Társalgó

Tárgy: Re: Társalgó Szomb. Feb. 13 2010, 23:49

Jasmin, Amelie

Rendetlenség. Ez az első, amit az ember konstatálhat, ha belép a társalgóba. A kandalló közeléből, ahová nagy nehezen odabűvölte az egyik asztalt, meg a nagy kanapét, már mindenkit finoman elüldözött, ugyanis a papírjainak, rajzainak kell a hely. Némely rajz elég arcpirító, de aki megkérdőjelezi erkölcseit, annak hajlandó két szót odavakkantani. Anatómiát tanul. Már ezerszer megbánta, hogy egyáltalán ebbe az egészbe belement. Elolvasta a könyvet egyszer. Egy két dolgot még megértett, de maradtak homályos foltok, így aztán a könyvtárban folytatta tovább a kutatását. Tisztában volt vele, hogy a gyógyítónak már talán az is elég lenne, hogy egy-két dolgot megjegyzett, de a férfi annyira kiborítóan nyugodt volt szinte végig, hogy össze kell szednie magát annyira, és annyi tudást felhalmoznia, hogy a férfinak legalább fél másodperc erejéig megrebbenjen a szempillája. Nem is kér ő olyan sokat, csak egy kis reakciót.
Persze, tudja, hogy nem Johansonnak tanul, hanem saját magának, de a férfi nyugodtsága őt, aki mindig beszél, mosolyog, magyaráz, kérdez, ki tudja kissé borítani.
Azért valahol mélyen, de nagyon mélyen, talán meg sem lehetne találni, ha valaki megpróbálná kideríteni, kedveli egy kicsit a férfit. Egyetlen felnőtt sem tette olyan stílusosan helyre őt az itt töltött egy éve alatt, mint ahogyan azt Johanson gyógyító tette. Még most is mosolyt csal az arcára az az egyetlen egy picike reakció, amit kiváltott a férfiből. Szinte biztos, hogy nem neki szólt, de az nem számít. Hiszen ez a lényeg, hogy valamilyen reakciót mindig ki kell váltani az emberekből, mert a semlegességnél nincs is rosszabb. Amikor figyelmen kívül hagyják az embert, a szavait, a gondolatait.
Hirtelen megrázza fejét és hangosan felsóhajt. Kicsit megmozgatja elgémberedett tagjait, hátát és derekát, miközben eldönti magában, hogy máskor, ha tanulásra adja a fejét a társalgóban, megint ezt a kényelmes fekete, szövet kertésznadrágot fogja választani. alá bőven elég egy vékony pulcsi, és mindegy hogyan tekereg, a nadrág nem szorul rá a gyomrára, és akár órákig is görnyedhet, kapni fog rendesen levegőt. Fáradtan túr bele hajába, ujjaival megmasszírozza fejbőrét, majd az asztalon álló teás csészét emeli magához, hogy jólesően kortyoljon bele már langyos jázmin teájába. Szemeit lehunyva élvezi a kellemes aromát, majd a másik kezébe veszi újra azt az ominózus könyvet, amit a férfitól kapott, és olvasni kezd újra egy szövegrészt.
- De aztán ajánlom, hogy velem ne légy maszkos királyfi - dünnyögi morcosan az orra alatt, miközben szemei újabb és újabb sorokon futnak végig.

**Hozzászólások** : 7 **Évfolyam** : Első

Amelie, Jasmin

- Szóval akkooooor.... Ha jól látom, erre kell fordulni. Igen. Itt határozottan meg kell fordulnunk...
Csendül fel a lány hangja az üres folyosón, miközben könnyedén lépked, nem is figyelve pontosan merre halad, egészen belemélyed a kis jegyzetfüzetébe. Csak néha pislog körbe, majd le kutyusára, aki lelkesen csóválja a farkát és vakkant egyet gazdájának figyelemfelkeltőn. Jasmin vidáman kacag fel és vakarássza meg Michelangelo füle tövét kedveskedőn.
- Ne aggódj, már itt is vagyunk.
Torpan meg a társalkodó ajtaja előtt, és bök a bejárat felé vidáman. Nehezen ugyan, de valóban megtalálták együttes erővel. Somolyogva nyúl hátra a kis copfjához, hiszen nem hosszú a haja, éppen csak egy kicsi lófarkat tudott összegumizni magának. És a hajtincsei egyébként is rakoncátlanok, így aztán nem is tart sokáig. Azonban ahhoz tökéletesen elég, hogy beleszúrjon egy-két ceruzát, elvégre sosem lehet tudni, hogy mikor kell rajzolnia, vagy írnia. Kérdezzünk csak meg egy művészt és biztosan valamelyik rejtett zsebében, a hajában, vagy a füle mögött ott lapul egy ceruza, toll, vagy más íróeszköz.
Szóval hátranyúl, kihúzza a ceruzát, azzal már rajzol is egy kis pipát egy téglalap mellé, melybe gyöngybetűkkel van írva: "Társalgó" Elégedetten mosolyodik el, azzal bök egyet fejével kutyusának a bejárat felé.
- Megnézzük, hogy bent van-e valaki?
Kérdi vidáman, s amint vakkant egyet a husky, máris szélesen elmosolyodik, meglapogatja Michelangelo oldalát, azzal már lépdel is be nagy lendülettel. Végül is, ő imád felfedezni, nem állja meg, hogy ne ismerkedjen meg minden egyes hellyel és titkos kis zuggal, bármit is rejtegessen az.
Éppen ezért, csak egy pillanatra lepődik meg, amikor meglátja a társalkodóban uralkodó káoszt. Körbepillant nagy szemekkel a rajzokon, de aztán el is mosolyodik szélesen. Neki nem furcsa, látott már ilyeneket édesapja könyveiben, szóval nem újdonság. Sőt, ha már édesapja könyvei... Óvatosan lépdel az ismeretlen lány mögé, de ha az eléggé belemélyül az olvasgatásba, akkor biztosan nem veszi észre. Michelangelo sem liheg, egyszerűen csak lecsüccsen a bejárathoz és füleit hegyezve figyel, elvégre okos kutya ő. Jasmin mosolyogva hajol kicsit a másik lány válla fölé, hogy belekukucskálhasson az olvasmányba. Ekkor szólal meg a teázgató lány, és halkan felkuncog mögötte.
- Maszkos királyfi? Miért akarna egy királyfi maszkot viselni?
Kérdi szélesen elmosolyodva, majd könnyedén megkerüli a kanapét, az esetleges papírokat, könyveket szépen összepakolja és arrébb tolja, hogy meg legyen a saját helye Amelie mellett. Hümmögve pillant le a könyvekre.
- Nahát! Olyan könyveid vannak, mint apunak!
Lelkendezik mosolyogva, majd a másik felé fordul zavartan elnevetve magát.
- Elnézést, hogy így idetolakodtam, a nevem Jasmin Johanson. Őőőőőő pediiiiiig...
Kicsit hátrafordul és a bejáratnál csücsülő kutyusra mutat.
- Michelangelo.

Tárgy: Re: Társalgó Vas. Feb. 14 2010, 01:11

Ő még azt sem hallaná meg valószínűleg, ha ágyút sütögetnének a füle mellett, annyira olvas és tanul, issza magába az információt. Magánban persze elmormol néhány cifra jelzőt is a férfira, pusztán tiszteletből. Ezért éri váratlanul a kedves, vidám kérdés, ami váratlan sorozatot indít el maga után.
Felnyikkan, a tea megbillen a kezében, ami a szép szőnyegre ömlik. A könyv oldalra, a kanapéra billen a kezéből, ő pedig halálra váltan fordul hátra, hogy szemügyre vegye, ki hallotta meg a motyogását.
- Mondjuk azért, hogy engem halálra idegesítsen a nyugodtság maszkjával? - a hirtelen ijedség után vidám mosoly terül szét arcán, ahogyan meglátja, hogy a lány egyáltalán nem tart a nagy rendetlenségtől, és csinál magának egy kis helyet, hogy lehuppanhasson mellé. Ő pedig nem emel szót ellene. Talán ráfér egy kis pihenés.
- Miért, mi a te apukád? - kérdez vissza rögtön kíváncsian, és a bemutatkozásra visszamosolyog. - Semmi baj, jól is jön egy kis társaság, mielőtt itt begolyózok a csontok és szervek között - tréfás fintort vág közben. - Kész egy kis teát? - néz rá kérdőn, és a közben az asztalon megjelent csésze felé bök tekintetével. - Vicces, de éppen jázmin teát iszom, az a kedvencem - mulat halkan. - Én Amelie Clarkson vagyok, örvendek - mutatkozik be szintén, majd fél szemmel a lányra pillant. - Am, a középső nevünk pedig egyezik - teszi még hozzá, de folytatni már nem tudja, mert meglátja a kutyát, és minden mást elfelejt.
- Szia Michelangelo - köszön halkan duruzsolva a kutyának, majd lassan feláll a kanapéról és zokniban, ugyanis a cipőjétől még korábban megszabadult, és elindul a nagy állat felé. - Mondták már neked, hogy te vagy a legszebb kutyus ezen a földkerekségen - hangja szimplán kedveskedő, nem gügyögő és mindenek előtt őszinte.
Először kezét nyújtja, hogy a kutya megszagolhassa, kivel van éppen dolga, majd utána lassan végig simítja a fejét, puhán és gyönyörködve, végül elmeríti ujjait az állat szőrében és finoman megvakargatja a füle tövét, miközben szájával vicces grimaszokat csinál.
- Csodaszép - pillant hátra a lányra, majd lassan elhúzva a kezét visszasétál a lányhoz. - Nekem egy hófehér cicám van, Nalani, de ő mostanában biztosan pasizik, mert keveset látom - kuncog fel, majd ahogyan törökülésbe emeli a lábait, nyúlna a könyvért, de belefagy a mozdulatba.
- Mit mondtál az előbb, hogy is hívnak? Jasmin... Johanson? Biztos, hogy Johanson? - néz a lányra. - Az a bizonyos Johanson? A gyógyító lánya? - mereszt nagy szemeket, és kissé leesett állal néz Jasminre. - De hát te olyan közvetlen vagy! - kiált fel meglepetten, majd ahogyan rájön, hogy mit mondott, szinte belesüpped a párnákba, és mélyen elpirul.
- Én...én, nem úgy értettem. Szóval, érted. Mert ugye érted? - beszél össze-vissza, halvány kis mosollyal. - Én, találkoztam apukáddal - sóhajt egy hatalmasat, szinte beleremegnek a kastély falai. - Nem egy szószátyár pasi, meg kell hagyni, de azt tisztelem benne, hogy első találkozás ide vagy oda, helyre tett egy kicsit, de úgy, tudoood, stílusosan - neveti el magát.
Más ezért bolondnak nézi, de ő igenis tiszteli az olyan embereket, akiknek minden mozdulatukban és szavukban megvan a stílus és az a finom elegancia, amiben csak a hangszín eltérésével lehet rájönni, hogy az illető éppen dicsér, vagy leszid.

