Gyengélkedő

**Hozzászólások** : 7 **Évfolyam** : Első

Nem csak Noel, még a leányzó sem igazán érti édesapja gyanakvó pillantásait.
Azonban úgy van vele, hogy később, amikor pihen egyet a férfi, kicsit lenyugszanak az utazás nagy fáradalmai után, akkor majd rákérdez. Addig magában szépen úgy zárja le a dolgot, hogy apja csak az alapvető bizalmatlansággal méregeti a fiút, ahogyan bárki mást méregetne ebben az idegen világban. (Vagyis csak Jasmin-nak idegen ez a világ).
Érdeklődve hallgatja Noel válaszát, elvégre azért nem semmi teljesítmény egy koponyától 200 évesen ilyen jól kinézni. Már éppen válaszolna a feltételezésre, amikor Stephano közbevág. Szavaira elmosolyodik, de azért kuncogva megcsóválja a fejét. Majd felcsillannak a szemei és végül úgy hümmögi.
- Óóó! És még sosem szeretted volna megtudni kicsoda volt ő?
Mutat Francis felé, aztán lelkesen mosolyogva folytatja.
- Lehet, hogy nagyon izgalmas élete volt valaha! Lehet kalóz volt, vagy egy gazdag arisztokrata, vagy egy híres előadóművész, vaaaaagy lázadó polgár! Lehet csatában hunyt el, vagy párviadalban a szeretett hölgyért, esetleg...
Igen, igen, Jasmin teljesen belelendült kis elképzeléseibe és fantáziálásába, majd zavartan hallgat el és köhinti mosolyogva.
-Elnézést, néha nagyon elszalad velem a ló. De izgalmas lenne szerintem kideríteni ki volt Francis.
Még szép, hogy mindenben a kalandot keresi. Bizonyos szempontból ez is egy lehetőség, mert sosem lehet ám tudni, hogy mi is volt a múltban. Bocsánatkérő mosollyal pillant a fiúra, majd édesapjára, de látszik tekintetén, habár szavainak áradata abbamaradt, attól még gondolataiban továbbfűzi a koponya gazdájának történetét.
Miközben édesapja körbenéz, mosolyogva hallgatja a fiú magyarázatát. Persze aztán hevesen bólogat, gyors még lejegyzetel pár irányt, hogy minden meglegyen papíron, aztán nevetve biccent egyet.
- Akkor nem lesz gond! Nagyon szépen köszönöm az útbaigazítást.
Kartársa pedig távozásra indul, Jasmin mosolyogva pillant utána.
- Köszönünk mindent! További szép napooot!
Kiáltja és máris mosolyogva perdül édesapja felé, aki közben persze már megjárta a gyengélkedőt, körbenézett, mindent leellenőrzött. Most még szélesebben, lelkesebben és ragyogóbban mosolyog egyetlen szülőjére, nem kell visszafognia magát, nem fél, hogy mások esetleg idiótának nézik. Édesapja kérdésére pedig hevesen bólogat, majd mosolyogva pillant körbe és simít végig az egyik hófehér szekrényen.
-Persze, még ma megnéznék minden emeletet, meg részt. Tudod attól félek, hogy holnap rögtön lesznek óráim. És ha lesznek, akkor bizony nem jut időm szétnézni, meg aztán lehet nem tudnám megjegyezni az útvonalakat órába menet és jövet.
Magyarázza somolyogva, aztán kuncogva teszi hozzá édesapjára pillantva, felemelve a kezeit, mintha ő teljesen ártatlan okokkal szeretné még ma felfedezni a kastélyt.
- Csak a praktikusság vezérel!
Természetesen nem emiatt szeretne körbenézni, csakis a kaland kedvéért. Mert az új helyeket izgalmas felfedezni, s lehet, hogy találkozik más kartársával is, más emberekkel. Ekkor jön édesapja kérdése, amire felnevet és megperdül vidáman (ezzel sikeresen belegabalyodik Michelangelo pórázába, nah de mit számít az?), úgy pillant fel a férfira.
- Fantasztikus! Egyszerűen csodálatos ez a hely! Láttad a képeket? Mind mozog és beszél! És az a rengeteg folyosóóóó... biztos mindegyik rejteget magában izgalmakat és kalandokat!
Zavartan megáll, mielőtt túlságosan is belelendülne az örömködésbe, bár a vigyorgást így is csak széles mosolyra sikerül alakítania.
- Minden teli van varázslattal és olyan otthonos is. Szerintem nagyon jól fogjuk itt érezni magunkat. Legalábbis... remélem. Te hogy érzed? Mit gondolsz a helyről? Tetszik?
Pár pillanat alatt komolyodik el kissé, hiszen fontos neki, hogy Stephano is jól érezze itt magát. Nem önző, ha úgy venné észre, hogy édesapja nem érzi jól magát ebben a környezetben, akkor gond nélkül felhagyna az itteni iskolás élettel, akármennyire is örül most a kalandok lehetőségének. Majd kalandozik a hófedte, végeláthatatlan vidékeken. Megkeresi a jetit vagy mamutok után kutat.
Amint a bőröndök elindulnak csúszva a padlón, nevetve indul utánuk szépen beállva a sorba, mint amikor a kislibák követik egymást. Közben persze kutyusa pórázát is fogja, bár úgy látszik szeretett ebe nem igazán érti és értékeli, hogy szabályosan sétáljon gazdája mögött. Inkább csaholva és lelkesen csóválva farkát ugrándozik körülötte. A férfi kérdésére hümmögve méregeti az előtte csúszó bőröndöket, majd hunyorogva bök a középsőre.
- Szeeeeeerinteeeeeeeem....... abba tettük!
Édesapja szavaira pedig kuncogva vonogatja a vállát.
- Apu, mindig is remek megérzéseid voltak... Egyszer el kéne árulnod, hogy csinálod!
Nevet fel vidáman, aztán mosolyogva nyújtja felé szabad kezét, hogy együtt menjenek be az iroda és lakrészbe. Addig persze nem fog elmenni, amíg mindent el nem pakolnak rendesen. Szeret pakolászni és takarítani, otthon természetesen ezt a feladatkört maga végezte el, szóval számára nem probléma. Még persze az is előfordulhat, hogy a nagy kipakolás végül a maradék energiáját is leszívja és tényleg holnapra hagyja a felfedezést. Az is lehet, hogy ezt az estét még itt tölti. (Természetesen nem ám azért, hogy ő ne legyen egyedül, csakis édesapja kedvéért).
Elvégre... ki tudja még mit hoz a jövő?

