Smaragdzöld-tó - Kikötő

Azért Scarlet átlagos. Nagyon is átlagos, mindig is átlagos volt, még akkor is, ha ezt tagadni próbálta. De mosolya eredeti, őszinte, és csakúgy, mint a gondolatmenetei, gyakran egyediek.
- Nem tartok túl sok ezüstöt. - Háát igen, muszáj volt elajándékoznia őket, a fiú kedvéért. Pedig szerette, de mégis, ez van. Nem akarja kinyírni Alexet, legalábbis még nem volt rá alkalom. Azért felemeli a csuklóját, és megremegteti a fiú szeme előtt a tőle kapott karkötőt.
- Ez van, más nincs, csak ezüst utánzatú bizsu. - Ezután álla alá nyúl a fiú, és most már csakugyan muszáj felnéznie. A szíve picit még jobban megolvad, és valamikor az éjszaka közepén szedheti össze valahol a lábában lévő pocsolyából. Pár pillanatra elfelejti, hogy hol van, látja, hogy a fiú beszél, de a tudatáig nem nagyon jutnak el a szavak. Kisebb fáziskéséssel válaszol, szabadulva a kék szemek fürkésző pillantásától, mosolyt felöltve.
- Nem, nem terveztem sírni. - Ez így igaz, nem tehet arról, hogy a teste nem mindig követi az agya minden egyes parancsát. A fűben elterülve azért már kellemesebb a helyzet, érzi ahogy picit fúj a meleg, nyári szellő, és mosolyt csal az arcára. A fiú felé billentett fejjel hallgatja a szövegelését, majd hirtelen elneveti magát.
- Szerinted a mi kapcsoltunkban én vagyok a nyugodt, és higgadt? - Meglepő fordulat. Habár végiggondolva, még mindig ő a kevésbé érzelgős kettőjük közül. Legalábbis általában ezt hiszi, de az előbbiek után már nem teljesen biztos benne.
- Na mindegy, a lényeg, hogy én nem bírnám magam elviselni. Nem tudom hogy tudod a hülyeségeimet kompenzálni. Pölö ha én te lettem volna az előbb, valószínűnek tartanám, hogy idegesítően ragaszkodó, csöpögős, hisztisnek tartottam volna magamat. - Beszéd közben Alex mellkasára kerül az ujja, és ott kezd el körözgetni vele. Elmosolyodik, úgy tűnik kezd visszatérni a normál üzemmódos, nem folyékony halmazállapotú Scarletbe. A jövőről való beszéde a fiúnak számára is természetes, hiszen már sokszor felhozta az életre választom a párom témát, és már beletörődött, hogy ezzel ez is együtt jár. Ujja megáll a körözéssel, picit megváltozik az arckifejezése.
- Húúúha, totál őrült gyerekeink lesznek! Képzeld el az én számméretemmel és a te szexista megjegyzéseiddel, plusz nyolcadrész vérfarkassággal. - Kikerekedik a szeme, inkább gyorsan megrázza a fejét.
- Na jó, inkább felejtsd el. Szegény nem létező gyerek! Tuti csomóan utálnák. - Gondolatai tovább kalandoznak, és az idő által beálló csöndbe adott sokadjára hallott, de még mindig szíven ütő vallomásra elmosolyodik. Alex fölé hajol, egyik kezével óvatosan megtámasztva magát a fiún, majf egy puszit nyom a szájára.
- Én is szeretlek. Már amikor.

**Hozzászólások** : 83 **Évfolyam** : Második

- Kedvesem, téged nem lehet megunni, és úgy szeretlek, ahogy vagy. Ha hisztizel, felőlem nyugodtan, ha pofonvágsz azt is lehet, mert én mindettől függetlenül és ezzel együtt is szeretlek. * Hát az már biztos, hogy a családban Alex lesz az, aki bőgi fog fia esküvőjén az már tuti. (XD) *
- Egyébként is, szerintem tökéletes gyerekeink lesznek! Gondolj bele, hiszen két ilyen intelligens, és isteni külsővel megáldott őstől csak egy angyal születhet! * Magyarázza lelkesen, miközben oldalra billenti fejét. A lány érintésétől kissé megborzong. *
~ Tényleg régen voltam már vele... jaj, térj már észhez, Montez! Nem a farkad ural téged! Na jó... talán néha mégis... ~ * Ilyen mélyre szántó elmélkedésbe kezd, mikor kedvese tovább köröz mellkasán. aztán észbe kap, hogy hol is vannak. *
- Öhm... Scarlet, ezt most itt tényleg... Emlékezz a teázóra... * Sokat mondóan rákacsint a lányra, hogy tudassa vele, mi is a problémája. Végül valamennyire megadja magát, és odahúzza kedvesét, hogy Scarlet feküdjön a mellkasára. *
- Hüm... tényleg, hány gyerekünk is lesz? Első szériában szerintem elég kettő... aztán jöhet a többi. Mondjuk én bírnám, ha a gyerekeink is ide járnának. Szerintem tök poén lenne. * Elvigyorodik a gondolaton, ahogy egy velük egykorú testvérpár ül a tó szélén, és folyamatosan szapulják egymást. Ezen fölnevet, és kissé megcsóválja a fejét. *
- Komolyan, szerintem ki fogják készíteni egymást.

- Ohh, dehogynem, ha akarnám, gyorsan megunnál. - Félmosoly. - Ha akarnám, megőrülnél tőlem. Haaa akarnááám, képes lennélek annyira őrületbe kergetni, hogy diliházban köss ki tőlem. Ha akarnáááám... - Megáll egy pillanatra, a fiúra néz, aki éppen valahol teljesen máshol jár. Felvonja a szemöldökét, elmereng azon, hogy vajon mit indított el benne, akárcsak valamiféle lavinát.
- Persze, szerintem is szépek lesznek. Csak azt mondom, hogy elviselhetetlenek, és nem csak én akarom majd óhajtani hidegebb éghajlatra való halaszthatatlan költöztetésemet, miután elérték a tinédzser kort.- Aztán már csak felhúzza a szemöldökét megint a teázós megjegyzésre, és visszahúzza a kezét, de a fűvel ugyanúgy tovább játszik.
- Egy valamit azért nem értek. Ha megcsókollak semmi bajod nincs, de megőrülsz az ujjamtóL? (XD) - vidám mosolyra húzódik a szája, és ez csak tovább szalad, amikor Alex mellkasán köt ki.
- Meggondoltad mégis magad? Azért össze ne nyomjalak. - Mondja, miközben kényelmesen elhelyezkedik, két kezét egymásra teszi a fiú vállának a magasságában, és a kézfejére teszi a fejét. Lábát térdénél behajlítja, és az égben lóbálja épphogy csak őket. Orra a fiú állát súrolja, szoknyájuk mindkettőjükön elterül, és így hallgatja a mesét az elképzelt jövőjükről.
- Mióta tervezgeted, hogy hány gyerek potyogjon ki belőlem, milyen időközönként? - Kérdi meg Alex szónoklata végén, újabb vidám mosollyal az arcán.
- De tudod, nem csak egymást készítenék ki, hanem a tanárokat is, és egyébként se akarok itt rossz emlékeket hagyni a Hippolyta névről. Vagyis a Montezről. - Kikerekedik megint a szeme. - Uhh ez rémes, az én gyerekeim nem Hippolyták lesznek?! - lehajtja a homlokát a kézfejére, és párszor beleveri a fejét.
- Oh neee idióóóótaaaa Félix viszi tovább a nevünket?! Ez ... Ez... Megfoghatatlan! Erre még nem gondoltam. - Még egyszer fejbeveri magát, majd vissza"állal" a kezére.
- Na mindegy, felejtsd el.