**Hozzászólások** : 7 **Évfolyam** : Első

Érdeklődőn pislog a másik lány felé, majd amikor megtörténik a kis baleset zavartan pislog le a kiömlött teára. Az alsó ajkába harap, majd nagy szemekkel pillant le a foltra.
- Sajnálom! Nem akartalak megijeszteni, tényleg!
Hadarja gyorsan, majd egy zsebkendőt túr ki a zsebéből, hogy gyorsan felitassa a foltot zavartan. Rendben van, hogy a manók majd feltakarítanak, de igenis az ő hibája miatt ömlött az ki, elég nagy bűntudata lenne, ha szegény kis lények miatta dolgozhatnának még pluszban. Meg amúgy is, otthon is mindig eltakarított maga után, pedig édesapja a tanú rá, hogy igen nagy rendetlenséget tud ő is csinálni, főleg ha valami nagy alkotásba kezd. Olyankor aztán egyik sarokban papírok, másik sarokban eszközök, széthajigálva minden, és csakis a rajzára koncentrál. Észre sem szokta venni a hatalmas rendetlenséget, csak amikor végzett és utána össze is kell pakolnia. Közben mosolyogva pillant fel Ameliere.
- Ez bizony nem szép egy királyfitól. De izgalmas lehet rájönni, mi lapul a maszk alatt!
Nevet fel vidáman, hiszen ő mindenben a kalandot keresi, találja és látja. Közben szépen visszacsüccsen a másik mellé, a kérdésre pedig mosolyogva hümmögi.
- Őőőő egy nagyon jó gyógyító, bizony!
Már éppen folytatná, hogy aki bizony itt is van a suliban és itt folytatja jelenleg gyógyítói munkáját, amikor jön is a következő kérdés. A tea fajtájára felnevet, és biccent egy nagyot.
- Köszönöm szépen, kérek! Már annyit sétáltam és kutattam, hogy nem is vettem észre milyen szomjas vagyok. Nekem is a kedvenceim közé tartozik, meg még a zöld teát, meg aaaaa... meg elég sok fajtát szeretek! De nagyon szeretem kipróbálni az új ízeket.
Lelkendezik mosolyogva, zavartalanul fecsegve és beszélve, bár néha igencsak elhallgat, még mindig tart tőle, hogy a túl sok fecsegéssel esetleg nagyon lefárasztja beszélgető partnereit. Még bőven tanulja az ismerkedést és a kommunikációt, de jó és lelkes tanuló, azzal nincs probléma.
- Amelie? Nagyon szép neved van szerintem! És... te is Jasmin vagy? Ez csodás!
Nevet fel vidáman és mosolyogva figyeli a másik lányt, amint éppen megközelíti kutyusát.
- Ne aggódj, nem harap!
Teszi még gyorsan hozzá, ha esetleg lennének kételyei Amelienek, de a husky is láthatóan nem bánt, ahogy közeledik felé, úgy kezd élénkülni és csóválni a farkát lelkesen. Rögtön szimatolgatja az ismeretlen kezét, de aztán ahogy simogatják, úgy toporog és simítja buksiját a simogató tenyérbe. Ahogy beszélnek hozzá és dicsérik, mintha csak értené, úgy vakkant egyet. Jasmin szélesen elmosolyodik, kuncogva.
- Szerencsére Michelangelo nem foglalkozik a lányokkal. Szinte mindig együtt vagyunk, még vele is alszom kicsi korom óta.
Először a kérdésre meglepetten pislog nagyokat, de aztán újra mosoly jelenik meg az arcán és még fel is emeli a kezét esküre.
- Becsszó, hogy tizenhét éve ezt a nevet viselem!-azzal biccent egy aprót, helyeslőn, mosolyogva- Pontosan, Stephano Johanson lánya vagyok. Apu itt dolgozik az iskolában, velem együtt jött ide.
Magyarázza készségesen, bár a meglepettséget annyira nem érti. Ráadásul édesapja vele mindig kedves és közvetlen (bármily furcsa is ez), szóval neki tényleg nem tűnik fel, hogy másokkal esetleg másképpen viselkedik. Vagy csak éppenséggel megszokta már tőle, elvégre mégiscsak a lánya, neki annyira nem fura ez. Így zavartan pislog párat a magyarázkodásra, de utána fel is nevet mosolyogva és bólint egyet válaszul.
- Igen, azt hiszem értem...-kuncogja vidáman, majd elpirul halványan, hogy dicsérik az apját. Nagyot szusszant mosolyogva és úgy hümmögi vidáman:- Apa nagyon egyenes és őszinte ember, szerintem. Nagyon szeretem őt, még azt is megtette értem, hogy eljött ide az iskolába velem. Pedig tudom, hogy szívesebben maradt volna otthon.
Mosolyodik el halványan, elgondolkozva, aztán érdeklődő tekintettel pillant Amelie felé. Közben Michelangelo sem bírja ki, hogy távol ücsörögjön a gazdájától, így láthatóan óvatosan próbál meg a rendetlenségen átjönni, de aztán már fel is ugrik a kanapéra Jasmin mellé, lefekszik szépen és fejét a lány combjára fekteti, hogy simogassák.
- Te is szeretnél gyógyító lenni? Legalábbis ha találkoztál már apuval és anatómiát tanulsz...-mutat mosolyogva a papírokra és a könyvekre, hogy aztán kérdő, kíváncsi szemekkel figyelje a másik lányt- Nah és te melyik karba jársz? Nagyon régóta vagy itt? Vannak itt kalandok? Milyenek az órák? A tanárok?-újabb szünet, zavart mosollyal az arcán folytatja- Elnézést, hogy ilyen sokat kérdezek... Tudod, ahonnan mi jöttünk, ott nem túl sok emberrel találkoztam.