**Hozzászólások** : 172

A gyengélkedőbe egy gyöngyházfényű állat rohan be, nem zavarja őt a zárt ajtó, léptei szinte nem is érintik a földet. A gyönyörű nőstény oroszlán egyenesen a gyógyítóhoz száguld; ha itt van, akkor itt, ha a szobájában, akkor ott adja át az üzenetét, ami eképpen szól:

Johanson gyógyító, Dorothea Bristow vagyok! Azonnal jöjjön a Pugnax Kar, Fuji hálókörletébe, az egyik diák súlyosan megsebesült! Ne tétovázzon, jöjjön a kandallón keresztül! Siessen!

Az oroszlán, miután átadta üzenetét, elenyészik a levegőben magára hagyva a késő este megzavart férfit, akit már két tanár is aggódva vár fent a padláson.

--Fuji fojtatáás--

* Fekszik, úgy nagyjából Taylerre dőlve, s kb ennyi, fekszik, nagyrészt öntudatlanul, pedig Dorotheát érdemes lenne hallani. Very Happy

A tudatáig csak annyi jut el, az is nagy vonalakban, s csak egy idő után, nagyjából, mikor Tayler felemeli, hogy forog vele a világ és nem lát egészen élesen. Cipelik…ezt pontosan tíz másodperc múlva tudatosítja, laposakat pislog. Valahol egészen biztosan szeretné megérteni mi folyik itt, Taylerre még emlékszik, ráadásul el kell mondania neki. Dorothea haloványabban de ott pislákol emlékezetében, talán, amint lefelé mennek visszaemlékszik, hogy beszélni akar vele, s elhangzott valami „jó fiú” is talán. Szívesen cáfolná, beszélne Taylerrel, tiltakozna, hogy elkobozzák a kését, de minderre jelenleg nem nagyon van energiája, inkább próbál kapaszkodni, mert azt hiszi leesik, talán mert felemelték. Még jó, hogy könnyű… Stephano jelenlétét már valószínűleg csak a gyengélkedő illata juttatja eszébe, merthogy amint odaérnek kijelenti „nem akarok itt lenni.” legalábbis félig motyogva, éppencsakhogy meg lehet érteni, ha az ember nagyon akarja, ráadásul egy kissé paradox, mert rögtön utána arról kezd el motyogni, hogy beszélhetnének-e a hibernálásról.*
- A késemet nem adhatom oda tanárnő, de tessék elhinni, hogy teljesen jól vagyok, hacsak nem akarnak lefagyasztani, elengedhetnek és felrepülök a tizedikre, tényleg! *Bizonygassa, félig szuszogva, kapaszkodva Taylerbe, egyáltalán nem érti miért ilyen kába, s hiszik, hogy nem tud a saját lábán menni. Mert valószínűleg nem is tud, csak a szája nagy, mint mindig.*