**Hozzászólások** : 83 **Évfolyam** : Második

* A lány reakcióján csak mosolyog, ahogy elveszi a kezét róla. Sajnos nem nagyon tud mit tenni hormonjaival, így azok van mikor kitörnek. *
- Ez bonyolult... a kezed hát, szóval az érintésedtől azonnal beindulok... a csókodtól pedig szintén, csak akkor megpróbálom magam türtőztetni, ami nagyon nagy dolog. * Visszahúzza a lányt mellkasára, majd kicsit hallgatásba merül. Tényleg elképzelte már, hogy milyenek lesznek ők pár év múlva. Milyenek lesznek a gyerekeik? *
- Én az egészet úgy képzeltem el, hogy elvégezzük az iskolát, keresek egy jól fizető állást, aztán elveszlek feleségül. Ezután jöhetnek az ikrek, és rá úgy... három évre a harmadik gyerek. aztán a negyedik meg akkor, mikor az ikrek már ide járnak. * Vigyorog az elképzelésen, és már előre örül. *
- Persze ha te nem szeretnél ennyi gyereket... én azt is megértem. * Előveszi a kölyökkutya nézést, és úgy bámul a lányra, ajkait lebiggyeszti, így pont olyan mint valami bűnbánó ovis. *
- Olyan szép a nagy család... egy gyönyörű kertes házzal, a gyerekek odakint hintáznak, Te a kicsivel játszol, én mint büszke apa odakint grillezek, és készítem nektek a vacsorát. * Hát ez a legidillibb családkép, ami valaha is létezett, vagyis marad álom. (XD)*
- De nem lenne szép? Én minden reggel beviszem neked a reggelit. Nem felejtem el az évfordulókat. Időben hazaérek a munkából, hogy segítsek neked a gyerekek körül. A srácokat mindig elviszem majd a játszótérre! * Alex tökre belelkesült a tervezgetésen, és alig tud leállni. *
- Mikor a gyerekek már kirepülnek, én akkor is ott leszek veled. Aztán együtt ücsörgünk majd a hintaszékben, és várjuk az unokáinkat, meg a dédunokáinak.

Tovább hallgatja a szép kis álmot, de azt nem bírja megérteni, hogy Alex hogyan képes ebbe őt, Scarletet beleképzelni. Mert a lány sehogy se. Ő amikor már ebbe az iskolába betette a lábát, úgy döntött, auror lesz, és ezzel a szakmával nem lehet ilyen békés, grillezős, otthonülős életet élni. Egyébként is, hogy ülne már ő otthon? Annyira nem illik hozzá. Persze, hogy majd a jövendőbeli gyerekei miatt megváltozik, és keres valami nyugisabb állást, de hogy egyből ilyen nyugodt, egyhangúan boldog életmóddal kezdjen? Persze, hogy ez mind szép és jó, de ha nem éli ki a vágyait legalább pár évig, mint auror, akkor nem jövendőbelije fog kikötni a diliházban hanem ő maga. Azért mosolyog a fiú lelkesedésén, és eldönti, hogy nem most fogja lerombolni az összes illúzióját. Van erre még jó pár éve, egészen addig, amíg el nem kerül ebből az iskolából, mint szakképzett auror, illetve gyógyító. Mert tudja ő is, hogy hosszútávon nem a harc lesz a munkája, hanem csakugyan az, ami szüleié, és nagyszülei volt.
- Hmm tudod... Néha majd eszembe juttathatnád az évfordulókat, mert tudod, én mindent elfelejtek. - Megforgatja a szemét. Ami igaz, az igaz, őt minden ilyen ünnep sokként éri, hogy lemaradt róla, és nem tudja, miért haragszik rá valaki.
- De pár év után csak belejövök. De a gyerekek szülinapja előtt majd szólj. Jamm, és most szükség lesz az önmegtartóztatásodra. - Felemeli a fejét, és röviden megcsókolja a fiút. De még egy kérdés motoszkál benne, de ezt inkább a végére tartogatta, főleg, mivel hezitál, hogy egyáltalán megkérdezze-e. De kikívánkozik belőle, és nem tudná amúgy se sokáig magában tartani a kíváncsiságot.
- Hmmm... Még suliidőben tervezed megkérni a kezem, vagy erről már letettél? - Ad egy puszit az állára, és visszahelyezkedik előbbi pozíciójába.

//fagyi//

**Hozzászólások** : 83 **Évfolyam** : Második

//olvad//

* Alex önfeledten vigyorogva fekszik a fűben Scarlet mellett, és teljesen gondolataiba merül. A kis álmodozás egyenesen jót tesz háborgó érzéseinek. Mellette fekszik élete szerelme, és most minden olyan csodás. Örül, hogy a lány nem küldte el a fenébe a hülye képzelgéseivel együtt. Tudja ő, hogy ebből úgy sem lesz annyi gyerek, és egynek is igazán örülne, csak kedvese mellett lehessen. Ahogy ezen morfondírozik, érzi, hogy a lány közelebb húzódik hozzá. Karjával átkarolja, és oldalra fordulva ad egy apró puszit Scarlet homlokára. Aztán a lány kérésére kicsit elneveti magát. *
- Persze... szép is lesz, egy olyan család, ahol az apa figyelmezteti az anyát az évfordulókra. * Nem akarja túlfeszíteni a húrt, így inkább nem kötözködik a lánnyal, csak csendben figyeli a csillagos eget. Aztán a lány végül valami hasonlót mond, mint amit ő szeretett volna. *
- Biztos belejössz... * Piszkálja a lányt, viszont az önmegtartóztatás már nem olyan egyszerű dolog. Lassan visszacsókolja a lányt, és már ismét kezd felszínre törni az a jól ismert érzés, mikor a lány elválik tőle. *
- Legközelebb felkészülési időt kérek. * Vigyorogja a fiú, majd a következő kérdésre teljesen elpirul. Igen, szándékában áll megkérni a lány kezét, de nem így. Az egy különleges alkalom kell, hogy legyen, nem egy tóparti fűben fetrengős randi... *
- Hüm... hát... izé... szóval, az had legyen meglepetés. Hiszen a menyasszony nem is tudhat erről! * Lázadozik a fiú, majd gondolva egyet, egy csókot ad kedvesének, remélve hogy ezzel nyer egy kis időt, és a lány elfelejti az előbbi témát. *