Tárgy: Re: Társalgó Vas. Feb. 14 2010, 19:55

A takarító lány látványára lenyúl a másik kezéért, és visszahúzza őt a kanapéra.
- Ne butáskodj már! - korholja kedvesen. - Először is, amikor olvasok, nem látok, nem hallok, így a frászt lehet hozni rám. Másodszor pedig nem olyan nagy az a folt, és ha látnád, milyen mágiájuk van a manóknak, miközben takarítanak... Én a helyedben nem aggódnék - mereszt egy pillanatra nagy, vicces szemeket, majd elengedi a lány kezét.
- Na látod, nem is illik rá a királyfi megnevezés, inkább egy...egy bitang! - kiállt fel hirtelen, ahogyan beleadja érzelmeit a dologba.
Tényleg bosszantó valaki olyannal kommunikálni, aki halál komoly és érzelemmentesen viselkedik, szinte bealszik beszélgetés közben. Ez persze álca, legalábbis nagyon reméli, hogy az, de hát megszokta, hogy mellette nem könnyű visszafogottnak maradni, és valamilyen érzelmet mindig kicsihol az emberekből. Jót vagy rosszat, az már mellékes, de valahogy mindig reagálnak rá.
- Hm...? Szóval gyógyító - dünnyögi, de fel sem fogja a jelentést és a lehetséges kapcsolatokat, ezért lehet az, hogy visszatértével annyira meglepődik, és mindenféle sületlenséget hord össze meg vissza.
- Szolgáld csak ki magad - motyogja, miközben a csészére mutat. - Nekem a jázmin a kedvencem és minden féle fajta fehér tea, és nem tudom, hogy kóstoltad e már, de létezik olyan, hogy virágzó tea. Ezek ilyen kis gumók, végül is, a teagumókat, mielőtt kinyílna, leszedik, válogatott levelekkel kötözik össze, jázmin esszenciában áztatják, és ezt ha később megfelelő forróságú vízbe dobod, akkor egy kis virágcsokor lesz majd az átlátszó kancsó alján - mesél lelkesen, majd mint akit rajta kapnak, elpirul. - Tudom, hülye angol szokás, de imádom a teát - kuncog fel. - És még beszélni is tudok róla, meg úgy mindenről - villant fel egy bátorító mosolyt.
Itt nem csak Jasmin tud sokat beszélne, hanem Amelie is, hiszen a régiek már tudják róla, mindenhez hozzá tud szólni és mindenről van véleménye.
- Szóval tuti - néz rá nagy szemekkel, beletörődően. - Ne árulj be neki, jó? - söpri le nadrágjáról a láthatatlan porszemet. - Igazán szeretném, ha tanítana engem - vallja be töredelmesen, miközben végig simít az addigra a kanapéra felugró kutyus hátán. - Egyelőre egyáltalán nem biztos, hogy tanítani fog, még a próba időszakban sem vagyok, egyelőre csak egy rakat könyvet kaptam - nyög fel, de azért látszik rajta, hogy igenis élvezi, hogy kihívás elé állították. - El tudom képzelni, azt hiszem, róla, hogy veled közvetlen és kedves, tud valaki egyáltalán szomorú lenni melletted? Tele vagy energiával - jegyzi meg mellékesen. - De velem kimért volt, és azon gondolkodtam, hogy mikor alszik el a mondandóm alatt. Aztán meg mondtam neki valamit, már nem emlékszem, pontosan mit, talán arról biztosítottam, hogy megéri a belém fektetett energia, mert ekkor arról kezdett beszélni, hogy talán örül, hogy beismerem, hogy van még mit tanulnom, vagy valami ilyesmi... - von vállat nagy beszéd közben. - Mert azt még tudni kell, hogy előzőleg négy vastag könyvet a kezembe nyomott, hogy egy hét alatt olvassam el őket - csuklik el a hangja. - De miután lezajlott az előbbi, azt mondta, hogy elég az anatómiával foglalkozó könyvet elolvasnom. És, hogy majd vár ugyanabban az időpontban, éééés, csak annyit mondott, hogy majd utána meglátjuk - ereszkedik meg kicsit válla. - Szóval ezen a könyvön kívül, amit kaptam tőle - mutat ama ominózus könyvre -, még kivettem a könyvtárból párat, mert..., nem szeretnék előtte felsülni - súgja meg nagy komolyan, miközben felkel a kanapéról, és összeszedegeti a papírjait. - Mellette az ember tééényleg gyereknek képzeli magát - dünnyög az orra alatt.
A kérdés özönre felkapja a fejét és jóízűen nevetni kezd.
- Azt hiszem, jól elbeszélgetünk majd. Én is egy halom kérdést szoktam feltenni egyszerre - jegyzi meg szélesen mosolyogva, miközben újra a papírjaiért hajlong. Ezt is csak azért tette hozzá, hogy Jasmin ne érezze kellemetlenül magát, ha sokat beszél, mert ő is ebbe a kategóriába tartozik, ha esetleg a lány még nem vette volna észre...
- Na, akkor lássuk csak - nyög egy nagyot, miközben visszahuppan a helyére. A papírokat és könyveket az asztal egyik oldalára tornyozta, hogy ne legyen rendetlenség. - Pugnaxos vagyok, és már több, mint egy éve a kart és vezetőit boldogítom - komisz mosoly csücsül szája szélén. - Kalandban bőven lehet részed, ha szeretnéd, én is mesélhetek neked, keveredtem már párszor komolytalanabb, és komoly kalamajkákba is. Az órák általában érdekesek, a tanárok pedig, nos...furák - bólogat nagyon komolyan. - Róluk is tudnék mit mesélni, hidd el nekem. Van, akit én nem kedvelek, és olyanok is vannak, akik engem nem kedvelnek, de meg tudom őket érteni. Ha mindenki szeretne mindenkit, egy nagy cukormázas, krémes sütiben élnénk - rázkódik meg a gondolatra, látszik, hogy a gondolat elborzasztja.
- Ha van valami, amire konkrétan kíváncsi vagy, csak kérdezz rá, szívesen kitérek dolgokra részletesebben is - kacsint egy nagyot, miközben újra tölt egy kevés teát magának. - Közben te is elmesélhetnéd, honnan jöttél? Melyik földrészen laktál, ahol kevés volt az ember? Már, ha nem vagyok túl indiszkrét - pillant a lányra kérdő tekintettel, miközben ösztönösen simogatni kezdi a kutya hátát.

**Hozzászólások** : 7 **Évfolyam** : Első

- Bitang?
Nevet fel meglepetten a lány, de azért vidáman mosolyog szélesen. Örül, hogy nem ő az egyetlen, aki szereti beleadni, beleélni magát a mesélésbe és a szavakba, magyarázásokba. Közben már nyúl is a teáért, hogy megkóstolja a névrokon teát, közben hallgatva a másik lányt érdeklődő, nagy szemekkel. Még sosem hallott ilyen teáról, így hihetetlennek is hangzik először ugyan, de aztán nem is tartja olyan elképzelhetetlennek. Sőt... szinte megjelenik előtte az egész és felcsillannak szemei.
- Ez fantasztikusan hangzik! Te ittál már ilyen teát? Hol lehet beszerezni ilyet?
Elnézőn mosolyogva csóválja meg a fejét.
- Ne aggódj, nem foglak beárulni neki. És ahogy látom nagyon sokat is tanulsz, szóval biztosan látni fogja rajtad és tanítani fog téged. Tudom, hogy nagyon szigorú, de az elszántságot és a szorgalmat, azt értékeli is. És ahogy látom nagyon is elszánt vagy!
Nevet fel vidáman a lány, de aztán zavartan el is pirul a dicséretre.
- Óhhh. Öhm... köszönöm. Néha kicsit túl sok a felesleges energiám, de azt mindig próbálom kalandokra, vagy felfedező utakra tartogatni. Meg aztán Michelangeloval is kell lépést tartani.-simogatja meg a nagy kutyus fejét, aki már nagyban csóválja a farkát, örülve, hogy már ketten is simogatják és foglalkoznak vele. Elvégre minél többen szeretgetik, az annál jobb, nem igaz? Közben gazdija elgondolkodva és tűnődve pillant körbe a rajzokon és a könyveken, majd veszi kezébe az említett anatómiakönyvet mosolyogva, nagyot szusszantva.
- Nem olyan nehéz, mint amilyennek tűnik. Én régebben ebből a könyvből tanultam meg rajzolni emberi alakokat.
Felnevetve pillant Amelie felé.
- Attól tartok más normális kislányok nem a csontváz rajzolásával kezdik az emberábrázolást... De amúgy nagyon jó móka. A latin nevekkel mindig gondban voltam, de egyébként csodálatos rájönni apróságokra, hogy mi mihez kapcsolódik, hogy egy-egy mozdulatnál hogyan dolgoznak az izmok... Olyan, mint egy rejtvény.
Mosolyogva futtatja végig tekintetét a képeken, szórakozottan végigsimítva rajtuk, majd a többi irományra pillant és biccent egy aprót.
- Szerintem ezek is nagyon jók lesznek hozzá. Báááár...-itt előrehajol és az egyik könyvet lapozgatja át hümmögve:- Ezt szerintem annyira nem fontos elolvasnod. Csak olyanok vannak benne, mint a többiben, de azokhoz legalább van illusztráció, meg könnyebben meg lehet érteni.... A Pugnax kar?-kapja fel fejét érdeklődőn, aztán mosolyogva kérdi- Ugye jól emlékszem, hogy nektek a főnix a jelképetek?
Persze, a kalandokra rögtön felcsillannak a szemei és nagyokat bólogat, hogy kósza fürtjei ide-oda ugrálnak a nagy lelkesedésben.
- Még szép, hogy érdekelnek! Melyik volt a legveszélyesebb kalandod? És a tanárok közül kik a rendesek, kik azok, akikkel vigyáznom kellene? És a diákok közül?
A kérdésre mosolyogva vakarássza meg Michelangelo füle tövét, felhúzva lábait, hogy minél kényelmesebben ülhessen a másik mellett.
- Apa és én Alaszkából jöttünk, idáig ott éltünk. Azért is mondtam, hogy arrafelé nincs sok ember, mert nagyon kis faluk, városok vannak arrafelé, nagyon messze egymástól. De azért még mindig nagyon szeretem azt a helyet, csak hát... nem túl sok minden történik arrafelé... Én pedig nagyon szeretem a kalandokat, az izgalmas történeteket, azért is örültem meg nagyon, hogy idejöhettünk.
Magyarázza készségesen, aztán halkan felnevet és széles mosollyal az arcán kérdi.
- Nah és te honnan jöttél? Angliából? Mióta szeretnél gyógyító lenni és miért? Persze... ha nem zavarbaejtő túlságosan a kérdés.
Zavartan mosolyog, még halványan el is pirul, de kifejezetten örül, hogy egy majdnem vele egykorú lánnyal beszélgethet. Hirtelenjében nem is tudja, hogy az ezernyi kérdés közül melyik legyen a következő, a bőség zavarában van most nyakig. Ugyan megnyugodott, hogy nem csak ő tud ennyi mindent kérdezni és beszélni mindenről, de azért még egy kicsit óvatos ezen a téren.