Isteneim, hát mit akar ez a nő tőlem? Ha nem lenne Ed olyan állapotban, amilyenben éppen van, úgy összevesznék vele, hogy csak na, pedig aki ismer tudja jól, hogy nem igazán szokásom ez nekem. Ő von engem kérdőre? Még van bőr a képén?
Összeszorítom a fogamat, megcsikordítom, szemeimmel szinte ölni tudnék- Dorotheára meredek, s választ adok neki, mely indulatos, de halk szavú, idegesítően suttogó, ráadásul megmaradt abban a modoroskodó, udvariasnak tetsző hangvételben, ami jellemző rám.
- Ha nem vagyok itt, a fiú már nem él. Örülne neki, hogy feljöttem, hisz ha nem teszem...mit is mondott, az öngyermeke is? Igen, az ön felelősségére van bízva a fiú az iskolai időre. Akkor miért nem tudott arról, hogy nincs a helyén, éjnek-évadján? Itt járkálok jó ideje, de az orrát sem dugta be ide senki. Úgyhogy azt hiszem semmi joga engem kérdőre vonni, inkább én tehetném ezt meg.
Érdekes módon annak ellenére, hogy Dorothe letegezett, nekem eszemben sincs ugyanezt megtenni, még indulatain ellenére sem. Annak, hogy kit, és mikor is tegezek le, van oka, és ideje.
Nem mellesleg egy kutya nyüszít a lábuk mellett, ezt hoztam fel a fiúnak, meglepetés lett volna, amit szegény állat nem igazán élvezhet ki. De ami késik nem múlik.
Nem áll szándékomban most itt veszekedni, nem is vagyok az a fajta, aki ezt meg szokta tenni, de a gyógyító most a legjobb pillanatban lépett ki a kandallóból. Kérésére felkarolnám a fiút, de megérzem a nála lévő tőrt, amit elveszek, s gyors mozdulattal derekamnál övembe csúsztatok. Ölembe véve Edwardot magamhoz ölelem, fejét mellkasomra hajtva, s gyógyító után én is belépek a kandallóba, hogy a gyengélkedőn kiléphessek egy másikból.
- Nem is...~mert már nem tudod~ -Elengedlek én....ejj, Edward, inkább aludj.
Elmosolyodok, s ahogy az ágyra teszem, melyet a gyógyító mutat, megsimogatom a fiú fejét, majd távolabb állok, hogy ne legyek útban, és távolabbról várom, hogy Mr. Johanson milyen információkat mond fiamról. Amíg azonban ő dolgát végzi Dorotheához fordulok, s bocsánatkérően nézek rá.
- Elnézést kérek kisasszony, nem volt szándékomban megbántani. Tudom, hogy nem lehet ott mindenhol, az lehetetlen lenne. Idegességemre tudom csak fogni azt, amit mondtam a szobában.

Az arcmimika már előre mutatja, hogy a férfi egyáltalán nem örült a fejmosásnak, és a hangvételnek, amin amúgy saját maga is meglepődik, mert nehezen lehet kihozni a sodrából, de úgy látszik, hogy egy diákjának állapota miatt, legyen az bárki, eltűnik hűvössége, és erről még ő sem tudott.
A férfi szavai először pofonként érik, de előnye, hogy az ilyen helyzeteket is megtanulta kezelni régen, így az aggódást háttérbe nyomva vesz egy hatalmas levegőt, lassan kifújja, majd a férfira néz nyugodt tekintettel.
- Igaza van, Mr. Owain - ő többet nem fogja tegezni a férfit, neki is van önbecsülése -, nem tettem megfigyelő bűbájokat a diákjaim szobáira, mert úgy hittem, hogy ha valami gondjuk van, megkeresnek valakit, akivel beszélni tudnak. Bíztam bennük. Ez a bizodalom megrendült, még a mai nap folyamán megfigyelő bűbáj kerül az egész padlásra, hogy még egy ilyen eset ne fordulhasson elő - hangja nyugodtan cseng. - Mr. Lyons prefektus, így aztán szabadon mozoghat az iskola területén, mondjuk őrjáratozni, ami a feladata - nyugodtan magyaráz, mint egy gyereknek, lekezelés nélkül. - De, hogy ki vonhat kérdőre kit, arról később még vitatkoznék. A fiúnak azóta vannak mentális és pszichés problémái, mióta karácsonykor elvitte az iskola területéről. Így aztán a felelősségre vonás nem a ma estétől kezdődne - szigorú pillantást vet a férfira, talán nem tud mindent, de azt biztosan, hogy azóta változott meg a gyerek, hogy ez a férfi elvitte őt innen a baleset után. Hallgatnia kellett volna a megérzéseire, és a kérésre nemet mondani, de karácsonykor az ember képes ellágyulni...
Pálcájával int egyet, mire a kutya előtt megjelenik egy vizes és egy ételes tálka, addig is lefoglalja magát a kölyök, aztán Ed felé fordul a motyogásra.
- Pedig nem maradhat Önnél - válaszol megint kedvesen. - Jót tesz magának majd a gyengélkedő, mivel a kastély nem tíz emeletes, fiatal úr - jegyzi meg a tiltakozást elvágva, és Taylertől egy egyszerű transportussal elveszi a fiú tőrét, majd még két bűbáj, és a tőr eltűnik. - Majd, ha én jónak látom, visszakapja - végül is, mindegy, milyen rokoni kapcsolat fűzi őket össze, még mindig ő a fiú karvezetője, és neki kell döntenie az ilyen dolgokról.
- Sajnálom, némiképp ideges vagyok - néz a gyógyítóra, majd követi a többieket egyenesen a gyengélkedőre, ahol aggódón marad továbbra is a fiúra. Tayler szavai most sokkal lassabban érnek el hozzá, és ő is megrágja alaposan a választ, mielőtt beszélni kezdene.
- Nézze, Mr. Owain, ne kérjen bocsánatot valami miatt, amit teljesen komolyan gondolt - higgadtan néz fel a férfira. - A padláson nincsenek ilyen alapos megfigyelőbűbájok, mivel szerettem volna, ha a diákok úgy érzik, megbízom bennük. Hibáztam én is - a végét megnyomja, mint egy figyelmeztetésként, hogy bár nő, helyén van nagyon is az esze, és tudja, mennyi az ő része ebben az egészben. Aztán a gyógyítót kezdi el szuggerálni, ahogyan rendbe teszi a gyereket. Nem kérdez, nem türelmetlenkedik, mert már rájött, hogy csak akkor kaphat választ, ha Mr. Johanson is úgy akarja. Szóval marad a kéztördelés és a tipródás.