Volt rá esély, hogy Scar elküldi a fenébe a gyerekekkel, meg a hosszú távú előretervezéseivel, de ez most annyira adta magát. Egyébként is csak képzelgés, álom az egész, és ha beleterveznék ebbe mindkettőjük jellemét is, tuti valami teljesen más eredmény jönne ki. Mondjuk, ha valamelyikük impotens, akkor máris lőttek az egésznek. De elég csak Scarlet jelenlegi vágyait nézni, és akkor is más képet kapnánk.
- Na igen, totál egyediek leszünk. De azt hiszem, ha bevezetek egy noteszt, és valamilyen varázslattal felturbózom olyanra, hogy minden reggel amikor felkelek szóljon nekem az aznapi eseményekről... Meg mondjuk ilyen évfordulókról, gyerek születésnapról stb, egy hónappal az esemény előtt minden nap. - Vág egy grimaszt.
- Akkor talán csak nem felejtem el. És 20 év után már talán magamtól is eszembe fog jutni. - Vidám mosollyá válik grimasza, szemei csillognak. Na igen, van rá esély, hogy nem fog minden elfelejteni, csak az a probléma, hogy mire ez bekövetkezne, már annyira megöregedik, és annyira szenilis lesz, hogy újfent megint kéne a notesz. Azért a biztatásra elmosolyodik, jól esik neki.
- Csak-csak belejövök majd, igen... - Egy ilyen állítás, egy ilyen csók után teljesen kétértelművé válik, de nem sajnálja túlságosan. Mosolyogni kezd a fiú eljegyzésre való reakcióján, végül pedig elneveti magát. Végigsimítja kezét a fiú vállán, aztán a piros, láztól égő arcára nyomja az ő, saját, hideg kezét. Végül mosolyogva beszélni kezd.
- Nyugi már, csak kérdeztem, nem kell idegesnek lenned miatta. Csak karácsony tájékán még annyira be voltál sózva, és foglalkoztatott, hogy miért hallgattál el teljesen a témáról, ha még mindig gyakorta a fejedben jár. De látom, nem felejtetted el. - Elvigyorodik, és folytatná tovább, de nem nyílik rá lehetősége, tovább nem tud beszélni. Alex időnyeréshez való próbálkozása teljesen leveszi a lábáról. Nem mintha állna, még jó is, hogy nem... A fiú arcáról kezét a nyaka köré csúsztatja, és úgy húzza magához szerelmét, úgy csókolja erőteljesebben, egyre jobban elmerülve tevékenységükben. Valahogy nem tudja elhinni, hogy milyen rossz is lehetett volna ez a randi, hála a pincérnek, meg a hirtelen érzelemkitörésének, és fogalma sincs, hogy alakult mégis minden jóra, vidámra, nyugodtra. "Biztos Alex hülyeségei..." - Gondolja magában, de ezen gyorsan túljut, és még több érzelmet ad bele csókjukba.

**Hozzászólások** : 83 **Évfolyam** : Második

- Az már biztos, hogy húsz év után megtanulnád, de szerintem elég lesz hozzá maga a szülés élménye is. Ha a mi családunkból indulok ki, akkor az nem csak neked lesz fájdalmas, hanem nekem is. * Ezen elvigyorodik és kicsit föl is nevet. *
- Mikor öcsém született, én is bent voltam az ispotályban. Ott kuksoltam a folyosón, bentről pedig anya hangja hallatszott ki. Képzelheted... kiabált mindenkivel, a gyógyítóval, a bábával, és nem mellesleg apámmal. Olyanokat vágott a fejéhez mint... te szemét, megcsinálni könnyű volt, de most én szenvedek vele... aztán... több gyerekről ne is álmodj, és ehhez hasonló nyalánkságok. Akkor még kicsi voltam, nem értettem az egészet, csak hogy anya mérges. Persze miután a kisöreg megszületett már minden nyugis volt, kivéve apám. * Tart egy kis szünetet és az eget kezdi el kémlelni. *
- Úgy képzeld el, hogy amíg anyám kezét szorongatta, addig anya eltörte három ujját, a büszke vérfarkas, az auror parancsnok pedig nemes egyszerűséggel elbőgte magát. Kész röhej így utólag belegondolva. * Kicsit megrázza fejét, majd megkapja a kérdést, melyre inkább csókkal válaszol. Ha terelés, akkor már legyen minél élvezetesebb. Ez a srác mottója. Tudja kicsit szertelen mostanság, és a hangulata is elég lobbanékony, de mint tudjuk a telihold sok mindent megmagyaráz. Végül megszakítja a csókot, de kedvesét nem engedi l, magához szorítja és úgy kezd el beszélni. *
- Tudom, hogy mennyire rajta voltam a dolgon, és ez nem változott. Csak szeretném, ha az neked is különleges alkalom lenne. Nem akarom azt csinálni mint más srácok, hogy oké itt egy csokor virág, kapsz egy puszit, előkapom a gyűrűt, aztán annyi... én egyedi és különleges lánykérést akarok neked, de ez egyelőre legyen az én titkom...