*Talán azért nem jó neki a szoba tanulni, mert ott az állatok nem hagyják békén. Vagy mert nincs elég hely. Vagy mert nincs kényelmes fotel amibe, ahogy most is, kényelmesen el tud nyúlni. Oldalasan ülve, lábait átvetve az egyik karfán, a másiknak támaszkodva, könyvét a térdének támasztva tanul. Vagyis csak próbál, mert közbe sütit majszol, verset ír, és firkálgat a lap sarkára. Tulajdonképpen azért jött, hogy bűbájtant tanuljon, és jegyzeteljen, de valahogy semmi kedve arra figyelni. Majd ha esetleg jön valaki, akkor majd megkéri hogy segítsen neki. Fejét nekidönti a háttámlának, és halkan elkezd énekelgetni. Olyan régen énekelt, hogy már szinte szt sem tudja, milyen állapotban van a hangja. Régen minden nap gyakorolt, de mostanság nem igazán jut ideje rá. Konival is régen találkozott. Továbbra is énkelve elkezd rajzolni, bár nem egy nagy tehetség, de mindent belead. Mivel a süti is elfogyott, inkább csak lehunyja a szemét, és próbál egy kicsit szunyókálni. Lassan el is alszik, egy kicsi mosollyal az arcán.*

///A dal csak a te kedvedért japán.///

Sery

*Nála teljesen megszokott jelenség, hogy nem a szobájában tanul. Valahogy ott mindig eltereli valami a figyelmét. A gekkók, a kotója... Valami mindig van, ami érdekesebb mint a tanulás. Pedig nagyon nagy önuralma van, és szorgalmas is. A szobája azonban tabu, ha tanulásról van szó. Legalábbis legtöbbször. Most egyébként is szép napos idő van, ilyenkor jobb a kastélynak egy olyan részére ellátogatni, ahol természetes fénnyel is találkozni, ami az alagsorban lássuk be nem megvalósítható. Nem véletlen hogy a társalgó felé veszi az irányt, a kastélynak ez a része általában elég kihalt. Most sem hall semmi zajt, amit jó jelnek vél. Pedig ha pár perccel korábban jár erre, akkor biztos megüti a fülét Sery hangja, amint egy japán - számára persze ismeretlen - dalt énekel. De a szöveget ettől függetlenül értette volna. Mindegy is.
Mire az immár egyáltalán nem fekete öltözetében - az van rajta ami az aláírásban látható képen, és egy fehér vietnámi papucs - a folyosóra ér, az már teljesen csendes. A társalgó előtt megáll, s egy pillanatig még gondolkodik ne válassza-e a pár ajtóval arrébb lévő vendégszobák valamelyikét. Végül azonban zajok és beszélgetés hiányában meggyőzi magát, hogy a társalgó is megfelel a mai napra. A kezében csak egy könyv van. Bájitaltan. Hiszen az idén végre mérgekről is szól a tankönyv, s bár órákon ezekről még nem volt szó, attól ő még szeretettel olvassa a könyvet.
Ahogy belép, észreveszi a sötét hajzuhatagot, s amikor közelebb megy, az ő arcán is egy mosoly jelenik meg, ahogy ráismer barátjára.* ~Milyen édesen alszol Serinity...~ *A méreg, amiről legutóbb olvasott, most könnyen tesztelhető lenne, de persze ilyesmi eszébe sem jut. Helyette inkább Serinity foteljével szemben ül le a kanapéra s ő is kényelmesen elfekszik. Pontosabban csak szeretne, azonban a kanapé, valami miatt szörnyen nyikorog, s inkább felpattan.* ~Francba, nem akartam, felébreszteni Seryt.~ *Gondolja magában és félve pillant alvó barátnője felé, remélve, hogy a kanapé nyikorgása, csak neki tűnt nagyon hangosnak, és nem zavarta meg a másik nyugalmát.*

*Bár éberen alszik, és többnyire arra is felkel, hogy valaki lép egyet, most csak a nyikorgásra ébred fel. Olyan rég aludt békésen, így nem akaródzik neki kinyitni a szemét, de muszáj, mert ha egyszer felébredt, nem tud visszaaludni. Csakhogy megérez ez ismerős illatot, és ezért kipattannak a szemei. Kicsit csodálkozva néz barátnőjére, hiszen sosem látta még színes ruhában, ilyen csinosban meg pláne nem. Kicsit megdörzsöli a szemét, és tovább pislog. Egy széles mosoly terül szét arcán, és nem foglalkozva azzal, hogy Midori még mindig nem szereti ha hozzáérnek, boldogan a nyakába ugrik.*
-Istenem de régen láttalak. Hogy megváltoztál. Alig ismertelek fel.
*Végül csak elengedi, és visszacsüccsen a fotelbe, lábait keresztbe téve, és érdeklődve pislog fel a lányra.*
-Hogy vagy? Mi újság veled?
*Őszintén reméli hogy Midori leül vele szemben, és nem kell kiállnia nyakának, köszönhetően hogy a lány alapból magasabb nála, nemhogy még fel is kell rá nézni. Miért kellett neki ilyen kicsire nőni. Talán ezért van rajta állandóan magassarkú. Bezzeg most csak egy egyszerű piros-fekete-sárga tornacipő van. Ez pech. Meglátja kezében a könyvet, és elmosolyodik.(Még jobban mint eddig.)*
Nincs kedved velem tanulni. Egyedül nem visz rá a lélek hogy tanuljak, pedig rám férne.
*Hatalmas csillogó szemekkel néz barátnőjére, hátha az megkönyörül rajta, és segít neki odafigyelni.*

Sery

*Mondhatni nincs szerencséje, már épp megnyugodna, hogy a másik tovább alszik, amikor Sery mégis kinyitja a szemét. Lehet, hogy a rá oly jellemző eper illat az, vagy csak tönkre tett egy édes álmot, és már nincs kedve visszaaludni a másiknak. Minden esetre pár pillanat után Sery jóval éberebb, mint az bárki gondolná, és Kumikot igen csak váratlanul éri, hogy a nyakába ugranak. A reakció persze a tőle megszokott: egy pillanatra teljesen megmerevedik, de aztán emlékezteti magát, hogy Serinity a barátnője, és gyengéden kezdi el lefejtegetni magáról a másikat, aki talán ezért talán másért hamar elengedi. Szerencsére. Pedig az Erikes eset óta megfogadta, hogy ezen változtat, de úgy látszik ez mégsem megy olyan könnyedén mint gondolta. A sokk után Serinity beszélni is kezd és ő persze válaszol, bár a hangjában meglepettség cseng.*
- Megváltoztam? *Pislog a másikra kicsit értetlenül, aztán magán néz végig. S lassan rájön, hogy Serinity még nem látta az ő új ruhatárát, és valószínűleg a hullámos haj is új a signumusos lánynak. Végül csak elmosolyodik, és visszahuppan a nyikorgós kanapéra.*
- Bocsi, hogy felébresztettelek. Nem gondoltam volna, hogy ez a kanapé nyikorog. *Aztán csak hogy alátámassza még jobban a dolgot, kicsit rugózni kezd, amitől az még nagyobb zajt csap.*
- Amúgy jól vagyok. Köszönöm. És te? *A növekedésen veszekedhetnének, Kumiko sem akart olyan magas lenni amilyen de ez van. Valószínűleg valamit elrontottak, amikor a géneket rakták össze...
Barátnője kérésére felhúzza a szemöldökét. Sosem tanultak még együtt, persze ez nem akadály. A másik kezében bűbájtan könyv van.* ~Hmm az nekem sem ártana. Mostanában eléggé elhanyagoltam a bűbájtant... ~
- Bűbájtant? *Bök rá Sery könyvére, majd a sajátját emeli fel.* - Vagy inkább bájitaltant? *Emiatt igazán nem kell Serinitynek aggódnia, ha tanulásról van szó, Kumiko bármiben benn van.*