*Bár a bájital elvileg egész éjszakán át dolgozni fog a fiúban, azért annyi vért nem vesztett, hogy órákat eszméletlenül töltsön, így a némiképp zavaros ébrenlét teljesen normális. Részéről ügyet sem vet arra, amit a fiú félrebeszél és a tőr ügyébe sem kíván beleszólni. Ezek mind olyan mellékes dolgok, amik az ő munkájában nem játszanak fontos szerepet és nem is az ő hatásköre. Legalább is a félrebeszéléssel nem tud mit kezdeni, az tény, a tőr meg nem érdekli. Amit kell, azt már tudja és ez a lényeg.
Dorothea és Tayler beszélgetésébe nem kíván beleszólni, így jobbára úgy tűnik, mintha ott sem lenne. Amint megérkeznek a gyengélkedőre, már hozza is a sebtisztításhoz kellő dolgokat, mint orvosi alkohol és egyéb kellékeket. Ő ellátja a feladatát és amíg a páros társalog, addig esze ágában sincs kommentálni a helyzetet.*
- Ne ijedjen meg, csípni fog. *Ednek bezzeg beszél, hiszen azzal, hogy félig eszméleténél van, akár valami reakciót is kiválthat a seb kitisztításával. Így nem árt figyelmeztetni előre a srácot, hogy ne érje váratlanul. Érdekes módon most a hangja meglepően megnyugtató. Nem az a semmitmondó nyugodtság árad belőle, ami a feszültségkeltés remek eszköze is lehet bizonyos helyzetekben. Ez az a megértő orvosokra jellemző, szinte már vigasztaló nyugodtság. Meglepő, de tényleg egész máshogy hangzik most a hangja, mint amikor mondjuk előző alkalommal Eddel beszélgettek. Határozottan tartja a srác kezét, így nem tudja kihúzni a kezei közül az övét. Bár egyébként sincs most éppen ereje teljében.
Amikor végre a két tanár befejezte a társalgást, csak akkor néz fel rájuk. Addigra már eljut oda, hogy valami bájitalkeveréket állítson össze. Van benne nyugtató, melytől könnyebben elalszik a fiú, de például abból a vérserkentőből is egy csökkentett adag, amiből odafent adott a gyereknek.*
- Éjszakára mindenképp szeretném bent tartani megfigyelés alatt. Holnapra remélhetőleg már kutya baja sem lesz, legfeljebb még nap közben kicsit erőtlenebb lesz és esetleg kicsit szédeleghet, de azt is gyorsan kiheveri. Nem igényel különleges bánásmódot, értem ezt a diétára és egyéb kúrákra. A fizikai állapota kielégítő, amit ezek alapján a lelki állapotáról nem mondhatok el. Nem tudom milyen problémája van, de javaslom, hogy keressenek rá megoldást, hogy ez még egyszer ne fordulhasson elő. *Tényközlő, rideg és tárgyilagos. Visszatér alapvetően nyugodt és semmitmondó stílusához, arckifejezéséből nem lehet semmit kiolvasni, amiből esetleg messzemenőleg lehetne következtetni bármire is. Nem is szándékozik ezügyben nyíltan állást foglalni, hiszen nincs a helyzettel teljes mértékig tisztában. Viszont mintha némi rosszallással tekintene a két felnőttre a lelki problémák említésekor. Pedig nem szándékosan jelennek meg a halvány ráncok homlokán, amik erre utalnak. De akkor sem fogja megérteni, hogy ezt hogyan nem látták előre. Neki már az első beszélgetés alkalmával lejött, hogy Edward egy problémás gyerek.
Egyébként nem zavarja ki egyik felnőttet sem. Ha mennek, mennek, ha nem, akkor nem. Ő maga még megitatja Eddel az italt majd néha eltünedezik az éjszaka folyamán az irodájában, de fél óránként mindig előkerül, hogy megnézze a srác pulzusát és egyéb életjelenségeit. Megtanulta már tíz percekben kipihenni magát. De nem szándékozik egyik tanárral sem több szót váltani egyelőre.*

