és ezért szégyelli is kicsit magát. Nem szokott ő ilyen könnyen elérzékenyülni, vagy legalább is, már jó pár hónapja, hogy ilyen történt vele. - És elhiszem azt is, hogy Te nem akarsz bántani senkit sem - bólogat egy már kicsit jobb kedvű mosollyal. - De a Másik..., ő nem jöhet elő, igaz? - kérdezi kedvesen, ezzel is biztatva, hogy nem lesz itt gond egy szál sem.
*Az erdős mesét kíváncsian hallgatja, bár azt nem érti, hogy ki az a piroska. Ez is biztosan valami dolog, mint az a hókislány, vagy ki, akivel találkoztak valami bolond mesében, ami mint megtudta, egyáltalán nem úgy ment, mint ahogyan a többiek mesélték. Az elijesztésre a vízbe prüszköl, ahogyan jókedvűen felnevet.*
- Tudod, azért az erdő sem a legbiztonságosabb. Különös fajok élnek ott, akik nem mindig szeretik, ha iskolások járják az élőhelyüket - magyaráz az erdő felé mutogatva, de úgy, hogy a lába is megáll, ezért simán elsüllyed egy pillanatra a vízben, csak hogy köhögve és vizet köpködve bukkanjon fel újra. - Ezt se tudja mindenki utánam csinálni - hangjában hallható egy kis fáradtság, amit a saját lököttségei idéznek elő.
- De elárulok neked egy titkot - úszik közelebb a lányhoz kicsit. - Él az erdőben egy farkas, úgy hívják, hogy Canya. Cala mellé, ő egy tünde, itt tanul az iskolában, szóval mellé szegődött a farkas, és itt az erdőben kapott otthont. Képzeld, meg is simogathattam, és tetszett neki - igen, a lelkesedés ragadós, és sajti, hogy ez a hangszín csak tovább fokozza a lány jókedvét. Vagy legalábbis reméli. - Szóval, már voltam ott, de nem volt olyan jó, mert visszafele már sötétben indultunk el Calával, és én...., nem szeretem a sötétet - komorul el a pillantása. Sok minden megváltozott az életében, de vannak olyan momentumai a közel múltjának, amiket még nem tudott legyőzni, nem tudott rajtuk felül kerekedni.
- De, ha máskor is mész kirándulni, szólj, jó? - kérdezi nevetve. - Nagyon szívesen veled tartok - bólogat, bár a morcos fiú hallatán kicsit elhúzza a száját. Ha az a fiú, akire gondol, akkor nagy a valószínűsége annak, hogy a srác semmibe sem venné. Ahhoz túl jóban van Corwellel. Bár, azt is be kell vallania, hogy a srácnak köszönheti azt, hogy még él. Akkor igazán nem sok kellett hozzá, hogy az a hibbant tyúk megfojtsa. Talán tartozik is neki egy köszönömmel, amit akkor nem tudott kimondani, hiszen tisztán látta, hogy nem azért cselekedett, mert annyira féltette volna az ő életét. - Persze, menjünk együtt, úgy az igazi - egyezik végül bele a kirándulásba, és van egy olyan sejtése, hogy a lánynak nem sokat kell a többieket sem győzködnie, és talán már hamarosan megejtik azt a kirándulást és fára mászást.
- És merre voltál még az iskola területén? - kérdezi miközben felfekszik a vízre és hagyja, hogy a kis hullámok ringassák őt. - Tudtad, hogy az iskolában van egy terem, ami igazából egy benti télikert, és telis-tele van gyönyörű virágokkal, meg fákkal és zöld pázsittal és ott mindig meleg van, még télen is? - kérdezi, miközben lábait leteszi, és újra taposni kezd a vízben. - Vagy a kilátót is meg kellene nézni, onnan az egész iskolára rálátsz, és az emberek onnan föntről irtó kicsinek látszanak, ilyeneknek - közelíti egymáshoz a hüvelyk és a mutató ujját, hogy illusztrálja a dolgot. - És onnan a napfelkelte is nagyon szép lehet - jegyzi meg kicsit ábrándosan, eddig valahogy mindig átaludta, pedig sokszor megfogadta, hogy egyszer ott üldögélve fogja majd frissen és üdén köszönteni a napot.

700. hsz *.*

*Néha, amikor még gyerek voltam, azt kívántam, bárcsak teljes lehetne az életem, és mindent megkapnék, amire valaha is szükségem lesz. Tulajdonképpen sosem voltak hatalmas igényeim, elvégre pár könyvvel, egy varázspálcával, meg kávéval be is érném, nem panaszkodnék, de abban a pillanatban, hogy Kumiko ott volt velem, azt éreztem nincs is már szükségem másra, Ő pont elég nekem, pont jó, pont tökéletes.
Halkan sóhajtottam, végigsimítottam az arcán, miután ujjainkat szándékosan szétszedtem. Szerettem volna mellette maradni, ameddig csak lehet. Elég erőteljesen szégyelltem magam miatta, elvégre én nem vagyok az a… mindennapi srác. Sokszor vágytam rá, hogy átlagos legyek, csak sosem jött össze igazán. Talán, mert jobban érdekelt egy bűbáj, mint a foci, vagy mert hamarabb észrevettem egy átkot, mint egy szép női szempárt.
Igen, valahol itt bújik meg, hogy miért, miért nem lehettem hétköznapi. Persze a legtöbb tinédzser azt mondaná ostobaság ilyesmiken gondolkozni, végtére is, senki nem tartozik másokhoz, a világ szar, minden szar, nincs értelme élni, ez a mai felfogás. Jah, meg Tornerans-ban az, hogy az élet jippíjó, és mindenki boldog. Oh, valahol egyikben sem hiszek, inkább csak abban, hogy Kumiko és én, mi ketten… összetartozunk.
Hogy miért? Nem tudom. Mióta? Nem tudom. Mi van, ha ez mindig is meg volt írva? Nem hiszek az ilyesmikben, de ki tudja? Kumiko is kerülte az embereket idáig, nem szerette, ha hozzáérnek, tőlem mégis elviseli, az én érintésemet mégis szereti, és elpirul tőle.
Úgy indítottam a mozdulatomat, mintha meg akarnám csókolni, de végül csak a homlokomat toltam az Ő homlokának, és lehunytam a szemeimet. Belélegeztem bódító illatát, félve attól, hogy bármelyik pillanatban elveszíthetem, valami örvény elragadja tőlem, és én soha többé nem érinthetem lágy vonású kezét, selymes bőrét, oly’ vékony, és kecses ujjait. Lehetséges, hogy el is ragadják majd tőlem, ez csak egy rózsaszín ködben úszó, mámoros este, és holnaptól minden a régi lesz. Nekem… nekem tudnom kellett, ott, a Smaragdzöld tó mellett, hogyan is tervezi a hetet, mit tesz velem, ki vagyok én neki… Ilyesmit nem beszélnek meg a szerelmesek első este, bennem mégis égett a vágy, és tudtam jól, hogy Kumiko sem mindennap csókol meg fiúkat, én voltam neki az első. Killian Cult, az a különc srác. *
- Kumiko… -* leheltem a nevét áhítatosan.* – Ugye holnap nem csak felkelünk, és tovább tesszük a dolgunkat, mintha ez meg sem történt volna?