*Pont azért engedi el, mert tisztában van a dolgokkal, de hát ez is Midori, ezzel együtt szereti. Rábólint a visszakérdezésre, megváltozott, mivel nem látta még az új Kumiko-t, de a hullámos haj kifejezetten jól áll neki.*
-Igen, de határozottan új irányba. Én bezzeg maradtam ugyanaz aki eddig voltam. Viszont határozotabban kevesebbet akadok ki.
*Büszke magára, mosolyog, majd megrázza a fejét.*
-Ugyan már, semmi gond. Még jó is, milyen lett volna én itt alszok, te meg tanulsz.
*Rá is legyint, arról nem szól, hogy alig alszik valamit, vagy hogy bárhol, bámikor képes elaludni.*
-Én is jól vagyok köszönöm, most gyógyultam meg, kicsit meg voltam fázva.
*Hehe, kicsit. Inkább kissebb tüdőgyulladása volt, de semmi gond, nem akarja hogy Midori aggódjon miatta. Hát valóban, nem tanultak még együtt, de nem baj. Egyszer mindent el kell kezdeni. Ránéz a könyvére, majd Midori könyvére, és elgondolkozik. Bájitaltanból olyan gyenge, mint semmi másból. Megvakargatja a fejét, majd a lányra néz. Feláll, és átül mellé, így könnyebb lesz.*
-Hát elöször bájitaltant, mert abból nagyon gyenge vagyok, aztán meg bűbájtant, ha nem fáradsz el mellettem.
*Rámosolyog, és várakozóan néz rá. Igen, kifejezetten hamar el lehet mellette fáradni.*

Sery

*A dicséretekkel igazán nem tud mit kezdeni, látszik is rajta hogy zavarba hozzák vele, de próbál nem foglalkozni vele és a tőle megszokott közömbös arcot vágni.*
- Én sem változtam, mármint a többi dologban... *Fejti ki, még mindig kissé zavartan. Érdekes hogy Serinity mellett milyen könnyen zavarba jön. De szerencsére hamar másra terelődik a szó. Annak azért örül, hogy Serinityt jó kedvűnek látja, bár nem tudja, hogy valóban jó-e, hogy a lány kevesebbet ad ki magából... Azonban ezt nem neki kell megítélnie. Ha a másik mosolyog az nyilván jót jelent. Annak is örül, hogy a megfázáson túl van a másik. Igaz nem tudta, hogy beteg, de a betegség sosem jó. Nem kérdezősködik róla, mert annyira igazából nem érdekli, inkább csak bólint, hogy tudomásul vette. Az igazság az, hogy bár barátnők, annyira régen találkoztak, nem is nagyon tudja mit csináljon. De talán a tanulás majd segít, és minden rendben lesz köztük mint régen. Annak ellenére is, hogy sok minden történt azóta.
A bájitaltanra esik barátnője választása a tanulást illetően, aminek az extremusos lányka nagyon is örül. Egyrészt a bájitaltant sokkal joban szereti, mert könnyebben megy neki, mint a bűbájtan. Igaz utóbbiban pont az a jó, hogy több benne a kihívás... Másrészt azért, mert bájitaltanból kevesebb anyagot kell átnézniük. Serinity szavain pedig csak mosolyog.*
- Nem hiszem hogy le tudsz fárasztani. De ha sikerül, biztos kapsz majd valami díjat.
*Jegyzi meg kissé szarkasztikusan, hiszen azért ismeri saját magát. Rettentő nagy türelemmel rendelkezik, s még sosem hagyta cserbe a türelme. A hidegvére az igen, de a türelme nem.*
- Egyébként bájitaltanból nincs olyan sok anyag, szerintem hamar végzünk majd. Az idén én úgy tudom még csak a Lopakodó bájitalt meg az érzék javítókat tanultuk... Azok közül is csak a harmadik szemet azt hiszem. És egyik sem olyan nehéz.
*Mondja könnyedén. Persze neki nem sok minden volt nehéz abból amit eddig tanultak. Egyedül a bűbájtan. De attól még azt is szereti... pontosabban pont azért szereti.*
- Szóval, mesélj, mi az amit nem tudsz, nem értesz? *Pillant maga mellé, mivel barátnője időközben mellé ült.*

*Társaságra vágyik. Furcsa. Sokáig volt egyedül, de nem szeretne most a napra menni. Neki már egy kicsit meleg van. Talárban sétál le a padlásról. Útközben köszön pár diáknak. Egyikkel sem akar szóba állni, csak sétál tovább. Pálcája az övén van, hogy mindig kéznél legyen. Lehajtott fejjel megy. Arra gondol, hogy de rég gitározott már! Pedig mielőtt idejött szeretett. Még ha csak pár évig is tanult. Kéne keresnie egy hangszert, de most inkább nem ad magának ilyen feladatot. Valaki elfut mellette. Nem pillant föl, csak megy tovább. Nem is tudja, hogy hova, de megy. Egy kis dal van a fejében, de semmiért nem dúdolna, főleg nem énekelne! Még csak az kéne, hogy kinevessék e miatt! Utálja, ha kinevetik, de ki nem? A folyosók egyre kihaltabbak. És akkor elhalad egy ismeretlen ajtó előtt. Csak a szeme sarkából látja, de hirtelen megtorpan. Visszanéz az ajtóra. Tényleg nem volt még bent. Keze rátapad a kilincsre, és egy kicsit ránehezedve, lenyomja azt. Óriási terem tárul elé. A társalgó. Elbűvölten lép be, körbefordul, és mindenhol ablakokat lát. A plafonon lámpák, és egy kis színpad is van a helységben. Fotelek is találhatók, amik nagyon hívogatják a pugnaxos prefektust. Nem tud sokáig ellenállni. Becsukja az ajtót, majd leül az egyik ülőalkalmatosságba. Nagyon kényelmes, sajnálja, hogy nincs itt senki. De egy kis lazítás most jól esik neki. Nem aludt sokat, ezért a szemei alatt sötét karikák húzódnak. Becsukott szemmel hajtja hátra a fejét. Egy kis pihenés most pont jól esik neki. Figyel arra, hogy ne aludjon el, nehogy kínos pillanatoknak nézzen elébe, ha esetleg benyitna valaki.*

Mélyen tisztelt hölgyeim és uraim, Sárossy Kristóf újra ebből a leprahelyből jelentkezik. Meglepő hogy már megint itt vagyok, mi? Azt persze hangsúlyozni kell, hogy nem még mindig, hanem megint. Újra. Ismét.
Az elmúlt másfél hónapomat kifejezetten élveztem. Az elmúlt másfél hónapban ugyanis nem voltam itt. Kifejezetten máshol voltam, hehe.
Minden az anyám érdeme. Az egyik balfék kollégája azt javasolta neki, hogy próbáljon ki valami új módszert velem kapcsolatban. Kedves gesztus volt tőle, hogy így akarta leszegni a maradék kis szabadságom, de aki nem ismeri eléggé azt a bizonyos nőt, akit szülőanyámnak tudhatok, ne mondjon neki ilyen okosságokat. Az aggódó kis lelke kutatni kezdett mindenfajta új módszer iránt, és végül a "Tapasztalat fontossága" -nál kötött ki. Gratuláljunk neki, és legyünk nagyon hálásak is.
Ez az elmélet ugyanis egészen egyszerű. Ha megtapasztalod, saját szemeddel látod, megtanulod. Micsoda abszurdum. Mindenesetre nekem pont megfelelt. Másfél hónapos világ körüli út, az ismeretek tágítása érdekében. Briliáns ötlet. Anyuci pénzelte, én meg élveztem. Egyetlen és legjobb kisfiaként, ígéretemhez híven tágítottam az ismereteimet. Persze hogy miként és miről nem volt megszabva. A lehetőségek meg ugyebár határtalanok. A többit a fantáziátokra bízom.
De, hogy térjünk vissza a jelenbe, mint már említettem -legnagyobb, kitörő örömömre- ismét itt vagyok. Ezen a szent helyen ahol mindenki olyan határtalanul kedves, szórakoztató művelt és egyéb baromságok. Na szóval, azt nem tudom megmondani pontosan, hogy miért de utamat a társalgó felé veszem. Alapjaiban bukott gondolat lenne, hogy az idióták társasága elől menekülök, hiszen ott mindig van valaki. Egyszerűen talán most nem is a magányra vágyok.
-Csá - Nagy hévvel nyitok be és köszönök kimérten csak úgy bele a helységbe. Még azt se nézem meg, hogy van-e itt valaki. Ha van, előbb-utóbb úgyis kiderül.