- A szülés élménye javít majd a memóriámon? Na ez új... Gyerünk akkor, menjünk gyereket csinálni! - Elneveti magát, majd a fiúra néz, és inkább befogja a száját, és figyeli a családi sztorit, ezt még amúgy se hallotta. Maga előtt látja a helyzetet, a képekről ismert szülők arcát, a gyógyítóét, akit valamiért az anyjával azonosított, és mind ott állnak, nem tudnak mit kezdeni az ordítozással. Hogy lehet ilyen káoszban még kiszedni azt a gyereket is a hormonoktól túlfűtött anyukából? Aztán egy idő után a szeme előtt már nem a nem ismert szülők arca van, hanem a sajátja és Alexé, és ez az a rész, ahol abbahagyta a merengést, kisebb sokk miatt.
- Hmm egy vérfarkas csontjait ugyanolyan könnyű eltörni, mint egy emberét? Vagy csak anyud is fel volt ruházva valami hatalmas, emberfeletti energiával? Mert én amúgy nem hiszem, hogy bármid el tudnám törni, még akkor se, ha akarnám. - Max a szívét, de ezt csak magában teszi hozzá, elég volt a hangos nyáladzásból a mai napra.
- Egyébként nem is tudtam, hogy apád aurorparancsnok volt. - Szeme felcsillan. Talán van remény arra, hogy egyszerre elégítheti ki az auror foglalkozás utáni vágyait, és élhet normális életet Alexxel? Nem valószínű. Tuti feladta az apja a hivatását, csak azért, hogy feleségével lehessen. Elhúzza a száját gondolatmenetén, majd Alex kedvéért inkább felveszi a műmaszkot, és elfelejti az előzőt.
Csókjuk sehova se fajul, tán kár érte, de inkább nem mondja. Házasságról való elterelésnek tényleg megfelelt volna, egészen addig, amíg vissza nem hozta Alex a témát.
- De ne költs rá nagyon sokat, oké? Mert nekem teljesen megfelelne a virágos verzió is. - Még egy puszit nyom a szájára, és nem engedi el jó ideig. Jó így együtt lenni vele, jó, hogy ilyen közel van. Még közelebb bújik hozzá, és nyugodt kis csend borul rá, az elmúltakról gondolkozik. Ha valami extrapuccos lánykérést tervez, akkor megöli. Vagy nem, és örülni fog neki, hogy ennyire szereti valaki. Még nem teljesen biztos, melyiket választja, de hát... Akkor majd kiderül.
- ...Azért ne siesd el. Nehogy nem-et mondjak kiskorúságom miatt. - Újabb kis mosoly ül ki a szájára, majd egyszerűen tovább hallgat.

//fagyi//

**Hozzászólások** : 83 **Évfolyam** : Második

- Mivel apám félvér, ez a szuper erős csontozat nála már kiesett, éppúgy, ahogy nálam, viszont jó az öngyógyító képességünk. * Magyarázza a srác, miközben Szabad kezével tenyerét nézegeti. Az apja munkáján valómegdöbbenést, csak egy mosollyal jutalmazza. *
- Igen, apa sok nehézségen ment át azért, ami. Sikerült parancsnokká föltornáznia magát, de aztán megelégelte a dolgot, így inkább lemondott a magas rangról. Tudod sokan támadták a félvérsége miatt, és mikor már a családunkat is megalázó megjegyzésekkel kezdték el traktálni, engem pedig az iskolában megvertek, apa úgy döntött, ebből elég. Lemondott, és onnantól kezdve nyugalom volt. Tudom, hogy valahol még mindig bántja a dolog, de miattunk döntött úgy, hogy nem vállal magas posztot. * A magyarázás közben egy aprócska ránc keletkezik a szeme sarkában. szemei annyira összeszűkülnek, hogy szinte már úgy néz ki, mint aki támadni akar. Aztán megint más téma, lánykérés. *
- Nem ígérhetek semmit. Az meglepetés lesz, és mint ilyen... nem árulom el. * Nyelvét kiölti a lányra, majd magához szorítja. *
- Ígérem, hogy tetszeni fog, és nem sietem el, de... ez had legyen az én dolgom. * Ad egy puszit a lány arcára, majd kissé kelletlenül órájára pillant. *
- Lassan ideje lenne menni, mert már elég késő van. * A javaslatot követően Alex föltápászkodik, kezét segítően kedvesének nyújtja. *
- Gyere menjünk. * Suttogja a lánynak, majd kézen fogva elindulnak a kastély felé.

~ Rachel ~

*Lassan közelít a lány felé, nem szeretné, ha elfutna előle, még is úgy érzi, hogy ez fog következni… a másodpercek nagyon lassan telnek, valahogy túl lassan is most Feyd számára, de a fiú mégis megnyugszik, amikor látja, hogy a lány nem megy sehova, csupán csak áll, továbbra is hátat fordítva neki. Egy darabig csönd ül a tó környékére, majd ezt a szinte halálinak mondható csendet a lány halk szavai törik meg, melyek egy kérdést intéznek a fiú felé. Kicsit furcsa ez a hang, bár a srác nem gondolja, hogy ez az érintésének a következménye is. Pár másodpercig áll, nem is tudja, hogy most őszintén válaszoljon-e a kérdésre, de végül azt teszi, hiszen a lány ennyit megérdemel. Kezével lassan megfordítja a kis vörös leányzót és ha az nem akarja, akkor kicsit erőszakosabban teszi mindezt. *
- Rach, kérlek, nézz a szemembe, hogy ha tényleg kíváncsi vagy a válaszomra. *mondja kicsit komolyabb hangon, majd ha a lány végül méltatja annyira, hogy a szemébe néz, akkor megtudhatja Feyd eltűnésének az okát. *
- Tudod, annak idején mi összejöttünk, nagyon jó volt, teljesen megváltozott a kapcsolatunk. Ismersz engem, hogy milyen vagyok, általában nem a legkedvesebb a lányokkal, de veled még is sikerült az lennem… *kezdi és még ne tér ki a mostani helyzetre, az majd később következik. *
- Viszont még valamit tudsz rólam… hogy soha nem tudok megváltozni. Elkövettem egy hibát, amit nem kellett volna… Gondolom, emlékszel még Nadinra… Ő is olyan volt, mint én, gonosz, csábító és gyönyörű. Nem bírtam ellenállni neki, így elcsattant pár csók és igen közel kerültünk egymáshoz. *még mindig emlékszik arra az éjszakára, amikor Nadinnal találkoztak a Nezabarban a tó partján és akkor a lány behívta fürdeni, majd lassan vetkőzni kezdett és Feyd hogy tudott volna ellenállni neki? Hisz oly vonzó lány volt, Rachel pedig akkor még csak kislány, soha nem engedte meg Feydnek, hogy többet lásson, mint a sok ruha és nem is volt még annyira nőies, főleg nem olyan határozott. Viszont a fiút még is zavarta amit tett, hiszen az ő kis druidáját mindenkinél jobban szerette, de hiányzott neki pár dolog, amit bár idővel megkaphatott volna… de most már lényegtelen. A fiú félrelépett és ezzel elhagyta első és eddig egyetlen szerelmét. *
- Tudod, soha nem változom, most is olyan vagyok, mint amilyen régen voltam. Azért vagyok ilyen durva, mert ugyanaz vagyok, akit annyira szerettél, legalábbis én úgy éreztem, hogy szeretsz… *mondja, majd közelebb lép hozzá és átkarolja a kicsi testet, majd pedig a szemeibe néz és végigsimítja az arcát, ezzel letörli a maradék könnycseppeket. *
- De most, hogy látlak….hahj, úgy megváltoztál. Gyönyörű vagy, sokkal nőiesebb és gondolom tapasztaltabb is. *mondja, majd végignéz a leányzón és arcán egy apró mosoly jelenik meg. *
- Mondjuk az is biztos, hogy már nem vagy magányos és megtaláltad a hozzád tökéletesen illő férfit. * mondja egy kis gondolkodás után, majd arcizmai megfeszülnek. *
- De nem érdekel! *mondja most már kicsit hangosabban a lánynak, majd egyik kezével megfogja a lány tarkóját, közelebb húzza magához, nem ad neki sok lehetőséget és megcsókolja. Hogy vajon ez a csók mit vált ki a kis vörösből, az majd kiderül, de az biztos, hogy Feyd nem engedi el egy könnyen. *