*Amióta az eszemet tudom, mindig is gésa akartam lenni. Meg sem fordul a fejemben, hogy családom legyen, barátom vagy bármi ilyesmi. Egészen addig gondoltam így, amíg be nem kerültem a kiotói mágusklinkára. Akkor ott, ráébredtem, hogy nem is az én vágyam mindez, hanem valaki másé. Olyan emberé, akinek nem vagyok elég fontos, akinek szinte mindegy mi lesz velem, ha megvalósítom azt, amit ő szeretne. Azóta nem érdekel a dolog, bár továbbra sem gondoltam, hogy velem ez megtörténhet, nem mertem hinni benne... De itt vagyok és itt van ő is. A dolgok meg történnek maguktól.
Nem tudom mit akarhat egy olyan lánytól, mint amilyen én vagyok. Elvégre, szinte csak a könyveket bújom, még csak "jó" sem vagyok... //itt arra gondol, hogy aki meg akarta ölni valamelyik családtagját, az rossz ember - a szerk. xD// Mégis itt van velem, és érzem, hogy velem akar lenni. A mosolyt, ami az arcomra kúszik, ha akarnám sem tudnám eltüntetni.
Tévedés, ahogy egy pillanatra elengedi a kezem, már meg is ijedek. Pedig nem kéne, hisz csak az arcomat símitja meg. Tudom, hogy neki is gyorsan kattognak a kerekek a fejében, mintha kicsit nyugtalan is lenne. Nem hibáztatom én is az vagyok. Hiszen mi lesz ha felkel a Nap? Megint csak két diák leszünk? Vagy attól még foghatom majd a kezét? Ha lehet választani én az utóbbit választom. Szeretném, akarom, hogy velem legyen. Nem is tudom akartam-e mást ennyire az életben. Mostmár az sem érdekel, ha örökre ilyen abnormális színem marad. Vajon őt nem zavarja?
Ha zavarná, biztos nem tudna ilyen gyengéden hozzámérni. A szemeiből is hiányzik az az undor, amit korábban láttam. Lehet tényleg nem zavarja. Lehet Krisztynek volt igaza, s csak én reagálom túl a dolgokat. Azonban Killian érintése, más mint a többi, én pedig élvezem.
A homlokát a homlokomhoz támasztja és én akaratlanul is lehunyom a szemem. Érzem, ahogy levegőt vesz, majd kifújja. Szeretném, ha örökre így lenne... De erre jobb nem gondolni, ritkán hallani ilyesmit, meg aztán ki tudja mit hoz a holnap? Az egyik felem, nagyon is tudni akarja, meg is kérdezném, ha a másik nem mondaná, hogy ne rontsam el...
A nevemet suttogja, s az ő szájából olyan szépen cseng, hogy még a jelentésében is tudnék hinni.*
- Hmm? - *nem vagyok túl értelmes, de a kérdése ugyanaz, ami bennem is megfogalmazódott. Vajon ez azt jelenti, hogy összeillünk? Elmosolyodom* - Nem Killian, nem csak felkelünk és tesszük, amit eddig is... ~Én legalábbis szeretném, ha ennél több is történne.~
*De ezt már nem merem hozzá tenni. Nem akarom, hogy félre értse. Csak annyit szeretnék, hogy többet legyünk együtt, hogy ne érezzem magam egyedül.*

*Lehunytam a szemeimet, édes illata az orromba kúszott, és én nem akartam elereszteni. Legszívesebben egészen hajnalig ott álltam volna vele, abban a csodálatosan gyengéd, és biztonságot nyújtó pózban, míg végül a nap első sugarai porrá nem őrlik az egészet. Illetve nem akartam, hogy eltűnjön a dolog, de valamiért nem tudtam elképzelni magunkat, ahogyan az iskola folyosóin kézen fogva andalgunk, meg egyebek. Az valahogy nem Kumiko és Killian, nem Killian és Kumiko... csak egy ocsmány, tinédzserektől átvett viselkedésmód, egy levedlett bőr, amit magunkra kapunk. Személy szerint valami különlegeset szerettem volna, mind neki adni, mind a részemre behajtani.
Azt hiszem, már akkor sejtettem, hogy Kumiko sem vélekedik másként. Összetartozunk, a szótlanságunk, vagy bármi más miatt, de összetartozunk, ez a legfontosabb. Néhány pillanatra elképzeltem, amint a könyvtárban ücsörgünk, összefont ujjakkal, és éppen egy újabb bűbájt készülünk megtörni. Bár elsőre nagyon bizarrnak tűnt, én láttam benne az... szépségét is.
Ujjaim végigcsúsztak az arcán, vállain, felkarján, és oldalán, hogy derekán találjanak maguknak tökéletes helyet. Nem szoktam figyelni a lányok alakját, mert nem ez határozza meg őket. Lehet karcsú, vagy éppen duci, esetleg kissé túl vékony, azonban azt megtudtam állapítani, hogy Kumiko alakja teljesen megfelel az ízlésemnek, amiről, mint már említettem, nem is tudtam, hogy létezik.
Zavartam tapogattam ujjbegyeimmel ruhán keresztül. Nem kapkodtam el semmit, sőt, nem is hiszem, hogy akartam valamit, csak érezni a formáját, csak érinteni, és ezzel együtt megfigyelni milyen hatással van rá. Ha esetleg nem tetszik neki, akkor az elején kihúzhatom a listámról. A szexualitásról körülbelül annyi fogalmam volt, mint egy doboz kólának. Talán kissé merész túlzás, de inkább hittem a "gólya-hozza-az-összes-gyereket" mesében, az annyival ártatlanabb, és kevésbé arcpirító volt. *
- Szóval... - *suttogtam;* - Ha holnap reggel, esetleg, véletlenül, összefutnánk olyan fél nyolc magasságában, mondjuk a... Nyugati szárnyban, valami eldugott folyosón, akkor... nem fordulnál el, igaz?
*Hm, milyen jól beszélek le egy randit... ez valami siralmas, szánalmas, nevetséges... Ugyan, mi a franc folyik itt? Mi történik velem? Miért akarom őt?
Pedig soha, semmiben nem voltam még olyan biztos, mint abban, hogy újra meg akarom érinteni Kumiko ajkait, és újra, és újra, a végtelenségig. *