*Valaki kinyitja az ajtót, mire Konidiknek felpattan a szeme. Köszönnek is. Ennyit a pihenésről, de társaságot akart, vagy nem? Hát most megkapta, az biztos. Rémületében a pálcájához kap, de nem rántja elő, mert hamar felfogja a helyzetet. Semmi veszély nem fenyegeti, csak egy diák. Hogy melyik karból, az talán kiderül, talán nem. Még bármit hozhat a jövő. A kiejtése a srácnak, mintha nem angol lenne, hanem valamilyen furcsa nyelv, de Koni nem ismeri.
~Lehet, hogy vissza kéne köszönnöm? Úgy illene, nem? Még egy kicsit várok. De az biztos, hogy lőttek a pihenésnek. Maradtam volna a szobámban, ilyen fáradtan! Most már mindegy, ha nagyon zavar, úgy is lerázom.~
*Végül még is szóra nyitja a száját. Úgy véli elérkezett a megfelelő pillanat a köszönéshez. Nem áll fel. Miért tenné? Talán ha egy tanár jött volna be, de nem. Csak egy diák, a hangja alapján ítélve. Azért, hogy megbizonyosodjék, felé fordul, mielőtt megszólalna.*
- Szia! Én Konidik Longin vagyok, a pugnax karból.
*Darálja el gyorsan a megszokott bemutatkozást. Most tényleg hamar lerázná a másik fiút, de inkább elhatározza,, hogy beszélget vele egy kicsit, hátha még érdekes is kisülhet belőle. Kicsit megigazgatja a talárját, majd mosolyogva néz rá az ismeretlenre. De egészen máson jár az esze. Nem régiben elhatározta, hogy lemegy megnézni a városba, az üzleteket. Nem olyan "shoppingmániás" de kéne pár új könyv, meg hasonlók. Unja már mindig ugyan azt a regényt elolvasni, újra meg újra. Bár mostanában inkább tankönyveket bújt. Lassan elkezdődnek a vizsgák, és azt érzi, hogy bizony nagyon, nagyon keveset tud. Aztán megint másra terelődnek a gondolatai. Serenityre. De régen látta, de régen ölelte. Vajon hol van most, mit csinál? Aztán megint másra. Az ismeretlenre. Vajon hogy fog viselkedni? olyan lesz, mint nem régiben az a lány? Reméli nem, mert az a személy eléggé kiakasztotta. Kíváncsian néz a jövőbe, hogy vajon mi fog kisülni az egészből.*

Asszem remek képességeim vannak. Ilyen detektívnek vagy minek kellene lennem. Az egyszerű kis köszönésre nagy mozgolódás támad. Akaratlanul is gúnyos vigyor mászik az arcomra, ahogy észreveszem a fotelben meghúzódó riadt pofát. Na azért ennyire nem vagyok rémisztő, öcsifej. Jó, minden ironizálás nélkül tényleg képes vagyok levenni néhány árulkodó jelet. A sietős mozgást ahogy feljebb csúszik a kanapén, a talár zsebéhez tapadó kezét, vagy akár hunyorgó szemeit. Vagy titkos ügynökökkel álmodott vagy pocsékak az idegei. Mindenesetre én az ilyeneknek csak fenntartásokkal adnék pálcát.
Ráadásul meg mi ez a bemutatkozás dolog? Jó hogy nem várja magát haptákba és teszi hozzá, hogy "szolgálatára tábornok úr".
Valami egész különleges módon a szivem ad magáról életjeleket, és ahogy megesik rajta, valami kulturáltabb mosoly ereszkedik a szám köré.
- Jó nyugi, ez nem a rendőrség. - Rángatom a vállam és ledobom magam a vele szembeni fotelbe.
- Persze ha drog van nálad, azonnal elő kell adnod. - Hajolok közelebb bizalmasan ujjaimat összekulcsolva. Most van csak időm szemügyre venni az ijedőst. Annyira tipikusan néz ki, hogy az már nevetséges. Az egyetlen ami nem olyan hagyományos rajta az a... o-o.
A francba is, nekem mindig ezekkel kell összefutnom. Az a rohadt jelvény. Ja nem, nem. Az az áldott jó jelvény. Még szerencse hogy rajtuk van, különben amilyen szerencsés vagyok csak még jobban megszívnám. Prefektusok. Ch.
Remélhetőleg még időben kapcsolok, és amilyen gyorsan csak tudom lefagyasztom a vigyort az arcomról.
- Vicc volt.
Nyugtatom meg kényszeredetten aztán hátradőlök a támlának. Na, akkor beszélgessünk, prefektus úr. Mondjuk ahogy elnézem neki sincs túl sok kedve hozzá. Látszólag csak felesben örvendeztet meg a társaságával.

*Most semmi kedve sincs a viccelődéshez, de attól még alkalmazkodik másokhoz. Semmi kedve, hogy esetleg meghallja valakitől, hogy ő milyen goromba, és hogy egyáltalán nincs humorérzéke.*
- Mi lenne ha a felét az anyagnak előbb elfogyasztanám, és csak a másik felét adnám oda?
*Beletúr a zsebébe, és döbbent arcot vág.*
- Hoppá, elfogyott a drog. Remélem nem bánod.
*Mikor szemügyre veszik, el kell mosolyodnia. Szinte mindig mindenki megváltozik, mikor meglátja azt a jelvényt. Eddig nem örült neki, hogy másként kezelik, mióta prefektus, de most... Most örömét leli benne. El is mosolyodik.*
- Persze persze... Értem én a viccet. És szeretem is. De ha megbocsájtasz, nem vagyok a legjobb hangulatomban, a viccelődéshez. Majd máskor, esetleg. De ha már társaságra vágytál, vagy is, én arra következtetek, akkor itt vagyok. Sajnos most nincs jobb, be kell érned velem.
*Most nem villan be az agyába ezer+ezer téma, amiről beszélgethetnének. Nem tud hirtelen semmit. Egy kicsit töri még a fejét. De nem, semmi. Kényelmesen elhelyezkedik, majd kíváncsian mered az idegenre. Vajon miről szokott beszélni? Talán csak viccelődni tud? Az is valami, legalább földobja Koni hangulatát.*
- Esetleg nem tudsz valami jó témát? Felőlem beszélhetünk akármiről, vagy inkább ne játszunk pszichológusosat? Csináljunk inkább valami izgalmasat?
*Hirtelen ennyit tud mondani. Kíváncsi, hogy mi érdekelheti a másik fiút.*

Hátamat a támlába nyomva hallgatom a kis ficsúrt. Most komolyan azt hiszi, hogy vicces? Negdésen mosolygok rá, azzal a nézéssel megkoronázva a helyzetet, ami tökéletesen tükrözi a gondolataimat. Amolyan de egy barom vagy öcsi, de azért mosolygok, mert így még viccesebb az egész. Persze én se gondolom komolyan, hogy beveszi, hogy tényleg jó fejnek tartom. Látom rajta hogy már ő is csak teszi a kedveset, amúgy már jó messzire elküldött volna. Vagy csak paranoiás vagyok. Az is meglehet.
- Ennyire lerí rólam, hogy csak utánad áhítozom? - Kissé előre dőlök, s közben szenvtelen fejjel, áhítozó hangsúllyal ugratom, mintha csak életem szerelme ülne a helyén. Elnézést mindenkitől, hogy már megint ezzel hozakodom elő, de már megint mi ez a szar szöveg? Szerintem kifejezetten látszik rajtam hogy nem vágyok az ő társaságára. Mert remete én se vagyok, emberekre nekem is szükségem van, de az ilyen barmok után valahogy sose vágytam.
- Igen, sajnos. - Egész egyszerűen nem hagyhatom ki, hogy ne dörmögjem az orrom alá, bár ezzel jelentősen rontok a játék minőségén. Amúgy magamat sem értem, miért is vagyok kötelezve hogy ezzel a balfékkel ücsörögjek itt. Valami ok? Nem, semmi. Maximum annyit lehet ráhúzni, hogy mindig is szerettem a kihívásokat. Ez pedig kifejezetten annak tűnik. Komoly erőfeszítésembe kerül hogy ne röhögjek fel a következő ajánlatára. Pszichológus? Én biztos írnék neki egy beutalót oda, ha rajtam múlna.
- Pszichológus. Persze. Az a kedvenc játékom. Meséld csak el apucinak, miért is nincs kedved viccelődni? Le vagy törve nyuszifül? - Fúj. Ilyen buzis szöveget még életembe nem nyomtam le. Mikre képes az ember egy - egy diadalért.

*Egy szóval sem mondta, hogy pont az őr társaságára értette a társaságot, de az emberi hülyeségen már nem lepődik meg. Érdekes. Pont azt gondolja, mint a másik fiú. Nincs kötelezve, hogy itt üljön, és beszélgessen. De megfutamodni nem fog. Az biztos. Úristen. Most már tényleg annak a határán van, hogy elrohan.*
- Igazából csak az a baj, hogy ma találkoztam egy barommal, és kicsit idegesített, de már kezdek megnyugodni.
*Válaszol a kérdésre. Természetesen. Azután csöndben marad. Nem tudja mit mondhatna neki. Inkább hagyja, had beszéljen ő. Egy idő után csak megunja, és elmegy. Vagy talán még is csak beszélgetniük kéne? Akkor lehet, hogy hamarabb elege lesz Konidikből, és még előbb elmegy. Vagy pont hogy nem. Első terve az lett volna, hogy beszélgetnek este tizenegyig, de sajnos, akkor lehet a társalgóban lenni. Kár. Látja Koni, hogy az ismeretlen nem vágyik a társaságára, de ő sem megy el. Sajnos. Pedig mennyivel egyszerűbb lenne minden! De akkor, is hogyha maga Koni távozna. Talán ezt kéne tennie? Előbb még marad egy kicsit, hátha jó is kisülhet az egészből.*
- Meg most azért sem akarok viccelődni, mert azon gondolkodom, hogy milyen büntetőmunkát tanácsoljak majd a karvezetőnek, ha esetleg odavinnék egy diákot. És nem akarok vicces büntetőmunkát, legalábbis számára nem.
*Ő igazából nem szokott büntetést javasolni. Csak tudja, hogy tettéhez való dolgot kapott. És ez eddig mindig így volt. Azt is tudja, hogy semmilyen szabályt nem szegett meg a fiú, szóval értelmetlen lenne bárkihez is odavinni. Vár, hátha még lesz szabályszegés. Ha meg nem, egyszerűen távozik. De ő türelmes, szerencséjére.*