*A tegnapi napnak köszönhetően az elmúlt pár óráját, már maga sem számolta, hogy mennyit a kikötőben, egy csónakban töltött. Néha csak elfeküdt, és nézte a felhőket, majd máskor felült a deszkára, és a csuklóján pörgette a vékony ezüstláncot, amit még a nővérétől kapott. Persze ilyenkor átfutnak az agyán azok a dolgok, amikor mondta nekik, hogy „felejtsd el, azt a pasit, ha nem fogja fel, hogy te vagy a legjobb, akkor felesleges”. De most ő van ilyen helyzetben, és nem tud kitől tanácsot kérni. És… Talán, ami a legjobban idegesíti az egészben, hogy ehhez hasonlót már átélt egy évvel ezelőtt. Csak a különbség az volt, hogy ott a háta mögött tették, és azt sem tudta, hogy a barátnője kivel kavart. Nem kellemes emlékképek, de hát, valahogy neki is tapasztalatokat kell szereznie, még hozzá a saját bőrén. Felfigyel a fekete felhőkre, amire csak mosolyog egyet. Talán ezek elmossák minden gondját, bár nem kimondottan hisz benne. Szereti a lányt, de kénytelen elfogadni, ha van valaki mása. Egy újabb olyan gondolat, amire megkönnyezik, így az arcát a tenyerébe temeti, nem jó érzés, de képtelen kiűzni ezeket a gondolatokat a fejéből. És a félelmet, amit talán ezzel a gyerekes elvonulásával fejez ki, de nem tehet ellene, ő ilyen.*

* Kamilla már vagy egy órája Damont keresi, végigjárta szinte az egész kastélyt, kezdve a Signumus klubhelyiségétől egészen az étkezőig, de sehol nem lelt rá. Végül mivel más ötlete nem volt, elindult a tó felé, ahol végül is megismerkedtek. Csendesen lépdelt végig a kanyargós kis úton. Olyan rossz érzése volt, de még nem tudta, hogy miért. Volt egy olyan balsejtelme, hogy Mike nem csak hozzá kopogtatott be, hanem Domot is megtalálta. Gondolataiba mélyedve éri el a tavat, majd meglát egy csónakot, egy benne ülő alakkal. Hirtelen nagyot dobban a szíve és oda akar szaladni, bár ez nem biztos, hogy jó ötlet. Lassan indul el a móló felé, kezeit tördelve, majd mikor a végéhez ér, leül a szélére. Kissé reszketeg hangon szólal meg, és fél, bár tudja nem kellene. *
- Szia. Hogy vagy? * Egy elég hülye kérdés, egy elég hülye helyzetben. *

*Ahogyan ott üldögél a csónakba, tenyérbe temetett arccal, minden lehetséges rossz dologra gondolva egy elég ismerős hang zavarta meg. Ki másé, ha nem Kamilláé. Kicsit összeszedve magát, megdörzsöli a szemeit, hogy eltüntesse a könny nyomát, bár ez az azért nem megy olyan egyszerűen.*
-Szia!- *Köszön rá egy kicsit rekedve, párat köhög, majd újra köszön.*
-Bocsi, szóval, szia.- *Hangja már valamivel élénkebb, attól függetlenül arcán még mindig látszódik, hogy nincs jó passzban. Feláll, majd kikászálódik a csónakból, és leül a lány mellé, aztán idegességében az ujját kezdi tördelni.*
-Gondolom, nem mondok újat, ha… Szóval, hogy a régi, khm… Barátod visszatért…- *Elég akadozva jönnek ki belőle a szavak, de hát, muszáj lesz valahogy megtárgyalnia a dolgokat.*
-És, hogy úgy mondjam, számomra elég unszimpatikus… Bár ezt nem lehetett nehéz kitalálni.- *Folytatja tovább. Aztán nagyot sóhajtva folytatja.*
-Maradjunk annyiban, hogy ha tekintettel ölni lehetne, nekem már a temetésem lenne. És aztán Alex közölte, hogy felment hozzád…- *Itt elakad a beszédben. Nem is igazán tudna mit mondani a továbbiakban, mivel nem volt ott. Így csak egy várakozó pillantással néz a lányra, amit ő tudott azt elmondta.*

* Kamilla kissé arrébb húzódik, mikor Dom kikecmereg mellé a mólóra. Már a fiú hangjából is tudja, hogy valami baja van. Nem mellesleg mikor meglátja a szomorkás arcot, félelme kezd beigazolódni. *
~ Vajon tudja? És ha igen, akkor mennyit? ~ * Idegesen kezd el babrálni a hajával, mikor is a fiú végre megszólal. Egy pillanatra még a szíve is megáll, ahogy szóba kerül Mike. A legrosszabb bejött, sőt, talán még annál is szörnyebb. *
- Igen, már egy ideje itt van a suliban, csak eddig igyekeztem elkerülni őt és Alexet is. Valahogy most hozzá sincs kedvem, meg persze a hülye poénjaihoz sem… * Kissé rosszul érzi magát, mikor meghallja, hogy a fiúk máris elkezdték a rivalizálást, vesz egy nagy levegőt és elkezd magyarázkodni. *
- Igen, följött hozzám, és beszéltünk pár szót… pontosabban ő beszélt én inkább hallgattam. * Azt már nem tette hozzá, hogy ezt milyen öltözékben kellett megtennie. *
- Nézd, Damon én a te barátnőd vagyok, és téged szeretlek… * Hangja szinte csak suttogásnak hallatszik. Tekintetével most a vizet pásztázza, valahogy nincs mersze a fiúra nézni. *