*Többre vágyom. Ne értse félre senki. Nem olyasmire gondolok.... Sőt még csak nem is arra, hogy kézen fogva sétálgatunk, mint a többiek az iskolában. Beérem azzal is, ha a könyvtárban ülve, olvasás vagy éppen kutatás közben, megfogjuk egymás kezét. Nem is tudom máshogy elképzelni magunkat... Ennyivel azonban tökéletesen beérném (egyenlőre).
Veszek egy nagy levegőt, s érzem az illatát. Nem tudnám meghatározni, hogy mihez is hasonlít a legjobban, de nagyon kellemes, és nem is elég belőle ennyi. Nem nem akarom, hogy itt legyen vége, és tudom ő sem akarja. Érzem, ahogy végig simít az arcomon, a vállamon egészen le a derakamig. Ha az eszemre hallgatnék, már leállítottam volna, de az érzés, amit kivált belőlem, annyira jó, hogy képtelen vagyok rá. Kellemes borzongás? Melegség? Nem tudom jól körül írni. Jó lenne tudni, hogy mit gondol. Vajon azt, hogy túl sovány vagyok, vagy azt, hogy jó vagyok így is? Vajon a ruhán keresztül is érezni a bordáimat?
Sok a kérdés, és nem tudom a választ, mert a szemem még mindig csukva tartom. Már megint attól félek, hogyha kinyitom, akkor valami rossz történik. A hangja térít ismét magamhoz. Ha hallom, ahogy beszél, akkor itt van, ez pedig megnyugtat. Nem rohant el, nem hagyott itt. A kérdése édes, s kihallani belőle, hogy ő is ugyanattól fél, amitől én. Hogy ez az egész csak egy szép álom. De ez most egy randira invitálás? vagy csak egy általános kérdés? Hallgatok, mert nem tudom mit mondjak.*
~ Látnom kell a szemeit. ~
*Ötlik fel bennem, s meg is teszek mindent, hogy ez sikerüljön. Óvatosan húzom el a fejemet, hogy láthassam a sötét barna szemeket. Önkéntelenül indul meg a kezem, hogy kisímítson pár kósza tincset az arcából. De rögtön el is húzom a kezemet. Nehéz a szemeiből bármit is kiolvasni, de a szemeibe nézve, valahogy könnyebb válaszolni.*
- Nem...
*Hmm... Hát így kimondva ez elég hülyén hangzik, sőt! De mégis mit kéne mondanom? Meg kéne kérdezni, hogy ott legyek-e a nyugati szárnyban? Nem ez baromság. Még szép hogy ott leszek... *
- ... sosem fodulnék el előled.
*Haladás, legalább befejeztem a mondatot. Várom, hogy most mi lesz, hogy elég-e ennyi válasz gyanánt, vagy vár még valami többet. Bár többre most nem futja tőlem. Igazság szerint későre jár és fáradt is vagyok. Pedig nem akarok még elmenni. Vele akarok lenni egész éjjel, és azután is.*

[pancsi Amelie-vel *.*]