*Most csak álmodja ezt? Teyler és Dorothea tényleg ezen vitáznak? Valami nagyon értelmeset vágna közbe, ha képes lenne az összefüggő beszédre, de talán leütötte egy troll útközben, legalábbis úgy érzi magát. Kathleen nem végzett alapos munkát, sőt semmilyen munkát, ez jár a fejében éppen, mikor Tayler átadja őt a gyógyítónak, akitől akaratlanul is összerezzen. Valószínűleg csak azért, mert gyógyító és legutoljára nyolc éves korában volt szüksége ilyesmire, amikor focizás közben esett el. Akkor is nagyon csípett a sebe, bár megállapítja, hogy ez most jobban fáj. Egész este nem törődött a fájdalommal, de most majdnem elpityeredik, másik kezével pedig tétován Tayler felé kap. Homályos agyába aztán beletódul az a butaság, amit a tanár úr nem is úgy értett, így keze megtorpan, ernyedten lehullik, ő pedig ráharap az ajkára, hogy ne adjon ki egy pisszenést sem a művelet közben, bár fájó keze, s azokban is az idegek akaratlanul is meg-megrándulnak, s szinte már ajkára kúszik a gyerekes és nála mostanában gyakran előforduló kijelentés: „haza akarok menni” Mégsem, inkább megacélozza vonásait, úgy csinál, mint a nagyfiúk, nem mint a problémás gyerekek, férfiasan tűri, miközben lábfejeit úgy keresztberántja, hogy majdnem leesik róla a cipő. Hangot nem ad ki, csak miután Stephano elengedte, vagy már megszokta a fájdalmat annyira, hogy probléma nélkül beszélni tudjon. Annak örül, hogy a Kvja mindenkit lefigyel majd, habár ha belegondol, hogy mit fog ezért kapni…Letudja magában annyival:*
~Megérdemlik és kész~

-Rám nem kell vigyázni! *Jegyzi meg, ezt már hangosabban. Biztos benne, hogy ettől még a felnőttek tovább fognak vitázni és felelősöket keresni, de nagy hülyeségnek tartja az egészet…Ha ő nem akarja, nem találják meg, ha ő elhatározta, akkor megvalósítja, nem követhetik minden lépését csak azért, mert problémás gyerek…*
~Akkor most lehet lekötöznek, gond van a pszichémmel? Bezárnak a diliházba, tuti! ~
-Én normális vagyok! *Fakad ki, dacosan pillantva Dorotheára.*
-Egy kicsit…kiborultam…nincsenek mentális pszichopatáim és haza akarok menni, nem akarok itt lenni! *Nem kiabál, csak egy kicsit hangosan beszél, utolsó mondata pedig inkább hat hisztérikus felkiáltó mondatnak szintaktikailag, a hangja el is csuklik, úgyhogy inkább nem folytatja. Nem nagyon érti az álom összefüggéseit, csak, hogy fáj a keze és ez nem tetszik neki, miért mondja ezt Dorothea és miért veszik el a kését? Most jut el neki, hogy elveszik azt a tárgyat, amihez nagyon különleges kötődés fűzi, ám most úgy hat rá, mintha a kabalaplüssét vették volna el, olyan a kése neki, mint Noelnek a koponya, ragaszkodik hozzá…imádja és gyűlöli egyszerre, de nem tud nélküle meglenni (minden órán ezt forgassa és minden esete megnyesi a fabútorokat XD) Mikor Taylernél volt az valahogy kevésbé frusztrálóan hatott rá, talán mert a férfi mellette állt közvetlen és majd visszakapja alapon vette el, s mert közel áll a férfi hozzá lelkileg, de Dorothea eltünteti, azt mondja majd visszakapja, majd de mikor majd…*
-Adja vissza, kérem vissza! Nem csináltam semmit! Azt hiszi…azt hiszik, hogy azzal akartam megölni magam? Azt hittem tudják, hogy azért van stílusom, még akkor is, ha bolond vagyok! *Való igaz, hogy nem úgy volt, hogy fogta a kést és a tenyerébe szúrta, mert meg akart halni, hanem kicsit stílusosabban és szerencsétlenebbül jött ki, de ezt most nincs ereje elmagyarázni, ma csak hisztizni van energiája maximum, azt meg nem mer, mert ő férfi, vagy mi a fene, legalábbis azt hiszi akkor jön majd be az embereknek…Rájön, hogy életben fog maradni, mivel éppen itatják, s Stephano is mintha ezt mondaná. Nem akar inni, de tiltakozni sincs ereje, egyre álmosabb.*
-Meg kell majd magától kérdeznem! *Nyeri vissza elvékonyodott hangját. Nem a hibernálásra gondol, hanem valami egészen másra.*
-Amikor józan leszek, hogy nincs-e Klinefelter kórom! El kell magyaráznia, hogy nincsen és nem ezért vagyok ilyen kicsi… *Mondja ki. Olvasta ezt a szót valahol és génkivizsgálásra akar jönni, egyszer majd XD Amikor a gyógyító is rákezd, a vita folytatódik, ő inkább a párnájába fúrja fejét, beharapva annak csücskét, halkan nyögdösve, hogy nem akar itt lenni, nem bolond és hogy engedjék el. Biztos benne, hogy ha felébred, irány a pszichiátria, vagy kap egy kényszerzubbonyt, de nincs ideje kiborulni ezért, mert közben elalszik, sőt azt veszi észre reggel van, ő szörnyen nyűgös és menni kell…és majd lesi a dili dokikat.*