*Egy apróbb bólogatással le tudja a folytatását a történetnek. Persze egyáltalán nem tetszik neki, de nem tudja megváltoztatni. A halk szavakra egy kis remény felcsillan benne, bár nem deríti jobbkedvre.*
-Igen, tudom… És hidd el, én is szeretlek, csak…- *Elég nehezen jönnek a szavak, és egyre hangosabban ropogtatja az ujjait a tanácstalanságban.*
-Csak félek…- *Folytatja tovább, elég halkan.*
-Félek, hogy elveszítelek, hogy olyan hülyeséget csinálok, ami miatt az ő karjaiba menekülnél… És nem akarom… Nem akarom még egyszer átélni azt a fájdalmat…- *Valamivel konkrétabban fogalmazza meg a dolgokat. De most valahogy nem kezd bele abba a mesébe, amit át kellett élnie, majd egy évvel ezelőtt. Most úgyis elég nagy benne a fájdalom.*
-És ami a legjobban aggasz, hogy nem tudom, hogy mi az, amivel ő jobb nálam. Min kéne változnom, hogy megmutathassam, hogy tényleg jobb vagyok, mint ő.- *Kicsit megváltoztatja a témát, ha már szereti Kamillát, még pedig ez így van, akkor tökéletesnek kell számára lennie. És talán kost a beszélgetés során először felpillant rá, hogy láthassa azt az arcot, ami elvarázsolta.*

* A lány tétován néz hol a fiúra, hol pedig ölébe ejtett kezeire. A fiú nem tűnt valami meggyőzöttnek arról, hogy minden rendben van, és ennek hangot is ad. Kamilla nem tudja mihez is kezdjen, hiszen nem akarja megváltoztatni a fiút azzal, hogy mindenféle butaságot hord össze neki. Végül vesz egy nagy levegőt. *
- Nézd, én szeretlek, és nem fogok Mike karjaiba rohanni. * Kicsit elhúzza a száját, majd tovább folytatja. *
- Azt nem mondhatom meg, hogy miben különb, és nem kérhetem, hogy olyan legyél... egyszerűen elmondom, hogy milyennek ismertem meg, ha ez neked is megfelel. * Miután megkapja az engedélyt a beszédre lassan belevág. *
- Ő egy végtelenül udvarias, és lovagias fiú. Gondolom a neveltetése miatt ilyen, ami idegesít benne, az az mikor kisasszonyomoz, attól egyenesen rosszul vagyok. Mindig tudja, hogy mikor mit mondjon, hogy mikor bókoljon, és mikor hallgasson inkább. * Tart egy kis szünetet, hogy összeszedje gondolatait. *
- Olyan karizmája van, amivel le tudja venni a lábáról a lányokat, és alig kerül neki egy kis erőfeszítésbe... Mindig mosolyog és kimutatja az érzéseit, olyan apró meglepetéseket csinál, ami másnak badarságnak tűnhet... például fölkap a folyosó közepén, vagy kiveszi a szalagot a hajamból... tudom, hogy ezek butaságok, de benne ez fogott meg. * Talán ennyi elég, mielőtt a fiú végképp félreérti a helyzetet. Nem ömlengni szeretne, csak elmondta, hogy ő milyennek ismeri a másikat. *

*Az ajánlatra csak vállat ránt, végül is, addig is beszélgetnek valamiről. Végig hallgatva kicsit összevonja a szemöldökét.*
-Értem…- *Jobban átgondolva a dolgokat, és azt, amit Alex mondott arról, hogy hasonlítanak egymásra az itt dőlt meg.*
-Nos, gondolom amint észre vetted, én nem vagyok ilyen. Meg van rá az okom, felfoghatjuk úgy is, hogy engem másképp neveltek. De, kinek, ami tetszik…- *Erre valahogy nem tud többet mondani. A nővérei ódzkodtak attól, hogy belőle is ilyen legyen, bár jó maga is jobban szerette, ha egy lány küzd érte.*
-Nézd, én nem harcoltam még egy lányért, így… Nem tudom, mit mondhatnék.- *Képzeletben megrántja a vállát, de közben inkább továbbra is, rendíthetetlenül a tavat szemléli.*
-Szeretlek, és attól tartok, ha megpróbálnék másmilyen lenni, akkor átvernélek. És ugye, akit szeret az ember azt általában nem, veri át. Legalábbis nekem nem szokásom.- *Magyarázza tovább a dolgokat, bár nem igen tudja, hogy ezekkel mégis hova akar kijutni. Jelen esetben az a cél lebeg a szeme előtt, hogy Kamilla ne hagyja el, de ismeretlenek számára azok a trükkök, amikkel el lehet érni a célt. Arcát újra a tenyereibe teszi, a kétségbe esés miatt, ami lassan eluralkodik rajta. Pár perc múlva emeli csak fel a fejét, és kezd bele egy újabb gondolatba.*
-Én mindent megteszek azért, hogy amikor velem vagy, akkor jól érezd magad. Többet nem tudok ígérni.- *Egy pillaantra elhúzza a szája szélét, de nem néz fel Kamillára.*

* Kamilla csendesen végighallgatja a fiút, bár néhol hozzáfűzne valamit a gondolatokhoz. Az ölében pihenő kezét nézi, még mindig nem mer a fiúra tekinteni. Furcsa, de valahol bántják a fiú szavai, ugyan nem akarja kimutatni, de mégis meglátszik arcán. Hirtelen szöget üt valami a fejébe, és ettől megretten. *
- Szóval akkor te nem teszel semmit, hogy meghódíts bárkit is? Úgy értem, ha csak egy ilyen semmiségen múlna a kapcsolatunk, te akkor sem tennéd meg? * Ez kicsit elgondolkodtatja. Fáj neki, mert most úgy érzi, hogy ő is csak az olyan lányok közé tartozik, mint az eddigiek. Hogy ő semmivel se ér többet. Ezek szerint a fiú szereti őt, de csak amolyan kényelmes stílusban, elég egyoldalúan... *
- Ezek szerint, ha én most azzal állnék elő, hogy rendben, akkor próbáljatok meggyőzni, hogy melyikőtöket válasszam, te simán föladnád, és még a kisujjad se tennéd keresztbe, mert már megszoktad, hogy inkább a lányok tepernek utánad? * ezen kicsit kiakad, és még mindig hitetlenkedve ráncolja szemöldökét. *
- Ez most fáj...