Természetesen ahogy jön a kérdés, úgy lelkesül fel és mosolyodik el szélesen. Szeret beszélni a játékairól, meg azokról amik érdeklik, amiket szeret. Na de ki nincs így ezzel? Weekonál azonban ez már-már a hiperaktivitás gyanúját kelti igencsak. Halkan felnevet, majd mosolyogva kezdi el rögtön.
- Mr. Bubi az én alvós barátom! Nagyon ritkán szoktam kihozni a szobámból, mert féltem, hogy oda lesz a bundája. És ha oda lesz a bundája, Mr. Bubi nagyon mérges lesz rám, és meg kellene fürdetnem, és megszárítanom, és...és...és... nagyon szereti a buborékokat! Bizony! Bár ő nem tud fújni, ezért én szoktam helyette, ő meg csak nézi. Ő is olyan cica, mint én, tudod? Körülbelül ekkora...-itt mutatja kezeivel azt a harminc-negyven centit magasságként és 10-20 centit szélességként- És a bundája nagyon szép, mert fehérés rajta tarka virágok vannak, mint sáááárrrgaaaaa, rózsaszíííííííín, lilaaaaaaaaaaaa, szóval szép. De nagyon könnyen durcizik, és akkor nehéz kiengesztelni őt. Viszont amikor alszok, akkor nagyon jó ölelni, pont befér a kezeimbe.
hadarja, meséli lelkesen, csillogó szemekkel, és széles mosollyal az arcán. Persze a leírás alapján elég nehéz rájönni, hogy akkor most pontosan milyen lényről is van szó. Talán a bunda leírásánál jöhet rá az ember, hogy itt bizony egy plüssállatkáról van szó, aki Weeko "alvósbabája". Ami dicséretére persze csak zavarbajőve mosolyodik el és pirul is el egy kicsit, de aztán felnevet a lány szavain. Csillogó szemekkel, kíváncsian pillant rá.
- De biztosan ők is biztos kipróbálnák. A vízben úszkálás jóóó, a ruhák meg rosszak.
Fintorodik el grimaszolva, orrát ráncolva kissé. A magyarázatra azonban érdeklődőn és kíváncsian pislog a másik lány felé. Látható, hogy bármit is mond neki, azt ő igyekszik jól megjegyezni, hogy mostmár ezt a szót is értse. Persze valószínűleg azt a bizonyos méhecskét, és azt a bizonyos virágot is el kell neki egyszer magyarázni, merthogy fogalma sincs mi fán terem a szerelem és az ágybeli tevékenységek, az is biztos. Sőt, Weekonál előfordulhat, hogy soha nem is fogja érdekelni túlságosan a dolog. Számára, mint kapcsolati fogalom csak a család és a barát van. Előbbi azonban nincs neki konkrétan, így voltaképpen a kettő egy és ugyanaz. Ezért is van az, hogy akit a barátjának fogad, azokhoz igencsak ragaszkodik. Vagyis inkább mondjuk úgy, hogy akikkel csak beszélget, tehát ha az eddigieket vesszük: Gabriel, Gerard, Daeron, Levendula, Tighe, Alex, Evon és most Amelie; igencsak közel állnak hozzá. Amolyan naivitás ez, és persze igencsak könnyen sebezhetőség, hiszen bármikor történhetnek olyan dolgok, amik nem biztos, hogy jók lesznek Weekonak... Persze ez a jövő zenéje még.
Felmosolyog Amire, és kuncogva vonja meg a vállát.
- Kicsit nehéz, de nagyon élvezem. Nem szeretnék csalódást okozni gazdinak és Gerardnak, ezért mindent megteszek. Meg érdekelnek is! Annyi új dolog van itt! És tudod mennyi mindent megtanultam? Például megtanultam múltkor a "köszönöm" a "bocsánat" és a "kérem" jelentését. Éséséséséséséséssssss a múlt héten gazdi megtanította nekem az ábécét is, most már tudok olvasni is! Írni még nem igazán...
Itt lebiggyeszti az ajkát pár pillanatra, hogy aztán széles mosollyal, ragyogó szemekkel pillantson fel rá.
- De azt is megtanulom majd!
A kérdésre mosolyogva súgja nagyon halkan válaszként.
- Majd megyek a naaaaagy anyagokban! (gondol itt a paplanjaira)
Az újabb kérdésre már elgondolkozik. Bár nem azért, mert olyan nehéz lenne válaszolni, szimplán csak azért, mert nem érti miért kérdezi mostanában annyi mindenki ezt tőle. Ennyire természetellenes lenne ez az embereknél? Majd megérdeklődi Gabrielnél. Mosolyogva bólogat nagyokat helyeselve.
- Persze! Neki nem volt cicája, és magányos is volt. És én is magányos voltam, és nagyon szeretek vele lenni. És megígértem neki, hogyha nagy szörnyek akarják majd bántani, akkor én megvédem őt! És nagyon szeretnék még sokáig vele lenni. És nagyon szeretem, amikor sikerül felvidítani és mosolyog.
Hadar piszkosul, mintha a világ összes ideje nem lenne meg rá, hogy mindezt elmondhassa Amelie-nek. Ráadásul a szavak csak úgy ömlenek belőle, folyamatosan. Csak néha akad meg, de aztán pár másodperc múlva úgyis eszébe jut, és szinte teljesen logikátlanul csapja hozzá mondanivalójához. Szóval valójában komolyabb témaként Amelie csak a Másikat hozhatja fel, esetleg a lány múltját. Bár még azokat se veszi egészen komolyan Weeko. Nem az, hogy teljesen érzelemmentesen érinti a dolog, mindössze a büntetését bőven megkapta érte. Mindezek mellett nem szereti, ha valaki miatta szomorú, vagy komor, ezért próbálja maga sem rosszul felfogni. Könnyebb feldolgozni így. Persze azért a téma felvetül, s ugyan Amelie igyekszik takargatni, lemosni a könnyeit, Weeko azért érzi valamennyire a másik hangulatát. Csak egy halvány mosoly van az arcán, biccent egy aprót, talán kissé bizonytalanul.
- Igen... ő nem jöhet elő. Azt mondta Gerard, hogy a finom innivalók ezt akadályozzák meg. És... és.. és ha elég ügyes vagyok, akkor el fog tűnni. Akkor olyan ember lehetek, mint te, vagy gazdi, vagy Levendula, vagy Gerard, vagy Tighe.. meg úgy mindenki.
Elgondolkodik, majd mosolyogva teszi hozzá.
- De azért valami ezüst legyen mindig nálad. Másik nem szereti az ezüstöt.
Felkacag a másik ügyeskedésén, majd maga is lebukik egy kicsit, hogy jól megrázva magát jöjjön fel a felszínre. Kuncogva túr bele a hajába, aztán érdeklődőn pislog a másik lányra, és elnyílt szájjal hallgassa. Az erdő felé sandít és mosolyogva pillant vissza Amelie-re.
- Majd adok nekik csokit, és akkor majd beszélgetek velük. Biztosan csak magányosak, azért olyan morcik.
Kuncogja, bár azért a farkasos dolognál kicsit grimaszol. Egyértelmű, hogy macska része bizony nem kedveli a kutyaféléket, legyen az kutya, farkas, róka, vagy hasonló, hogy a vérfarkasokról ne is beszéljünk. A börtönszerűségben ahol tartották, igen sok volt közöttük ott.
Mosolyogva bólogat, majd szélesen elvigyorodik.
- Szólok is! De hol talállak meg?
Kérdi kíváncsian, majd elgondolkodik egészen. Még csak most jutott eszébe, hogy a saját karán belül nem látta még Amelie-t.
- Te milyen fajba tartozol? Mert nem láttalak még nálunk. Vagy csak szeretsz bújócskázni?
Szélesen mosolyodik el felcsillanó szemekkel a bújócska gondolatától. Természetesen ha utóbbi is lenne a válasz, akkor mindenképpen szeretne ő is részt venni abban a játékban.
- Én voltam aaaa...aaaa...aaaa... a szobámban, a gazdi szobájában, a morcos fiú és a kedves fiú szobájában, Nagyteremben ott az odúnknál, a másik Nagyteremben ott ahonnan hozom az ételt, Gerard szobájában, meg a helyen, ahol csináljuk a finom innivalókat, akkor ott, ahol a kígyónéni piszkálta gazdit, meg ott, ahol megismerkedtem Palival, és karmolásokat kellett csinálni rajta. Ühm... Azthiszem csak itt voltam. Mert kint szoktam még sétálgatni, meg játszani többnyire, itt jobban szeretek lenni.
Sorolja nagyban, persze Amelie szavaira szemei felcsillannak rögtön. Arca szinte ragyog az örömtől, mintha csak azt mondták volna neki, hogy idén láthatja a Télapót és kérhet is tőle... Valószínűleg, ha ezt mondanák, el is hinné.
- Komolyan? És ott egész évben nyár van? Lehet akkor télen odaköltözöm!
Jelenti ki határozottan, és erősen lehet félni, hogy Weeko tényleg ott fogja elszállásolni magát jó időre. Elvégre akkor úgymond a "természetben" aludhat és még meleg is lesz, szóval egészen kényelmes egy olyan vérleopárd számára, mint ő. Mosolyogva kérdi csillogó szemekkel Amelie-re pillantva.
- Segítesz majd nekem odaépíteni egy kis odút? Majd egy jó nagyot, hogy mindenki elférjen ott, ha eljön meglátogatni. Meg, hogy kényelmes is legyen, meg akkor ott sokat játszhatok majd veletek!
Hadarja el gyorsan, és kacagva, nevetve, csapkodva úszik egy kört, hogy aztán a lány példáját követve felfeküdjön a víz felszínére (bár kétségtelenül érdekes látványt nyújthat, csak nem érdekli). Szemei meglepetten kerekednek el.
- Úúúúúúú, nem süllyedek el! De hogy? A víz szeret engem?
Kérdi nagy szemekkel oldalra pillantva a másik lányra, aztán kuncogva lebegjen a víz felszínén, felpillantva az égboltra somolyogva.
- Tudtad, hogy vannak neveik azoknak a fényes gömböknek ott? Egy részét megtanították, de nem sokra emlékszem, pedig szeretem nagyon őket. Ők mindig ott vannak fent. Néha szoktam is hozzájuk beszélni. Meg tudod onnan, ahonnan én jövök, meg ahol az indián bácsik és nénik éltek, ott a fényes gömbök mellett még ilyen hatalmas színes fénycsíkok voltak fent. Azt mondták nekem, hogy a naaaaaagy szellemek ott vannak az égbolton és figyelnek minket, meg vigyáznak ránk. Ahol te éltél ott vannak szellemek az égen?
Igen sokat beszél, és igen sokat kérdez. Ez Weeko. Tényleg hatalmas türelem kell hozzá, hogy a fecsegését és a kérdéseit az ember egyáltalán követni tudja. Ráadásul eléggé jellemző rá a hirtelen témaváltások is. Mint ahogy most is.
- Az a fiú ott órán melletted a te gazdid?