Azzal, hogy úgy beszél velem Dorothea mint egy gyerekkel csak még inkább idegesít. Különösen azért, mert tudom jól, hogy részben igaza van. Viszont más téren kiderül mennyire nem ismeri Edwardot. Bár ez rólam is elmondható. Azt hittem bízik bennem annyira, hogy elmondja nekem mi bántja, hisz az említett időpont óta rendszeresen felkerestem, s figyelemmel kísértem sorsát. Csakhogy úgy éreztem, ha faggatózom, kikényszerítem tőle a beszélgetést, csak még inkább eltávolodik. Nem sokat tehettem azon kívül, hogy éreztettem vele, szeretem.
Dorothea viszont téved, hatalmasat.
- Nem hölgyem, nem jól gondolja...Azt hittem tisztában van vele, hogy Edward már évek óta nem tudott beszélni gondjairól. Tudnia kellett volna. Így ez az egész gond jóval hamarabb kezdődött, mint ahogy én megismertem. Karácsonyi távozásunk egy lezárása életének egy rossz időszakára, de valóban, ezt tisztáznunk kell.
Hangom még mindig ideges kissé, de igyekszek magam türtőztetni, hisz tudom, hogy azzal csak még többet ártok, ha most itt a gyengélkedőn fogok tovább vitázni azon, hogy ki is a hibás, mikor legfőképp önmagamat hibáztatom. Szúrós pillantást vetek ismét Dorotheára, mikor eltünteti a tőrt, de nem szólok egy szót sem. Nem értek vele egyet, de majd még visszatérek erre a témára is...később. A fiúhoz lépek inkább, feje mellé, hogy a gyógyítót ne zavarjam munkájában. Leguggolok, s megfogom a kezét, miközben Stephano a másikat kezeli éppen, persze ha engedi ő is.
- Dehogynem kell rád vigyázni, csak nem szabad kalickába zárni.
Hangom lassan meglágyul, s az idegesség is eltűnik, s csak az aggodalom marad meg, mely nem hagy nyugodni. No meg a kétely, hogy megfelelő vagyok-e én egy gyerek nevelésére, ha ilyen történik meg.
- Lényegtelen, hogyan akartad megtenni. Meg akartad. Sajnos. E mellett pedig egyikőnk sem mehet el csak úgy.
Edwardhoz beszélek, s közben Dorotheára is figyelek, hisz ez tényleg így van, s tudom, hogy egyetértünk egyes kérdésekben, ha most vitáztunk is. Hogy ebből mennyit fog fel Ed, arról fogalmam sincs, de majd kiderül, ha reggel magához tér.
Stephano felé bólintok, jelezve értem a célzást, s mindent meg fogok tenni azért, hogy elkerüljem ennek az esetnek a megismétlődését. A férfi pillantása bűntudatot ébreszt bennem. Még nagyobbat, ha eddig nem lett volna még elég mély ez az érzés. A fiú által feltett kérdésre felvonom szemöldökömet, de nem kérdezek.
- Köszönöm a segítségét.
Természetesen eszem ágában sincs elmenni innen, éjjelre itt maradok. Amíg megissza Ed a bájitalt Drotheához fordulok újfent.
- De igen, bocsánatát kérem, mert semmi jogom önt bírálni, mikor magam sokkal nagyobb hibát követtem el. Magyarázattal tartozok önnek, de nem itt, és nem most. Holnap szeretném Edwardot kivinni magamhoz pár napra, ha beleegyezik. Ott pedig tisztázunk mindent, ha megtisztel jelenlétével.
Ed már alszik, s a gyógyító is eltűnt, így sokkal nyugodtabban beszélek, s látszik rajtam az, hogy komolyan bánt ahogy a nővel beszéltem az imént.
- Ha gondolja menjen, és nyugtassa meg a diákokat, hogy minden rendben, és pihenjen le, én úgyis itt maradok reggelig.
Halvány mosollyal nézek Dorotheára, de tekintetemben ott az aggodalom, mely ott is marad még jó ideig. Pálcámmal Ednek egy pizsamát varázsolok le a padlásról, szobájából, hogy azt ráadhassam az alvó fiúra, vigyázva fel ne ébredjen, s meg ne sértsem kezét. Lágyan végigsimítok arcán, homlokát megpuszilom, majd betakarom, s leülök mellé egy székre, vele szembe, melyen tartalék lángon pislákoló szemekkel nézek rá reggel, mikor ő ébredezni kezd.