*A kérdésre, oldalra sandít a lányra. Csendben végig hallgatja Kamilla szavait, majd az utolsó megjegyzésre bólint egy aprót.*
-Sajnálom… Nem szokásom hódítgatni, de hidd el, ha ennyin múlna a kapcsolatunk, én megtenném.- *Határozottak a szavai, és az a mozdulat is amivel felemeli a fejét, és Kamillára pillant.*
-Nem adnám fel, csak amiket elmondtál róla… Esélytelennek találom magamat rá, de nem hiszem, hogy utána a tükörbe tudnék nézni, hogyha csak úgy hagynálak elúszni.- *A hangja már nem határozott, de minden egyes szavát komolyan gondolja.*
-Még egyszer sajnálom, hogy fájdalmat okoztam. Nem állt szándékomban.- *Hangja elhalkul, majd tekintetét visszafordítja a vízre. Mondaná ő, hogy miért ilyen, illetve, hogy egy fal van a szíve körül, amit felépített, és alig bontott le még valamit a lány belőle, de a félelem megint eluralkodott rajta, hogy megbántja, így inkább megtartja magának, egy másik beszédre, most nem róla van szó, hanem Kamilláról.*
-Szeretlek, és ha azt akarod, hogy így mutassam be, hát rendben, bármit meg teszek, hogy bebizonyítsam a szeretetemet, amit táplálok feléd.- *Arcán egy halovány mosoly is felfedezhető lesz, bár a beszéde komolysága is bizonyítja, hogy komolyan gondolja.*

* Kamilla nagyot sóhajt, majd kicsit álmatagon néz föl a fiúra. Ő nem ezt akarta, és nem így. A fiúnak magától kéne ilyeneket mondania és cselekednie, nem az ő unszolására. *
- Nem kell tenned semmit, nem kell változtatnod semmin. Csak én úgy éreztem, hogy ezzel az egész viselkedéseddel oda sorolsz az előző barátnőid közé. Tudtommal, akit szeretünk, azért mindent megteszünk... bár lehet, hogy ezzel csak én vagyok így. * Lábait fölhúzza, majd átkarolja őket, fejét pedig térdére ejti. *
- Hülyeség ez az egész... felejtsd el. * Lassan föláll, majd kisimítja ruháját, és a fiú felé fordul. *
- Ne haragudj... de most mennem kell. Egy kis... egy kis időre lenne szükségem. Pár dolgon el kell gondolkoznom... * Megpróbál egy halvány mosolyt küldeni a fiúnak, de nem nagyon sikerül neki. Ő komolyan gondolta ezt a kapcsolatot, hiszen még senkit nem engedett ennyire közel magához, mint őt. De ha a fiúnak ez sem jelent túl sokat, hát akkor nincs mit tenni. *
- Egy kicsit egyedül szeretnék maradni, ha nem gond... visszamegyek a szobámba.

*A mondatokra megint elmegy az a kis remény, ami eddig éltette.*
-Pedig hidd el, nem úgy tekintek rád. És persze igazad van.- *Aztán a felállásra, és az előtte lévő szavakra nem mond semmit. Legszívesebben belefojtaná magát az előtte lévő vízbe, csak az a fránya túl élési ösztön. Aztán az újabb szavak, főként az „időre van szükségem” együttes tőrként hasít a szívébe. És ami a legjobban fáj, hogy most az ő hibája miatt van ez. Későn jött rá, de nincs mit tenni.*
-Persze, megértem, menj csak… És Kamilla…- *Egy kicsit oldalra fordítja a fejét, hogy jobban halhassa a lány.*
-Ha nem gond, akkor azért még próbálkoznék…- *Aztán könnyező tekintetét visszafordítja a víz felé. Nem akarja elengedni, de nem is akarja itt tartani, mindkettő fájdalommal töltené el.*
-Szia, és azért aludj jól.- *Makogja még maga elé, de inkább nem néz hátra.*

* A lány még visszafordul a felé intézett szavakra, majd egy aprót biccent a fiúnak, jelezve, hogy próbálkozhat. Most már végképp nem tud mondani semmit. Torkában óriási gombóc keletkezik, és szemei is kezdenek elhomályosulni. Egyszerűen nem bír tovább ott maradni, mennie kell. Hátat fordít a fiúnak, majd szép lassan elindul lefelé a mólóról. ahogy a lába a szilárd talajt érinti, már nem tudja megállítani. Először csak gyorsít léptein, majd elkezd szaladni. *
~ Miért kell ennyit szenvednem? Mit tettem már megint? ~ * Ilyen és ehhez hasonló gondolatok kavarogtak a fejében, miközben elérte a kastély bejáratát. *
~ Nem akarok többet küzdeni.. .soha többet... ~ * A tölgyfa ajtó becsapódik mögötte, ő pedig eltűnik az ódon épület oltalmazó falai közt. *

Feyd

Az, amit egyáltalán nem akarna ebben a pillanatban, Feyd szemei nézni, így szükség van némi erőszakra ahhoz, hogy a lány valóban felé forduljon, de még így sem emeli tekintetét a srác arcára. Nem akarja, egyszerűen nem. A zöld szemek túl sok mindent árulnak el, ahogy a könnyes arc is, és amíg ilyen instabil a lelki nyugodtsága és nem teszi túl magát a találkozást kísérő sokkon, nem. Pedig ahhoz, hogy megtudja az igazságot arról, miért volt mindenképpen szükség arra, hogy egyik napról a másikra összetörjék, ezt kell tennie.
Mély, szaggatott sóhajt hallat, mielőtt rászánná magát arra, hogy teljesítse a követelést. Arcára komolyság, törhetetlen dac húzódik, miközben hallgatja a magyarázatot, szája széle azonban néha-néha megrándul.
- Á, szóval Nadin. - mintha annyira emlékezne a lány arcára, hisz régen látta, és akkor is csak egyszer vagy kétszer. Egyelőre csak ezt a gúnyos intonációjú mondatot ejti meg, furcsa fintort vágva, és mivel már nincs arra kötelezve, hogy a másik szemébe nézzen, mivel már megtudta, amit akart, a víztükröt kezdi el szemlélni elpillantva.
- És ezért úgy érezted el kell menned? Azt gondoltad sokkal jobb, ha így törsz össze? Pedig most elárulom, nem. Egyáltalán nem. Gyáva vagy, tudod? A nagy Feyd Raude, aki mindenkin képes átgázolni nem mert a szemem elé állni és elmondani az igazságot. - szavaiból egyértelműen kivehető a sértettség és a megvetés. Mert így van, megveti a fiút, amit talán még egyáltalán nem érzett az irányába, pedig lett volna rá oka bőven. Nem azért amit tett, hisz tudja milyen, és az utóbbi időben teljesen elringatta magát abban a hitben, hogy Feyd talán sosem szerette úgy, mint ő, így ez most nem rázta meg annyira a büszke lelket. De azt, hogy elment, sosem fogja tudni megbocsátani. Soha.
Ekkor azonban a másik közelebb lép, amitől Rachben már megáll az ütő, hát még ha a kar érzetét is hozzászámoljuk, ahogy azzal körbezárja. Orrát megcsapja a régen érzett, ismert és el nem feledett illat, amitől egy pillanatra remegés fut át a megkeményedett vonásokon. De nem ellenkezik, hisz még mindig van menekülő út, nem tartják túl szorosan... Szemeit erre a gondolatra, és arra, hogy arcáról letörlik a könnyeket, lehunyja egy hosszú másodpercre.
- Szóval örüljek, hogy nem változtál? De én igen. Nem az vagyok, akit ott hagytál. - még fejét is rázza nyomatékképpen, ahogy pillantását visszairányítja a fiú arcára, és belefúrja annak szemébe. Bár ő ezzel a belső tulajdonságokra gondolt, Feyd mégis észrevette, hogy változott. Hiába a mosoly, ami normál esetben szintén mosolyt fakasztana a lányból, most csak szúrós tekintettel válaszol az észrevételekre, mégha azokat bóknak is fel lehetne fogni. Máshogy már nem is kellett? Csak gyönyörűen, kiformálódva, felnőve? Keserű szájízzel fordítja el újfent a fejét.
- Persze, mi az, hogy... - ironikus, halvány mosolyt ejt meg a pár említésére. Csakis azon volt az elmúlt években, hogy találjon valakit a megüresedett helyre... Néha akadtak emberek, és ennyi. Hozzá illő pár úgy látszik nem létezik, vagy az nem akarja elfogadni... A hirtelen jött, hangosabb kijelentésre azonban feleszmél a merengésből, és szinte ijedten néz Feydre, mielőtt az közel húzná magához, hogy az értetlenkedő kérdést belé fojtsa a csókkal. Ajkai elnyílnak, megadóan és elgyengülten az íztől és a régen annyira szeretett ajkak érintésétől, de mindez nagyon rövid, röpke pillantásig. Kezei rögtön kifeszülnek kettejük teste között, eltolva magától a másikat, és ezzel egy időben száját is elrántja a fiúétól.
- Gyűlöllek. - bár ezt határozottan préseli ki a porcelánfinomságú fogak között, az elgyengült viszonzás épp ez ellen szól, erre most még sem gondol. Inkább megpróbálja magát megszabadítani a közelségtől, méghozzá amilyen gyorsan csak lehet, és elfutni, ha azt Feyd engedi. És ez sikerül is neki.