*Igen, Amelie hamar rájött, hogy Weeko olyan, mint egy kislány, csacsog, hadar, lelkesen mesél, csak kell valaki, aki meghallgatja. Erre pedig a lány tökéletesen alkalmas. Szereti a gyerekeket, és mostanában elég sokat gondolkodott azon, hogy ha gyógyító lesz, akkor a gyerekekre fog specializálódni. Hozzájuk rengeteg türelme van, és meg is érti őket, tud törődni velük, míg a felnőttek, és a hozzá hasonló makacs emberek, akik messziről elkerülik a gyógyítókat és ispotályokat, csak kiborítják.
Mr. Bubi leírásánál bólogat, és szinte biztosra veszi, hogy a lány kapott az igazgatótól vagy Gabrieltől egy kis cicát, élő cicát. Mert ugye teljesen logikus, hogy a cica nem tud bubit fújni, csak Weeko. Aztán a színleírásnál száját kicsit eltátja, majd szemei kicsit könnyesek lesznek a hirtelen visszatartott kuncogástól.
~ Egy plüss cica. ~
- Egy ilyen barát mindig jól jön, főleg, amikor sötét van a szobában éjszaka - bólogat mosolyogva. - Nekem, amikor kicsi voltam, egy plüss delfinem volt, mindig azzal aludtam - nevet fel. - Olyan jó volt magamhoz szorítani. Meg a szüleimnek is, hogy nem mentem át éjszaka az ő szobájukba - kuncog fel. - Azt hiszem, hogy valahol a ládámban még meg van ez a plüss delfin, Dedi. Anyu mindent belepakolt titokban, amire még úgy gondolta, hogy szükségem lehet - nevet fel zavartan, hiszen nem gyerek már, hogy az anyja ilyenekre vetemedjen, de hát más állapotban jött el otthonról, nem lehetett tudni, hogyan lábal ki a gyászából.
- Azért remélem, hogy egyszer majd bemutatsz neki, most már nagyon kíváncsi vagyok Mr. Bubira - néz a lányra bizakodva, majd fel-alá kezd úszkálni úgy, hogy a lány közelében maradjon. Az ártatlan megjegyzésre felnevet, hiszen McCarthy professzor nem tűnik olyan típusnak, Bristow tanárnővel pedig még nem is találkozott.
*Meglepő az a figyelem, amit a lánytól kap, miközben magyaráz. Hihetetlen, hogy milyen ellentétek mutatkoznak meg. Az egyik pillanatban a lány csapong, miközben beszél, a másikban pedig úgy figyel, mintha egy halk szavú leányzó lenne, akinek mindene a tanulás. De talán így is van. Sok mindent kell bepótolnia. Ahogyan örömmel ecseteli, mi mindent sikerült elsajátítania, az ő arcára is mosoly kúszik. A lány tele van erővel és akarással, csak segítségre van szüksége, semmi többre.*
- Nagyon ügyes vagy - jelenti ki meggyőződéssel a hangjában. - És okos is, ha ilyen gyorsan megtanultál olvasni. Az írásban pedig, ha szeretnéd, én is nagyon szívesen segítek - ajánlja fel kedvesen. - Megmutathatom, hogyan kell az "b" betűnek pocakot rajzolni, a "k" betűnek fél masnit, és hogyan lesz a karcsú félholdból "c" betű - magyaráz lelkesen, valahogy így tanította meg az apja őt is írni, és a mesék és játékos képek, amiket lefestett a betűkhöz, meghozták kedvét az írás elsajátításához.
*A kérdésére kapott elsuttogott válasz mosolyt csal az arcára és bólint egyet.*
- Na látod, van megoldás arra is, hogy ott legyél az órákon - jelenti ki már-már elégedetten. - Pedig szép évszak ám a tél - jegyzi meg halkan. - Bent a szobában, a kandalló előtt ülve, forró csokit iszogatva nézni, ahogyan hull a hó, szép látvány - jegyzi meg cinkosan, amiből Weeko rájöhet, hogy Amelie sem szeret fázni, de azért a látvány lenyűgözi.
- Meg az is klassz, amikor kilépsz, és a cipőd alatt ropogni kezd a hó, meg csikorogni. Fagyasztó bűbájt már tanultunk órán - kezd halkan motyogni -, talán megkérhetjük a professzort, hogy tanítson nekünk egy melegítőbűbájt, és akkor nem fogsz fázni télen, és akár kijöhetünk játszani is a parkba - igen, úgy látszik, hogy a lány már magában el is tervezte, ha elkezdődik a tanítás, megkeresi órák után a bűbájtan tanárt, hogy segítsen nekik. - Nem rossz ötlet, igaz? - néz a lányra kérdőn, miközben gondolatban már szinte látja a havas fákat és bokrokat. Ki is rázza egy pillanatra a hideg, talán neki sem fog ártani az a melegítő bűbáj.
*A gazdi-cica magyarázatra kapja fel a fejét, és bár valahol megérti a magyarázatot, akkor is furcsa neki ez a helyzet. Valószínűleg az a gond, hogy ő tényleg emberként kezeli a lányt, nem pedig vérlényként, ezért is furcsák neki ezek a dolgok. Pedig azért néha ő is úgy érzi, hogy megvakargatná a lány füle tövét, mint Nalaniét, de aztán eszébe jut, hogy Weeko egy lány, és zavarban érzi magát emiatt. Talán Gabriel csinálja jól, és nem kezeli Weekot másként, mint ami. És úgy tűnik a lány szavaiból, hogy jót tesznek egymásnak. A szöszke fiú mosolyog, a lány tanul és megpróbál eligazodni az emberek sokszor bonyolult dolgai között és megérteni olyan helyzeteket, amik számára furcsák, míg a többieknek az evidens.
És fordítva is így van. Azt hitte, hogy sikerül elrejtenie érzelmeit és könnyeit a lány elől, de láthatóan, érezhetően terve kudarcba fulladt. Egyszerűen csak képtelen felfogni, hogy a lányt képesek voltak bezárni. Tudja, vagy legalábbis sejti, hogy akkoriban a lány nem volt ilyen nyugodt, hiszen akkor még ott volt vele a Másik is, de nehezen emészti meg, no.*
- Finom innivalók? - kérdezi megzavarodva. - Ja, bájitalok... - igen, ennyire nem kapcsol, ha elmerül a gondolataiban. - Mi majd segítünk neked ebben - jelenti ki magabiztosan, bár nem biztos benne, hogy lehetséges a lány vágya. Vajon egy vérlényből lehet ember bájitalok segítségével? Talán nemsokára meglátogatja a könyvtárat, hogy olvasson róluk kicsit.
- Majd ha a városba megyek, veszek magamnak egy karláncot - bólint hálásan, miközben gondolatban felírja ezt is azokhoz a dolgokhoz, amiket be kell még szereznie.
*Az erdő felé veti ő is pillantását, majd kicsit megrázza a fejét.*
- Azért csak óvatosan. Nem mindenki olyan kedves, vannak... rossz természettel megáldott emberek és lények is - próbálja finoman kifejezni magát és persze érthetően, látva Weeko gyermeki naivitását.
*Úgy látszik a farkasos mese nem úgy sült el, ahogyan szerette volna. Legszívesebben fejbe csapja magát, amikor rájön, hogy Weeko végül is cica, és a cicák nem szeretik a kutyákat, és valószínűleg a farkasokat sem.*
- De nem kell félni tőle, ha jól tudom, kerül mindenkit, ő azért van itt, hogy Calára vigyázzon - mosolyog a lányra, és megpróbálja nem felhozni többet ezt a témát. A kérdésre elmosolyodik.
- Nem bújócskázom, pedig az jó móka - nevet a lányra -, én egy másik karba, a pugnaxba járok, az fent van a padláson. Nyáron azt hiszem kedvelnéd. Néha olyan meleg volt, hogy szinte mindenki menekült onnan valahová hűsölni. És azt hiszem, ha megkéred Gabrielt, akkor ő küldhet nekem bagollyal egy rövid levelet, hogy találkozni szeretnél velem valahol - jut eszébe a rendkívül hasznos bagolyposta. - De elég sok időt töltök az épület valamelyik részében, vagy itt kint a parkban, esetleg a könyvtárban. Szeretek olvasni - sorolja a helyeket, ahol fellelhető lehet.
*Úgy látszik, hogy a kilátós mese jobban tetszik a lánynak, mint a farkasos, és mosolyogva bólogatni kezd, miközben kezével kicsit fodroztatja a vizet.*
- Bizony, ott mindig nyár van, jó idő és nagyon felvidít, amikor odakint minden kopár és szürke - mesél nagy elánnal. - Nekem is úgy mutatták meg valamikor márciusban, amikor nagyon magam alatt voltam. Azóta voltam már ott párszor, és Emmeline-től még egy jácintot is kaptam onnan kis cserépben, ami azóta is ott illatozik a szobámban - szép emlékek ezek, valamikor akkor barátkoztak össze. A csillogó szemeket és a boldog arcot látva fogalma sincs, hogy mit kellene mondania.
- Hát nem tudom, Weeko, meg kellene kérdezni Wayner professzort, hogy szabad e egyáltalán oda építeni valamit - mondja hezitálva. - De annyi időt töltesz majd el ott, amennyit csak szeretnél - próbál azért valami pozitívumot is felhozni. - Meg azért a téli kertben sokan járkálnak, és tudod, tényleg vannak olyanok, akik nem kedvesek, és lehet, hogy megbántanának, ha ott aludnál, tudod? - kérdezi halkan. - Azt is megcsinálhatod, hogy amikor nem órákra jársz, akkor bemész a kertbe, és egészen addig, míg aludni kell menni. Azért ez is jól hangzik, ugye? - hiába, próbálja a rosszból is kihozni a jót.
*Nevetve figyeli Weeko ügyködését a víz felszínén, ám a kérdés hallatán ő is elgondolkodik.*
- Valószínűleg azért mert ez sósvizi tó, bár nem tudom, az is lehet, hogy csak egy bűbáj veszi körül a tavat az olyan rendszabályok áthágói miatt, mint mi vagyunk - kuncog a tenyerébe, bár most már van még egy olyan dolog, aminek utána fog nézni a könyvtárban. Visszafekszik a vízre, s míg kezét néha végig húzza a víz felszínén, figyelmesen hallgatja a lányt.
- Weeko, el sem hiszed, de én most nagyon irigyellek téged - sóhajt fel a lány. - Nem igazán értek a csillagok állásához, és ha csak ezek alapján juthatnék ki egy sivatagból vagy egy labirintusból, azt hiszem, hogy nagy bajban lennék - húzza el a száját. - Hallani már hallottam róluk, persze, de nem ismerem fel őket, hiába meresztem a szememet - sóhajt egy hatalmasat ismét. - Egyedül az esthajnal csillagot ismerem fel, amit kiskoromban anyuval álomszuszék csillagnak neveztünk el - mosolyodik el az emlékre, de a hirtelen témaváltás annyira meglepi, hogy ficánkolni kezd a vízben, aminek eredménye az elsüllyedés, majd a vízből felbukkanás és prüszkölés, vízköpködés lesz a vége.
*Köhög kicsit a félre nyelt víz miatt, és nem győzi lefogni a mellkasát, mert olyan érzése van, hogy ő most kiköpi a tüdejét és a szívét. Jó két-három perc is eltelik, mire rendezni tudja légzését, ekkor viszont vigyor kúszik az arcára és kuncogni kezd. Ez a kérdés valószínűleg tetszett volna Raphaelnek. Talán elmeséli neki, ha találkoznak. Csak nehogy ugrassa majd vele.
Megrázza a fejét és belefog a válaszba.*
- Nem, Raphael nem a...gazdám. Ő a barátom - mondja ki egyenesen, bár fél, hogy ezt nem igazán érti meg a lány. Vagyis megérti, csak félre érti. - Ő több, mint egy sima barát. Nem olyan, mint neked például Gabriel vagy öhm... Levendula - csak tudná, hogy ez kinek a beceneve -, hanem valaki olyan, aki mellett a...jövőmet képzeltem el - megvakarja a fejét, fogalma sincs, hogy jól magyarázta e el a dolgot. Ha nem, akkor maximum Weeko rákérdez. Emiatt nem aggódott, a lánynak felettébb nagy a tudásvágya és a kíváncsisága.
*Hangosan kordul a gyomra, de annyira, hogy zavarában a füle tövéig piros lesz, és zavartan felnevet.*
- Elnézést - kér bocsánatot, bár maga sem tudja, hogy miért. - Te nem vagy éhes? - kérdezi zavartan, majd kinyögi. - Mert én borzasztóan éhes vagyok, és meg tudnék enni egy hatalmas szendvicset, meg kis csokis sütiket, amikben nugát krém van, és egy jázmin tea is jól jönne, azt hiszem - sorolja ujján, hogy miket tudna enni és inni, majd felnevet. - Van kedved eljönni velem az étkezőbe? - mereszt nagy, kérlelő szemeket, olyanokat, amiket még Weeko is megirigyelhet tőle.
No hiszen, sokat gyakorolta.

