Már kezdeném élvezni a dolgot, hiszen én állok nyerőhelyzetben, de el kell hogy ismerjem, nem én vagyok a bűbájok mestere. Sosem voltam az a szorgalmas típus, aki órák hosszat gyakorolta a mozdulatot és a pontos kivitelezést. Ahol én tanultam az mindig tiltott hely volt. Anyám csak az elitebb varázsiskolákba adott, ez az ő sznobsága, meg az én nagy pechem. Az elit iskolákba pedig köztudottan tiltott a párbajozás. De gondolom nem meglepő, ha azt mondom, mindig sikerült találni egy eldugott helyet a lebonyolításra. Hasonló őrültek pedig mindenhol akadnak, ellenfeleket is könnyű volt találnom. Az elmúlt két év alatt hát bőven volt lehetőségem a gyakorlásra. Ilyen csenevész ellenfelem pedig már régen nem volt.
De mégis van néhány buktató a dologban. Először is, ez nem rendes párbaj. Itt nem csak a pálcák harcolnak a porond két sarkán. Ráadásul van egy olyan sejtésem, ez a kretén idősebb nálam. Úgy pedig nehezebb a dolog. Továbbá azt sem ismerem, mit tanultak az itteni diákok, hát még ha ez már több ideje koptatja a padot.
A következő támadás azonban a pálca helyett a lábamba kapom. Nem is igazán értem, hogy lehet, hiszen elég rendesen stíröltem az áldozatot. Úgy látszik kiestem a formából ez az út miatt. A combomba kapott rúgástól megtántorodok és néhány lép hátrálással próbálom visszanyerni az egyensúlyom. Nehézkesen megy, mivel a pálcám is magam előtt tartom védekezően.
Csak később tudatosul bennem, hogy inkább minden erőmből szorítanom kéne, de már késő. Egy lefegyverzőre készülök, de az Averto megakadályoz benne. A nyelvem lelassul és egyszerűen nem bírom kimondani a betűket. Ezt utálom a legjobban az össze közül. Megakadályoznak abban, amit tenni akarok. Nincs ennél idegelőbb. Viszont azt érzem, hogy nagyon izgulhatott a kicsike, az átok nem túl erős, és idővel érzem hogy múlni kezd.
Ekkora azonban már kapom a következőt és a lazán tartott pálca elröppen a kezemből jó néhány méterrel odébb. Basszus.
Nem probléma. Utána vetem magam és pár sietős lépés után újra a markomba tarthatom, a folytatásra készen. A gond már csak az, hogy nincs kivel. Hallom ahogy bevágódik az ajtó és rövid idő múlva a futó lépteket. Kifejezett örömmel veszem az irányt az ajtó felé, de hiába a neki lökődő testem súlya, csak nem akar kinyílni.
- Picsába. - Morgolódom egyre idegesebben ahogy rászegezem a pálcát és újra csak varázslattal szabadítom ki magam. Kattan a zár és végre kiérek a folyosóra. Ha gyors vagyok, még elérhetem, csak utána kell mennem. Aha, ez így egészen egyszerűen hangzik. A probléma csak az, hogy nem tudom merre. Le merem fogadni hogy a fészke felé futott, amiről egészen véletlenül fogalmam sincs hogy merre van. A francba. A francba. Most az egyszer sajnálom, hogy sosem figyelek a bemutatkozásnál. Mindenesetre kétlem hogy olyan szerencséje lesz, hogy elkerülhet. Valamikor biztos újra össze fogunk futni. Addig ajánlom hogy találjon ki valami újabbat.
Vas. Jún. 13 2010, 23:04