A mosoly még szélesebbé nyúlik arcomon ahogy beavat szíve fájdalmába. Micsoda problémák, nagyon tudom sajnálni. Bár, hogy őszinte legyek nekem ez egyáltalán nem probléma, sőt még azt is mondhatnám hogy élvezem. Egy kis túlzással, persze.
- Egy barommal? Na ne mondd! - Csodálkozok elnyújtott szavakkal, kerekre tátott szájjal. - Azt kell hogy mondjam, hasonló cipőben járunk. Sőt, hogy sajnáltassam magam, meg kell hogy osszam veled, ezen a helyen én csak barmokkal futok össze! De hát tudom én, hogy ez csak az én pechem. Mert ugye itt nem csak ilyen idióták vannak, nem?
Biztató mosoly rándul az arcomon, ahogy elővillantom a fogsorom. Ki merné azt állítani, hogy ez nem így van? Rajtam kívül, természetesen.
- Büntetőmunka. Hát ez nagyon fenyegetően hangzik. Ha nem tudnám, hogy milyen kedves srác vagy, én most biztos nagyon megijedtem volna. - És megint a buzis szerepemben tetszeleghetek. Lágy mosoly, tágra nyitott, csillogó szemek, mint egy öt éves. Szégyen, hova jutok. - Sajnos nem tudok neked ötleteket adni. tudom, én már csak ilyen vicces vagyok.
Legyintek egyet nagylelkűen és visszadőlök a fotelbe. Micsoda seggfej te jó ég. Na pont ezért utálom az ilyen jelvényeseket. Fitogtatják nekem az erejüket, pedig ugyebár én se most jöttem le a falvédőről, tudom hol a határ. Ha meg nem? Könyörgöm a büntetésért, csak ne reménykedjen benne hogy el is végzem. Kellemesebb lesz nekem megint továbbállni innen.
Bár volt már szerencsém néhány taghoz aki még rendes is volt. Ki lehetett jönni velük minden nyakamba sózott büntetés nélkül. Azokat sajnáltam is elhagyni, csak persze nincs olyan iskola ahol mindenkivel így ki lehet jönni.
Viszont kezdem már unni, hogy megint a szokásosnál tartunk. Egész egyszerűen unom ezeket a beszélgetéseket. Mindegyik azt hiszi, hogy majd ér a szememben valamit, ha vissza tud vágni valami frappánsat. Ráadásul ennek a frappánsságáról inkább ne is beszéljünk. A béka segge alatt van. Nekem most valami új kéne. Valami más. Valami nagy dobás.

*Persze, a hülyéknek mindenki hülye, csak saját maguk nem. Ezt most inkább nem mondja. Már nincs kedve semmihez. Még egy elcseszett nap. Remek. Inkább a következő mondatokra sem mond semmit. Csak ül, és bámul maga elé. Kedves. Már sok mindent mondtak rá, de pont azt hogy kedves? Persze tudja, hogy csak vicc, de ettől tényleg nevethetnékje támad. De nem mutat ki semmit. Örülne, ha a srác az extremus karban lenne. Van egy olyan sejtése, hogy szerencséje van, de biztosat nem mondhat. Akane sensei nem egyszerű büntetőmunkát adna, az biztos, és be is tartatná, az fix. Sajnos nem tudja, hogy mellétrafált, és igazából a pilluhoz tartozik a fiú, akiknek az új jelét, még mindig nem tudta megszokni. Persze, összeolvadt a két kar, na de a két állat! Ezt tartja a legfurcsábbnak. Igazából teljesen hidegen hagyja, hogy ér-e valamit mások szemeiben. Főleg az nem érdekli, hogy a fiú szemében valaki-e. De ha tovább pattog, esküszik, hogy leállítja, ha kell a pálcáját használva. Nem tűnik nagy fenyegetésnek, ezért nem is mondja, de a mágiatörténet óra óta szeret testeket felvagdosni. Még máshol nem nagyon próbálta. Talán itt az ideje, hogy gyakoroljon. De nem, nem fog egy kis pattogó "kemény" gyerek miatt elmenni a suliból. És főleg nem valami börtönbe. Még csak az kéne neki. Már ő is hiányol egy kis akciót. De nem akar emiatt büntetésbe kerülni. Arra viszont kíváncsi, hogy a fiú meddig menne el. Még mindig csöndben ül. Egyik tincsét hátra simítja, majd megszólal.*
- Te egyébként élvezed ezt? Látom mást nem telik tőled, csak másik piszkálása, persze ez is egy szint, és a mugliknál, ez a szint nélkül, nem nagyon lennének aszfalt utak, de egyébként milyen ott lent lenni?
*Annyira tudja utálni azokat az embereket, akik szinte csak a folytonos szabályszegésben, csínytevésben, meg hasonlókban látják az élvezetet. Persze, nem akarja azt, hogy minden ember vigyázzállásban álljon, tisztelegjen, és meg ne moccanjon egész nap, vagy mindig, mindenkor betartsa a szabályokat, de azért van egy határ... Ma már sokan nem tartják ezt tiszteletben. Már is megbánta, hogy föltette kérdését, mert csak duplán kapja vissza. Inkább valami értelmesről kellett volna kérdeznie. Na, már mindegy. Inkább csak most tereli más fele a szót.*
- Neked eddig mi volt a legnagyobb "rosszaságod"?
*A rosszaságod szónál az ujjaival is mutatja az idéző jelet. Elmosolyodik. Most tényleg kíváncsi, és ha jobban megnézné valaki, akkor ez látszik is rajta. Főleg a szemében. De próbálja lepleznie ezt az érzést.*

Na tessék, tudtam hogy ez lesz.
Mondjuk, azt azért nem mondanám, hogy olyan biztos voltam benne, de annyira jól hangzik, hogy muszáj ezt elsütni. Szóval tudtam hogy egyszer úgyis feladja. Valamennyivel többet néztem ki belőle, mint ezt a kemény pár percet, de nem probléma. A szegény, degenerált prefektusoknak ezt is elnézzük.
Viszont amit kapok az egyszerűen. "Olyan édes!" - ha már a buzi énemnél tartunk. Ami úgy mellékesen nem létezik, ezt most leszögezném.
Úgy látszik, ez tényleg komolyan vette azt a pszichós szar dumát. Mert ez a szöveg amit lenyom... Komolyan azt hiszi, hogy mondok neki bármi komolyat is? Ez megőrült.
- Érdekes, én pont ezt akartam kérdezni tőled. Milyen érzés ott lenn lenni? Én speciel rohadt jól érzem magam a bőrömben. És amint látom kettőnk közül te feszengsz, mint akinek félni valója van.
Oldalra döntöm a fejem a kezem a karfára csúsztatom. Ha húsz évvel idősebb lennék, már tényleg rám lehetne mondani hogy pszichológus vagyok.
- Szóval? Mennyire szar érzés, hogy állandóan "piszkálnak"? - Ej, de szépen fejezem ki magam. Asszem rossz hatással van rám ez a gyerek. Veszítek a saját stílusomból. - Gondolom a jelvény csökkentett valamit rajta, de így még szarabb nem? Te lennél itt a nagyokos, és mégis magasról le vagy ejtve. Hm. Basszus, ez tényleg szar lehet.
Felé nyújtom a kezem, mintha csak sajnálkozóan meg akarnám lapogatni a hátát, de szerencsére elég messze vagyunk egymástól, hogy ne tudjam megtenni. Mindenesetre a gesztus megvolt s aztán vállvonogatva húzom vissza a tenyerem.
- Te hülye vagy? - Röhögök rá, minden játék nélkül meglepett fejjel. Ez most komolyan kérdezte? Óvodában vagy az öregek otthonában érzi magát, ahol egy bögre kávé mellett nosztalgiázunk?