*Két ember érkezik a Smaragdzöld tóhoz. Lola és Tighe. Még alig pár órája ismerték meg egymást. De a meleg száműzte őket megismerkedésük helyszínéről.*
-Nem tudom. Olyan fura volt a reakciód. De hagyjuk is. Nem lényeges. Csak aranyos voltál úgy.
*Most hogy megérkeztek a tóhoz a fiú hirtelen nem tudja, mihez kezdjen. Legszívesebben berohanna a vízbe és fetrengene, úszna és pancsolana benne, mint egy kisgyerek, aki a legmelegebbnyári napon beszabadul a strandra.*
-Én úgy érzem, nem bírom tovább...
*A fiú megindul a víz felé. Sebes léptekkel halad előre, de lábai a városi terephez vannak szokva nem pedig az egyenetlen talajhoz. Egy kiálló gyökérben megbotlik és végigbukfencezik a parton, de nem esik kétségbe, felugrik és már fut is a mólóhoz, ahonnét ugrást hajt végre. Igazi szép hasassal érkezik a vízbe, a becsapódás erejétől úgy hasít belé a fájdalom, hogy azt hiszi menten szétrobbannak a belső szervei. Szerencsére nem törtéik komolyabb baja, csak a hasa lesz erősen piros, de még cska meg sem kékül, nem hogy belső sérülései lennének. A hideg is hirtelen hatol a testébe.*
~Felhevült testtel ugrálni. Nem vagyok normális.~
*Jár az agyában a gondolat, mikor felszínre tör ismét. Hajkoronája, amit jószerével inkább lenne helytálló sörénynek titulálni, a víztől eggyé vált és egy kupacban lógott a hátára. Kinézett a partra és szemével a lányt kereste. Ha megtalálta, akkor megkérdezte tőle:*
- Tudsz úszni?

*Észrevétlenül lépett meg, körül akart nézni errefelé is. A tópart megfelelő környezet az üldögéléshez, és ahhoz is, hogy nyugodtan elszívjon egy cigit végre. Talán itt nem tiltott annyira, mint máshol, bár ki tudja. Seon volt az, aki lelket öntött belé, és ugyan az egyetlen tanár akit ismer, de egy közvetlen, barátságos ember. Neki képes volt megnyílni, ő megértette azt, hogy csak erre van szüksége, semmi másra. Azon kívül csak Dareont és Serenityt ismeri, mást nem. Leül a víz széléhez és elfekszik, az eget kémleli. Csendes és nyugodt a környék, így simán nyúl a zsebéhez, hogy előkotorja a dobozát az öngyújtóval együtt. A koponyája vele van, őt ugye el nem hagyja soha. Most az ölében pihen, ahogy mindig, a mozdulatai emiatt sokkal óvatosabbak. Nem törheti össze, nem sértheti meg.*

-Ez kell nekünk Francis, azt hiszem, más nem. Éjjel segítünk Mr. Seonnak? Jó fej, kedvelem őt, de azt tényleg nem hittem, hogy máris doktor...fiatalnak tűnt hirtelen.