Az, hogy ellentmondanak neki, már nem idegesíti fel, csak áll egyenes tartással, s hagyja, hogy a férfi megpróbálja egy kicsit rá terhelni a felelősség nagyobb részét. Pedig már a birtokában vannak bizonyos papírok, ami miatt azt hihetné az ember, hogy ez a férfi hanyatt-homlok vállalná a fiúért a felelősséget.
Tévedni emberi dolog...
- Nos, Mr. Owain, én nagyon is tisztában voltam a gyerek helyzetével, ezért sem értettem teljesen egyet abban, hogy távozzon az iskolából az ünnepekkor. De, ha Ön tudta, mint ahogyan azt volt kedves elmondani, akkor miért nem tudott nemet mondani az utazásra? Nézze - pillant fel komolyan -, a sárdobálással nem érünk el sokat, de tudnia kell, hogy nem hagyom eltiporni magam, bármennyire is összehúzza a szemöldökét, és próbál hímsoviniszta módon beszélni velem - Ed felé fordul, miközben magát szidja, amiért túl hangosan fejtette ki a fiú problémáit.
- Nyugodjon meg, Mr. Lyons, minden rendben lesz. Csak egy jó nagy beszélgetés kell Önnek, tudom én - hangja nyugtatóan cseng, miközben aggódva figyeli, ahogyan a fiú megpróbál kommunikálni, több kevesebb sikerrel értelmesen és érthetően.
- A kés pedig nálam lesz, biztonságban, erről fiatalember, nem nyitok vitát. Ha kiérdemli, visszakapja - vágja el kedvesen, de határozottan a vitát, és küld egy figyelmeztető pillantást a férfinak. Ez neki is szólt.
Aztán már csak a gyógyítóra figyel, és megkönnyebbülten hallja, hogy nem lesz különösebb fizikai problémája a fiúnak. A mentális problémák már más lapra tartoznak.
- Igazán köszönöm - bólint a férfinak. - És azt is, hogy ilyen gyorsan cselekedett, és nem dobott ki minket - alig látható, csupán csak pislákoló mosoly jelenik meg ajkán, valahol mélyen sejti, hogy kicsit idegesítő lehetett. De ez talán megbocsátható.
Tayler szavaira szemöldökét összevonja. Már hogy ne lenne ezzel problémája. A fiúnak szem előtt kellene lennie. Az ő szemei előtt.
- Először megnézem, hogy a lakhelye megfelelő e egy gyerek számára. Ha jónak ítélem, akkor is csak legfeljebb pár napig maradhat Önnél, amíg kicsit megnyugszik, és átjutunk ezen a helyzeten. Ez még mindig egy iskola, ahol szabályok kötik mindhármunkat, ezt szeretném, ha szem előtt tartaná - komolyan mondja a férfinak. - A bocsánatkérését elfogadom - biccent aprót, de tőle még nem lehet hasonlót várni. Azt bizony ki kell érdemelni, és amíg a férfi úgy fog morogni rá, mint ha vérengzeni szeretne, addig azt felejtse is el. Az ajánlat hallatán hangosan szusszant egyet, és félig biccent egyet.
- Felmegyek, megnyugtatok mindenkit, de utána visszajövök, szándékomban áll nekem is itt tölteni az éjszakát - választ nem is várva ott hagyja a három férfit, vagyis két férfit meg egy kicsit, hogy a Pugnaxba kandallózva lenyugtassa a diákokat, és viszonylag gyorsan elrendezze a felfordulást.
Egy óra múlva tér vissza halkan a gyengélkedőre, immáron rendes öltözékben, egy sötét kék farmerban és és egy fehér, kötött pulcsiban, és egy széket átalakítva egy kényelmes fotelba húzza fel lábait, hogy onnantól kezdve ő is ébren őrizze a gyerek álmát.
A hajnal első napsugara ébren találja őt, ahogy egész éjszaka nyomon követte a gyógyító ellenőrzéseit. Lassan felállva nyújtóztatja meg végtagjait, a széket visszaváltoztatja eredeti formájába, és az ablakhoz sétálva várja már meg az elbocsátást.