*Gondolta, hogy valami ilyesmi választ fog kapni. Olyan valószínű volt. Az ilyen embereket nagyon könnyű kiismerni. Hát persze, biztosan nagyon jól érzi magát. Ez teljesen nyilvánvaló, hisz lesüt róla. Feszeng? Csak azért, mert elképzelte, hogy mit kapna, ha lekötözné a srácot egy pálcasuhintással, és itt hagyná. De nem csak ennyi a gondolat. Hanem az, hogy pont Akane találja meg a fiút. Na az igazi szívás lenne.*
- A jelvény segített igen. Sokkal jobb már így! És az is nagy előnye, hogy bármit hazudhatok rólad, a tanárok úgy is nekem hisznek. Meg mindenki. Mivel ki lenne becsületesebb mint egy prefektus? Persze sokan irigykednek, ahogy látom, már te is. De kicsit följebb kéne másznod azon a bizonyos létrán, ha el akarod érni ezt a szintet. Ebből is látszik, hogy ki van feljebb. Ja, és persze le vagyok ejtve. De én is leejtek mindenkit, szóval igazából mindegy.
*Na jó, megpróbálta, de nem megy. Nem lehet ilyenekkel értelmesen beszélgetni. Föláll, majd se szó, se hang elindul az ajtó felé. Nem bírja tovább. Elege van a kihívásokból, az emberekből, mindenből! Sikerült kiborítani. Mielőtt lenyomná a kilincset visszanéz. Talán még is csak ide kéne kötöznie? Inkább nem. A végén még kap egy "kis" büntetést. De biztosan nem nagyot. És ezek előtt még nem volt semmilyen húzása. Szóval, miért ne? Szépen lassan előhúzza a pálcáját, majd elkezd jobbra körözni.*
- Rangvire!
*Mondja ki végül. A varászlat reményei szerint célba talál. Kivéve, ha védekezik az áldozat, de Koni nem hiszi, hogy lenne rá ideje. Végül mosolyogva elteszi a pálcát, majd szépen, nyugodtan visszaül. Nem hagyná itt szegényt, egyedül, kötélbe csavarva. Nem, ő nem ilyen gonosz. És ha benyit valaki, simán mondhatja azt, hogy most találta meg, és éppen ki akarja szabadítani. Csak ne valami legilimentor találja meg, mert akkor durvább büntetést kaphatna. Mivel hazudott. De este melyik tanár járkálna erre? Koni szerint egyik sem, úgy hogy akár itt is hagyhatná, de előbb még beszélgethetnének egy kicsit.*
- Milyen érzés kötélbe csavarodottan? Én még nem próbáltam.
*Mosolyognia kell. Talán még sem volt olyan rossz itt maradnia, sőt, még egy kis szórakozásban is része lesz.*

Most igazán nem értem mi a baja. Ő kérdezett, én válaszoltam. Ráadásul még ugyanarról a témáról is. Nem értem, mit kell így felhúznia magát. Hiába gondolja úgy hogy "a jelvény sokat segített", szerintem tönkrementek az idegei. Inkább adja szépen vissza az igazgatóbácsinak, mert ezzel csak a diákok sorsát nehezíti. Amúgy meg mi ez a hazudós szöveg? Egy ilyen talpnyalónak nem a becsületesség a legfontosabb? Hová fajul ez a világ.
- Irigykedés? - Prüszkölök fel a röhögéstől. Ok, itt nincs mese, ez teljességgel megőrült. Hogy teljesen őszinte legyek, az elején még élt bennem némi remény, hogy nem olyan idióta, mint amilyennek magát mutatja, de ezennel visszavontam. Én meg a prefektusság. Ha valaki úgy istenigazából ki akar velem szúrni, akkor adjon nekem ilyen feladatokat. Égetni magamat ezzel a hülye jelvénnyel, meg a feladatokkal. A francokat. - Hehe, hidd el, tőlem nem kell féltened azt az ócskavasat. A legnagyobb örömmel hagyom meg neked.
Az utolsó szavakat már egyre hangosabban mondom, hogy távozóban is meghallhassa. Bezonyám, megfutamodott. Micsoda kellemes meglepetés. Ennél szebbet el sem tudtam volna képzelni.
Miaf...? Unom már hogy itt káromkodni sem lehet rendesen, az elcsépelt kérdésnek meg csak a fele szűrődik ki a fogaim közül, amint végignézem hogy játssza el a gyerek Harry Pottert.
Kötelek csavarodnak a mellkasomra, leszorítva ezzel a karjaimat is. Ezazz! Végre valami akciót is produkált a nagy kifakadások után. Ezt már jobban tudom értékelni mint a lelkizést.
Na nézzük csak. Kötelek. Rangvires kötelek. Először szabaduljunk ki, aztán jöhet a kontra. Utána meg új iskola, szuper. Már úgy is vészesen sokáig maradtam itt. Rontana a hírnevemen.
Szabaduljunk. És lehetőleg gyorsan. Kötelekből. Először a gyújtogatás jut eszembe, ami persze alapból hülyeség, hiszen akkor nekem is annyi lenne. Másvalami kell. Gondolkodás közben farmerzsebemből előhalászom a pálcát és valami fogást keresek rajta, ami ugyebár lekötött kezekkel elég nehéz.
Ez az idióta meg el se megy, hanem közelebb jön. Jelentősen megkönnyíti a dolgom, az biztos. Ráérősen vigyorgok, mintha nem is zavarnának a megbéklyózó zsinegek s közben a szemét szugerálva nem is engedem hogy másfelé nézzen. Vagy a kezem felé legalábbis biztos ne.
- Fogas kérdés. Azt kéne mondanom, hogy olyan kiszolgáltatott érzésem van... De teszek neked egy szivességet. - Jó kedélyű csevegésem közben kicsit közelebb hajolok hozzá felsőtestemmel, pálcámat a hátam mögé dugva. - Megmutatom.
Elégedetten vigyorodom el, ahogy már látom is az arcán az értetlenség halvány jeleit, de jelenleg nincs vesztegetni időm egyéb élvezkedésre.
- Recupero! - Kiáltom nehézkesen elvégezve a mozdulatot a hátam mögött. Lássatok csodát, a kötelek kisebbedni kezdenek és hamarosan apró cérnák lógnak a mellkasomon. Így már persze sokkal könnyebb felugranom a fotelből és a pálcát végre rá mereszteni. Már jó néhány unalmas perce várom ezt a pillanatot.
Kör aztán pont. Sietnem kell a mozdulattal, nehogy a prefektus úr őméltósága megelőzzön. Bár amennyire naív azt se nézem ki belőle, hogy ebben a pillanatban képes lenne felfogni, hogy az a magyal tényleg rá szegeződik.
- Infero! - Kiáltom a mozdulattal egyidejűleg és hamarosan eggyel több lesz a mai napon kötélbe csavartak száma. Egy vastag, hosszú kötél kúszik rá, annyival alaposabb munkát végezve az előzőnél, hogy kézfejeit és lábait is megbéklyózza.
Továbbá, még én is kicsit alaposabb leszek az előbbi bénázónál, én ugyanis nem dugom zsebre a pálcát, s telepedek vissza a fotelbe. Ott maradok fölé tornyosulóan, úgy őrködve rá, mintha csak a mai vacsorám lenne.
- Hogy tetszik? - Kérdezem meg az illem kedvéért, kissé oldalra döntött fejjel, érdeklődő mosollyal az arcomon, ami vad kontrasztot kelt az élvezettől villódzó szemeimmel.

*Akció. Egy ideig élvezi. De hirtelen megdöbben. Megmutatja? Nyúlna újra a pálcájáért, de már késő. A kezét mozdulat közben kapja el a kötél. Ó hogy a franc enné meg! Próbál a pálcája felé nyúlni, de nem éri el. Inkább szépen lassan, nyugodtan, elkezdi kibogozni a kötelet. A felé tornyosuló alakba, páros lábbal rúg bele, ezzel egy kis időt nyerve. Amint az egyik keze szabad. A pálcájához nyúl, és szinte már rögtön is mondja a következő varázslatát.*
- Averto!
*Közben erősen pöccint a fiú felé, nehogy az megátkozza. Lefejtegeti a lábáról is a kötelet, és megint szembefordul a fiúval. A bűbája már nincs rajta, többet kellett volna gyakorolnia! Lehet, hogy mennie kellett volna párbaj szakkörre is. De most már mindegy! Egy újabb varázslat formázódik az ajkaira. Tudja, hogy magát a srácot nem tudja ellökni, de a pálcája is elég lesz.*
- Ferrum!
*Nem figyeli, hogy jól sikerült-e. Inkább megy az ajtó felé, és feltépi azt. Majd kimegy a folyosóra. Az ajtó mellé tapad, hogy innen várja be. Végre kiadhatja magából a dühöt, amit már annyi ideje tárol magában! Egy kis harc! Pezseg a vére, kalimpál a szíve. Hirtelen nagyon bepörgött. Ilyen élesben még sosem harcolt. De talán ennyi elég is lesz. Ameddig senkinek nem esik komolyabb baja. Bár a csuklója még mindig fáj a kötelektől, de azért elviselhető. Inkább az ajtó felé hajol, majd becsapja azt. A pálcáját a kezében nem csak lóbálja, hanem használja is.*
- Sinus!
*Mondja, miközben a zárra szegezi a fadarabot. Tudja, hogy gyerekjáték lesz kinyitna a másik fiúnak, de egy kis időt, azért nyer. Izzad. De ez normális egy kisebb párbaj után, nem? Elindul jobbra, a lépcsők felé. Kivételesen siet. Nem akarja már folytatni a harcot. Lehet, hogy egy pugnaxos bátor, meg harcias, de nem őrült! A padlás felé siet, egy idő után lelassítja a lépteit, nehogy meghallják. A pálcája még mindig a kezében van. Nem tenné el, semmiért. Gyakran pillant hátra, és nagyon fülel, hátha követik. Ha nem, akkor zavartalanul bemegy a szobájába, átgondolni a nap eseményeit.*

//Ha nem követsz, akkor köszönöm a játékot, ha igen, akkor majd csak később //