*Mosolyogva pillant a koponyára, Seon meglepte több szempontból is. Nem ordította le a fejét, pedig arra számított a hivatalos hangnem után. Nem úgy nézett rá, mint egy leprásra, és nem ítélte el Francis miatt. Nem hordta le, mert éppen más volt a véleménye valamiről, és végighallgatta őt is. Emellett pedig azonnal rájött, mi baja van tulajdonképpen, mi a gondja, és még ezért sem nézett rá ferde szemmel, sőt tanácsot adott. Nem így ismerte meg a felnőtteket, többnyire elítélték, vagy kapásból ítéletet mondtak róla. Ehhez szokott hozzá, ezért is nyit nehezen, főleg ha olyan helyre kerül, ami nem a sajátja. Továbbá az is sokat számított, hogy Seon máris tanár, doktor, vagyis nagy hangsúlyt fektet a tudásra és a karrierre. Szimpatikusnak találta, neki is hasonló tervei vannak, szívesen segít neki, mert vele tud beszélgetni.*

-Nem akarsz egy cigit, Francis? Bár...neked minek? Csak pazarolnád, mi? Nem nyaggatlak ilyesmivel, ne félj.

*Mosolyogva simít végig a koponyán, mondhatni az egyetlen barátja. Különc, lázadó típus, mindig is ilyen volt, nehezen találta meg a közösségét mindig is, de amikor hasonszőrűek között volt, akkor le sem lehetett lőni. Talán ez hiányzik neki, nem tudja, majd kiderül. Egyelőre körbenéz mindenhol, legalább ismerje ki magát. Ugyan nézett a kapu felé, csak egy pár perc lett volna, hogy elmenjen. Nem tette meg, mert Seon kérte rá, és tanulni szeretne. Érzi, hogy nem tud beilleszkedni, de ígéretet tett az asztronómia profnak, megpróbálja. Hosszú menet lesz az, mert azt sem tudja, hogy álljon neki. Mindig magányos farkas volt, sosem ragaszkodott a közösségekhez, csak ahhoz a pár emberhez, akik úgy fogadták el, ahogy van. Minden hülyeségével együtt. Rágyújt és felsóhajt, karikák fújásával üti el az időt.*

*Mivel eddig még csak a birtok azon részét ismerte, ahonnan érkezett, és amerre egyből meg is akart szökni, így most úgy döntött, hogy kicsit körbenéz másmerre is. Mivel már sötét van, így a pálcájával világít. Neki egy Lumen már nem elég, így Somnust használja. Erre azért is szükség van, mert betegesen fél az állatoktól, és hát valljuk be őszintén, kint a természet lágy ölén nagy eséllyel futhat velük össze. Reméli csak, hogy majd a fény elijeszti őket.*
-Miez? Egy mókus?
*Kiált fel hisztérikusan és ugrik egyet hirtelen, mikor valami mozgást lát az egyik fa tetején. Ha nem használna annyi halucinogén szert, akkor jó esélye lenne arra, hogy ne kapjon frászt minden apró fuvallatra. Mert most sincs másról szó, mint arról, hogy a fa ágaiba belekapott a szél, ezt vélte ő "félelmetes, vérengző" mókusnak. Kapkodva szedi a levegőt még percekig, mire sikerül megnyugodnia, majd folytatja útját. Minden egyes huhogásra összerezzen, és a végén szinte már fut, mikor a tóparthoz ér. Mivel most elég éber, egyből észreveszi a pici, felvillanó lángot, így egyből el is oltja a fényt a pálcája végén.*
Effo!
*Mondja olyan halkan, amennyire csak lehetővé teszi a varázslat, majd egyre közelebb oson. Egy fiút lát a tó parton beszélgetni. ~Nahát, kihez beszél? Nem látok más embert a környéken!~. Vakargatja a tarkóját, majd rövid tépelődés után úgy dönt, hogy megszólítja őt.*
Khmm... szia! Nem zavarok?

* Egészen belemerült a saját gondolataiba és abba, hogy mindezeket Francisnak mondja el, hogy a hangos zörgésre is késve figyel fel. Mégsem nyúl a pálcája után, egyrészt azért, mert a koponyát fogja, másrészt azért, mert a cigije is még ég. Harmadik kézzel még nem rendelkezik, bár sokszor elgondolkodott azon is, annak is hasznát vehetné egyszer. A kiabálásra felvonja a szemöldökét, mégis ki lehet az, aki annyira fél egy mókustól, hogy majdnem hisztit rendez? Odafordítja a fejét, de a közeledő lépteken kívül egyelőre mást nem hall, és a sötétben nem is lát. Nem macska.*

-A mókus jobban fél tőled, mint te tőle.

*Jegyzi meg magának inkább, mint másnak. A fényt nem nehéz kiszúrni, ahogy azt sem, éppen eltűnik és valaki osonni próbál. Egy dolgot hagyott figyelmen kívül, mégpedig azt, hogy már régen lebuktatta saját magát. Ezen elmosolyodik, tulajdonképpen aranyos lopakodásnak is vehetné. Nyugodtan szívja tovább a cigit, nem érez veszélyt, sem fenyegetést. aki érkezik, arról mindent elképzelne, csak azt nem, hogy a következő pillanatban ráveti magát és fojtogatni kezdi.*

-Szia! Gyere, csatlakozz csak, nem zavarsz.

*Végigméri a fiút, nem látta még, igaz, sokakat nem, így lehetne akár idősebb is. Felül vigyázva arra, hogy Francis le ne essen és érdeklődve figyeli Izzyt. nem sokan szoktak csatlakozni hozzá, így meg is lepődhetne ezen, ha nem szokott volna hozzá a magányhoz. Nem szól semmit, feleslegesen nem teszi meg. az sem biztos, hogy a fiú beszélgetni akar, akkor minek erőltesse? Nem bizalmatlan, csak kivár most. Ugyan a sötétben nem látszik, de a tekintete érdeklődő, nem elutasító, még oda is int neki, jöjjön csak.

~Új lehet? Vajon neki sikerült beilleszkednie?~

*Lehet, ő maga az egyedüli, aki ilyen gondokkal küzd, mindenki más lazán éli az életét. Ezen eddig nem morfondírozott, nem jutott rá ideje, helyette a könyveit olvasta és a koponya társaságát élvezte leginkább. Ha a fiú leül, akkor ülve marad, ha nem, akkor visszafekszik. Kényelmesebb úgy, nem törik ki a nyaka.*