*Nem csitítja a srácot, ha beszélni akar. Minek is tenné, hiszen úgyis teljesen reménytelen lenne. A betegek csak a legritkább esetben szoktak együttműködők lenni. Nem véletlenül kevert a bájitalba nyugtató, altató hatású növényt, attól legalább elalszik minden további nélkül. Persze a kérdés kissé meglepi. Hirtelen azt sem tudja, hogy hogyan reagálja le Ed kérdését, egy pár pillanatig csak néz meredten a fiúra. Vonásaiban nem történik változás, de érezhetően meg van lepődve.*
- Hmm... rendben. *Mintha kissé zavarba hozta volna a kérdés. Végül is ő sem tudhat fejből minden egyes kórról. Persze tudja, hogy a hormonális háztartáshoz és egyéb genetikai dolgokhoz van köze, de ez még igényelni fog némi utánaolvasást. De persze áll majd elébe a beszélgetésnek, csak most így azért egy félig kábult sráctól, ez meglepő.
Túl lép ezen, elrendezi a fiút, majd szépen mind a két tanár megköszöni neki, amit tett. Nem szereti, ha olyat köszöngetnek meg, ami egyébként is részét képezi a munkaköri leírásának, így egy biccentésen kívül nem nagyon szándékozik máshogy reagálni. Tayler köszönetét legalább is lerendezi ennyivel. Dorothea köszönete után viszont kissé megköszörüli a torkát.*
- Ha a vita lerendezését továbbra is a fiú ágya mellett kívánják lefolytatni, akkor a kidobás mellett fogok dönteni. *Teljesen hidegen, csak mint tényt közli. Az ingerültség legkisebb szikrája sem látszik rajta. Eddig nem szólt bele, de most már őt is kezdi kicsit zavarni. Az meg a legkevésbé sem érdekli, hogy ezek után milyen véleménnyel lesznek róla a tanárok. Nem az ő érdekeiket tartja szem előtt és kész. Ednek nyugalomra van szüksége, ebben talán mind egyetérthetnek.
Tehát az éjszaka folyamán visszajárogat, ellenőrzi mi a helyzet. Muszáj időnként megnéznie a fiút, hiszen sosem lehet tudni mi fog történni. Úgy hajnali három környékén már nappali ruhában jön be, felöltözve, akkor már végleg lemond arról, hogy aludjon is még az éjszaka folyamán, bár a fáradtság legkisebb jele sem látszik rajta. Remekül titkolja. Gondosan ellenőrzi Edward pulzusát minden alkalommal. Majd ha reggel a fiú felkel és Stephano végzett egy utolsó vizsgálatot is, akkor elengedi útjára, de persze csak úgy, hogyha az egyik felnőtt is vele tart. Egyedül bizony nem mehet semerre.*

*Kavarog a feje, amikor felébred. Valami olyasmit álmodott, hogy Kathe kifolyatta az összes vérét, Tayler pedig tüllbe öltöztette a koporsójában, aminek a tetejénl Stephano és Dorothea steppeltek. Hülyeség volt, bár azt is annak tartja, hogy egyáltalán felébredt. Szörnyű azzal kelni a gyomrodban, hogy 15 évesen túl vagy életed első öngyilkossági kísérletén, de ahhoz is lúzer voltál, hogy elintézd magadnak. Senki nem érti persze miért csináltad, miért értene téged bárki is?
Tayler azt mondta önsajnál és kislány módjára viselkedik, Dorothea szerint pedig megőrült. Emlékszik, hogy valami ilyesmit mondtak és Stephano is megerősítette. Olyan volt, mintha a gyógyító kedves lett volna vele, de ezt talán csak álmodta, különben most itt akarna maradni vele és kikérdezni arról a hormonális betegségről. Génhiba igazából, de Edward nem szokta magát azzal fárasztani, hogy rendesen végigolvasson valamit, hiszen akkor tudná, hogy nem lehet ilyen baja, de ő azt hiszi lehet, mert nem szőrösödik úgy, ahogyan szeretne. Azért közölte ezt, mert már nagyon régen szerette volna, legyen az holt, vagy féholt állapot, a sajnálatos tényt hogy életben maradt valahogy fel kellett dolgozni...Most viszont egyáltalán nem akar felkelni innen. Ébren és tiszta fejjel még borzasztóbb ez az egész. Mi a legrosszabb ami történhet vele? Büntetőmunka, kicsapás, bolondokháza... Semmi kedve arról vitatkozni miért nem hülye, miért nem akar diliházba járni, úgysem érti a kutya se. Habár az igen... Mintha kapott volna egy kutyát. Ezt is csak álmodhatta valószínűleg. Micsoda szürrealizmusokat hoz ki egyesekből az öngyilkosság... Jobb, mint a joint, lehet erre kéne ráállnia, s hagyni azt a szőlőmag kivonatos óvszert, Noelék úgyis féltenek tőle egyet s mást. Biztos, hogy ez vana dologban, csak nem vallják be. Most felkel, mikor már nem tud tovább mihez kezdeni az ágyban. Egyszerűen felesleges...Átkozza Kathtet meg a nem vámpírságát. Nem szól semmit, úgyis viszik, na és persze nincs igazuk. Különben is elveszegetgetnek hülyeségeken...Minek szólalna meg, hiszen őrült és lányos, ráadásul a kése nélkül úgyis hamar megölik. Nem hallgatott rá Dorothea, hogy nem azzal akarta megölni magát...*
~Majd meglátja...~
*A kés nélkül halott ember, körül belül. Nade mindegy, egyelőre neki még erre megy ki, s ez így biztos, hogy nem fog megváltozni. Csak ül és nyamvadtabbnak érzi magát, mintha a szüzességét vesztette volna el másnaposan, tűvel a karjában, pedig a tűtől fóbiája van. Nem akar bolondokházába menni, de tőlük úgyse várhat jobbat. Az egyik szerint őrült, a másik szerint nyafogó, önsajnálatos kislány. Mégis mit várjon tőle az ember? Együttműködést? Edward csak kölyök, akivel kicseszett az élet. Mit tehet más, mint visszacsesz halállal... Öljenek ők is gyerekésszel lelki társakat és úgy próbáljanak meg normálisak lenni. Annyi realitása lesz, mint a babszemjankónak.*