*Mivel ha Rach tudni akarja az igazságot, akkor bizony Feyd szemeibe kell néznie és ezt meg is teszi. A fiú tudta, hogy a lány a magyarázatért cserébe azt teszi, amit ő akar és most jelen pillanatban erre vágyik a legjobban. Miután végül megkapta, beszélni kezd. Elmondja a szomorú igazságot, bár ez csak részigazság, de a lánynak az a legjobb, ha ezt tudja. Nem kell mindent az orrára kötni, hiszen ki tudja, hogy mennyit változott a kis vörös az évek alatt. *
- Igen, úgy éreztem. Összejöttek a dolgok akkor és ez volt a legjobb megoldás. És tudod Rach, nem gondoltam volna, hogy össze foglak törni ezzel a lépésemmel. Annyira nem voltunk rég együtt, ezt tartottam a legjobb megoldásnak. Azt hittem, hogy még meg is könnyebbülsz, elfelejtesz és élni fogsz úgy, ahogy előttem is tetted és valakivel boldog leszel… fogalmam se volt arról, hogy még mindig szeretsz… igen, tudom, hogy még mindig így érzel irántam, különben nem fájna így ez a mai véletlen találkozás és a viselkedésem… na meg az, amit a múltban tettem. Akkor már rég túllépnél rajta és nem könnyeznél meg az emlékektől. *mondja és bizony ismeri már a lányt, nem is kicsit. Tudja, hogy mit érez az ő druidája, mert Rach még mindig az övé, a szíve Feydért dobog, legalábbis a fiú így érzi még mindig. És hogy az ő szíve vajon még mindig Rachelé-e, azt sajnos nem tudja, de biztosan kiderül, főleg most, hogy egy helyre kerültek…ismét. És talán még egy karra is, tehát elég sokszor fognak találkozni. *
- Mint mondtam, észrevettem rajtad, hogy bizony változtál… és előnyödre. De belül szerintem ugyanolyan vagy, mint voltál… *Feyd tudja, hogy Rachelnél mindent elérhet, ahogy régen is, legalábbis ezt hiszi, de persze ez lehet, hogy nem igaz. Ő túl büszke és túl sokat gondol magáról ahhoz, hogy beismerje vagy elhiggye, hogy a lány már nem szereti, hogy már mást talált és hogy tényleg nem akarja látni. Talán egy idő után majd elhiszi neki, amit mondd, de még képtelen erre. Lehet, hogy azért, mert most újból láthatja az ő kis druidáját és tudja, hogy most már bármikor találkozhat vele, amikor csak akar. Nem lesz nehéz dolog kideríteni, hogy vajon melyik is a szobája és ez az egyik első dolga lesz itt, az iskolában. *
- Mi az hogy? Valahogy nem tudom elhinni Rachel, szerintem hazudsz nekem. Akkor nem így reagáltál volna arra, hogy látsz és nem is így válaszolnál a kérdésemre… és… *kezdi, de ekkor megtörténik a csók, miután Feyd kijelentette, hogy nem is érdekli az, hogy a lánynak esetleg van-e valakije. Aki egyszer az övé volt, az az övé is marad. A kis vörös bánhatja, hogy odaadta a szívét egy ilyen gazfickónak, aki úgy tűnik, hogy nem hálálta meg. De a srác legnagyobb meglepetésére Rachel viszonozza a csókot, gyengéden, úgy, ahogy régen. Most Feyd se durva, nem szenvedélyes, ez a csók most túl lány, inkább olyan, mint amiről azt hitte, hogy nem is fog bekövetkezni, hogy Rachel nem csókol vissza, de még is megtette, így megérdemli a fiú gyengédségét. *
- Látod, csak visszacsókoltál. *mondja és elmosolyodik a gyűlöllek szón.*
- Tudom, hogy gyűlölsz és nem is bánom… ez egy olyan érzés, hogy szeretsz, nagyon, ahogy már eddig is mondtam, de egyben gyűlölsz is engem. Minden okod megvan rá és ha el akarsz menni, én nem foglak visszatartani, hiszen úgy se tudod elkerülni azt, hogy újból találkozzunk, mivel innen NEM MEGYEK EL! *mondja a lánynak, majd elengedi, hogy ha akar, akkor tényleg elmehessen. Ő nem fog futni utána, tudja, hogy bármikor összefuthat vele és össze is fog. *
~ Többé nem menekülsz el előlem… többé nem leszünk külön és nem lesz más kapcsolatod se… ~ *gondolja, kezeit ökölbe szorítja, majd csak nézi a lányt. Most, hogy újból ráakadt, nem fogja átadni másnak, ha kell, zaklatni is fogja Rachelt, de neki még mindig kell a kis vörös druidája. *