*Ahogy a földön fekvő fiút nézte az előbb, eszébe jutottak a régi szép napok, mikor még ő is sok időt tölthetett a szabadban. Nem egyszer fordult elő, hogy csak úgy, mindenféle cél nélkül heverészett a földön, így az idegen és önmaga közt máris érez valami rokonságot.*
-Anyukád nem mondta, hogy ne feküdj a hideg földön, mert beteg leszel?
*Kérdi röhögve, és kíváncsian a fiú mellé lép. Ahogy elnézi, olybá tűnik, mint akit nem lepett meg az érkezése. Hát ennyit arról, hogy mennyire képes lopakodni.*
-Szia! Hallottad hogy jövök? Az előbb egy kicsit kiabáltam… azt hiszem. De a mókusok igenis veszedelmes állatok! Egy nagy adag gombás rántotta után mindegyik az életedre akar törni. Hatalmasok öcsém, és akkora foguk van, mint egy ajtó, és ki akarják tépni a szívedet, és le akarják tépni a mogyoróidat!
*Nagyokat gesztikulálva magyaráz, ő maga is a borzas fejével pont úgy néz ki, mint egy mókus, úgyhogy könnyen el lehet képzelni mellé a történetet is, mert minden egyes részletet elmutogat.*
Bocs, nem akartalak egyből ezzel elijeszteni!
*Igen, várja hogy most az ismeretlen felpattanjon és elrohanjon. Azt, hogy hellyel kínálják, kezdi megszokni, bár ez a régi iskolájában nem volt hétköznapi dolog.*
-Biztos nem zavarok?
*Félszegen vigyorog és ül le Noel mellé, majd a kezét nyújtja. Mivel sötét van és a cigi parázsa világít csak gyéren, így a fiú kezében lévő koponyát is csak most veszi észre.*
-De baró! Neked van egy saját koponyád? Mármint nem az, ami a nyakadon van, olyan minden élőnek van, hanem amit a kezedben tartasz!

*Első látásra nem tudná meg mondaná, hogy Izzy valóban ilyen, vagy csak előadja magát, bár a kiabálása az előbb...nem, nem kételkedik. Valamit szív vagy szed. A kérdésre felpillant, egy darabig csak megrökönyödve néz a fiúra, aztán nevetni kezd. Vicces srác, ezt már most elkönyveli, az pedig jó jel. Csak felül, no nem azért, mert figyelmeztették, hanem így találja kényelmesnek.*

-Nem, nem mondta soha, de ezért nem.

*Mutat a köpenyére és odatartja a sarkát, hogy Izzy fogja meg nyugodtan. Meleg az, és nem az anyaga miatt. Szórakoztató estének néz elébe, egy fokkal jobban is érzi magát. Hogy hallotta-e? Azt még a holtak is hallották volna, mert az osonásnak nem velejárója sem a kiabálás, sem a fény.*

-Nem, dehogy. Ahogy kiabáltál öreg, azt még a kastélyban is hallották. A fény is elárult, itt is lehetett látni, de ezt leszámítva, ez egy tökéletes lopakodásnak tudható be. Egyébként a mókus jobban fél tőled, mint te tőled, hidd el. Micsoda? Te mit szívsz? Milyen cuccot?

*Most már röhög, pláne, hogy még egy előadással is megjutalmazzák. Őrület. Ez a fiú képes azt hinni, hogy a mókusok az ő mogyoróira pályáznak és anélkül meg sem élnek, és a fő eledelük a szív. Serenity mókusa is ilyen, lehet, bemutatja majd a fiúnak is, hogy lássa, mennyire veszedelmes az a kis hiperaktív állat. Megrázza a fejét, a csikket elnyomja és elássa szépen, komposztnak még jó lesz. Közben megrázza a fejét, de a röhögést nem tudja abbahagyni, mert nem lehet. Izzy gondoskodott róla.*

-Nem ijesztettél el, nem zavarsz, és te vagy az első, aki jobb kedvre derített úgy igazán. Igen, van. Ő az enyém, ő Francis.

*Olyan szeretettel beszél a kincséről, hogy ez betegesnek tűnhet, de nem az, neki Francis valóban egy kincs, az élete része. Kezet nyújt, elvégre még be sem mutatkozott, és illene megtennie. Izzy nem lepődött meg a koponyáján, nem úgy nézett rá, mintha szellemet látott volna. Sőt, úgy fest, még tetszik is neki. Ritka, ilyennel még nem nagyon találkozott. Lehet, megtalálja vele a közös hangot? Remélhetőleg igen. Most is sokkal közvetlenebbnek tűnik, nem zárkózik be annyira, akárcsak Seonnál.*

-Noel Wyard. Elárulod végre, hogy mit szedsz? Durva anyag lehet, komolyan mondom.

*Mivel a koponya teljesen elterelte a figyelmét, így csak később esik le neki, hogy még a nevét sem nyögte ki. A vörös kazalba túrva, kissé félszegen vigyorogva szabadkozik.*
Jajj, még be sem mutatkoztam. Izzy vagyok! Izzy Maddison. Haveroknak csak Mad.
*Sóváran bámulja a cigit, sajnos Sandy néni annyira alapos teremtés, hogy mielőtt behozta őt ide a suliba, minden szerinte káros dologtól megszabadította, így a füves cigik is az enyészet martalékává váltak. Persze nem pofátlan, nem fog kunyizni, hiszen hozott magával vadkender magokat, amit majd valahol el fog ültetni. Szerencsére ezeknek talált titkos helyet a bájital hozzávalók között, így elkerülték nénikéje figyelmét, és sikerült becsempésznie a suliba őket. Ez a hely, itt a tó körül meg elég tágas ahhoz, hogy észrevétlenül tudja majd őket termesztgetni. Persze ahhoz megfelelő körülmények is szükségesek, mint a meleg, és a napfény, úgyhogy ezen majd még gondolkoznia kell, hogy hogy oldja meg.*
-Te is új vagy itt? Én pár napja jöttem, és majdnem meg is léptem.
*Nincs szüksége kérdésekre, hiszen látja Noelen, hogy ő is különc, és ő sem idevaló. A koponyával a kezében biztos nem lehet túl népszerű tagja az iskolának. Lehet hogy ezért, de már most úgy érzi, hogy kedveli őt.*
Nahát, meleg köpenyed van? Tudtam én, hogy nem felesleges suliba járni, csak eddig még nem jöttem rá, hogy miért nem az. Hát ezért.
*Még a végén kedvet kap, és majd tanulni is fog ezt-azt. Persze kutyából nem lesz szalonna, és Izzyből sem iskolaelső, de ez a köpeny ez nagyon bejön neki.*
-Szóval ennek ellenére azt mondod, hogy tök jól lopakodok? Király! Viszont a fény az kell, hogy elriassza a dögöket, mert irtózom mindtől, és az ordítás meg azért kellett, mert azt hittem, valami rám fog támadni, és megesz. A mókus meg nem fél tőlem, hanem támad. Ott leselkedik rám minden fa mögül.
*Apró, szőlőszemnyi szemeit gyorsan körbeforgatja, hogy meggyőződjön róla, nem leselkedik-e rá veszély, és csak akkor nyugszik meg, mikor nem lát semmit, és neszt sem hall.*
Örülök, hogy nem zavarlak. Szar kedved volt haver? Na de miért?
*Tekintetében őszinte érdeklődés csillog, ami kiterjed Francisra is. Természetesen neki is köszön.*
Gyáá! Örvendtem Cimbi! Jó srác vagy te is! Hol szerezted?
*Azzal egy óvatos barackot nyom a koponyára, vigyázva, el ne törjön. A fiú hangjából érződő törődés meg neki nem tűnik betegesnek, hiszen neki is vannak ilyen dolgai.*
Most tiszta vagyok kérlek, mert van egy nénikém, Sandy, aki összeszedett a gettóból és elcipelt ide. Előtte meg imádtam a halucinogén gombás rántottát, meg a füvet, meg jobb napokon egy kis LSD. Imádom a víziókat, csak azok a hülye mókusok ne jönnének folyton!