Gyengélkedő

Még a földszinti folyosókon:

*Egy varázslatot hall Kumiko felől, és amint a fiúra pillant láthatja is, hogy sikerült a lánynak. Megnyugodva engedi le a kezét, szerencséjükre egy ideig még mozdulatlan lesz Acton. Így most már legalább nem kell megosztottan figyelnie, és kitalálhatja azt, hogy mis is legyen.*
-Hát szerintem mindenképpen el kéne vinni a gyengélkedőre. Ott valami csak tudnak vele kezdeni.
*Többet ő sem tud tenni a fiúért, meg azért sem, hogy meg tudják mi is történt pontosan. A pálcája még mindig a kezében van, és közben azon gondolkodik, hogy tanultak-e már olyan varázsigét amivel el lehet bírni egy átlagos embert. Hát majd meglátják. De még mi előtt ez megtörténhetne egy pillanatra összevonja a szemöldökét Kumiko mondataira.*
-Nem láttam semmilyen pajzsot sem, és semmi hasonlót. Lehet, hogy elmondott valami pajzsbűbájt, vagy nem tudom, hogy mitől lehetett.
*Mondja a személyes véleményét, és közelebb lép Actonhoz. Kezét felemelve közelít a fiú szeme felé, de semmilyen reakciót nem vált ki belőle, így teljesen megnyugszik. Pálcáját felemelve leír egy teljes kört, és pöccint egyet a megátkozott fiúra.*
-Crispo!
*És a fiú a magasba emelkedik, ezzel könnyítve a cipekedést. Lassú léptekkel elindul a nyugati szárny felé, közben Kumikora pillant.*
-Jössz, vagy inkább mész lepihenni?
*Kérdezi komoly tekintettel, hiszen ez egy nem mindennapi dolog volt, és megérti ha a lánynak pihenésre van szüksége. Vagy Kumikoval, vagy nélküle, de tovább folytatja az útját a folyosókon.*

Gyengélkedőn:

*Jó pár perces gyalogtúra után megérkeznek a gyengélkedőhöz. Ott az egyik szabad ágyra lefekteti a fiú kővé dermedt testét, majd egy nővér vagy valami hasonló után kezd nézelődni. Bár ő is feltudná oldani az átkot, most nem az a legnagyobb problémája. Inkább azt akarja megérdeklődni, hogy mitől lesz az, hogy az egyik pillanatról a másikra az ember bekattan. Mert valljuk be ez elég szokatlan számára. Miután talál egy gyógyítót és megmutatja a fiút az rögtön kérdőre vonja, hogy miért dermesztették meg. Kénytelen elmesélni a dolgot, és közben azon reménykedik, hogy nem mesének fogják tekinteni, és tesznek valamit a fiúért. Amilyen gyorsan jött a gyógyító olyan hamar el is tűnik, majd megunva azt, hogy Acton mozdulatlan rá mond egy Instigo igét, amitől felébredhet, mivel a sorrend is megfelelt. Előbb kimondta az igét, aztán suhintott felé.*

Még a földszinten:

*Elégedetten mosolyodik el, amikor látja, hogy sikerült a varázslata. Nem mintha kétségei lettek volna, de könnyen el tudta volna képzelni, hogy Acton esetleg félreugrik. Azonban nem így történt, és ennek a maga módján örül is. Azonban gyors elhatározásra jut. Jelentkezik párbajszakkörre, meg felveszi az SVK-t is, hogy a jövőben egyedül is meg tudja védeni magát.
Raphy javaslatára, hogy vigyék fel a gyengélkedőre csak bólint, az viszont rossz, hogy a fiú nem látta a furcsa jelenséget. Mindegy, tenni nem sokat tud ez ellen.
Bár kicsit megijedt az előbb, az adrenalinnak, vagy talán valami másnak köszönhetően, de nem érzi magát fáradtnak. Ráadásul ő is tudni akarja mi történt a fiúval, így nem is gondolkodik, hogy követi-e Raphyt és az egyenlőre mozdulatlan Acton-t a gyengélkedőre.*
- Jövök, tudni akarom mi baja.
*Jelenti ki határozottan, majd felkapja a földről a mangáját, és követi az Actont lebegtető Raphaelt a gyengélkedőre.*

A gyengélkedőn:

*Ő úgydönt Acton mellett marad, amíg Raphael gyógyító után kutat. A segítség hamar meg is érkezik, bár eléggé furcsán néznek rájuk, amiért egy dermesztett fiút hoznak eléjük. A pugnaxos prefektus gyorsan és jól vázolja a helyzetet, Kumiko meg csak helyesel, hogy lássa a gyógyító igazat mondanak. Csak annyival egészíti ki a dolgot, hogy beszámol a fura pajzsról is, amit érzett, de mást nem igazán kíván hozzáfűzni. Nem örül, hogy a gyógyító eltűnik, és még csak nem is válaszol nekik, de biztosan csak megoldásokon töri ő is a fejét.
Raphael közben kimondja a feloldó átkot Actonra, s Kumiko ösztönösen hátrál egy lépést, félig Raphy háta mögé bújva, mert bár ügyes és higgadt boszorkány, neki mára elég volt Acton akcióiból. Ha csak egy rossz mozdulatot is tesz a fiú, legközelebb sóbálványt csinál belőle.*

**Hozzászólások** : 87 **Évfolyam** : Első

Mit csinálhatott velem Kumiko? Milyen Bűbájt szórhatott rám? Gondolkozok miközben észre veszem hogy ki tudom nyitni a szememet, Féltek, nem merem ki nyitni, lehet hogy meghaltam. Nagyot sóhajtottam és kinyitottam. Egy mennyezetet láttam amit még soha sem.
- Hol vagyok?-kérdeztem meredten nézve a mennyezetet. Majd miután észre vettem hogy mellettem állnak Raphaelék rájuk figyeltem. Kumiko szorosan Raphael mögött mintha félne.
- Ne félj nem foglak bántani és lent se akartalak bántani, nem akartam veled kiabálni.-mondtam bocsánat kérő hangon Kumiko szemébe nézve. Mármint amennyit láttam belőle Raphael kezétől.- Nem tudom hogy mi volt lent mitől lettem hülye és egy bunkó paraszt.-miután végig mondtam felültem az ágy szélére és elgondolkoztam rajta hogy mi lehetett lent velem.
~Esetleg egy bunkó paraszt vagyok csak nem mindig mutatom ki? De nem akarok az lenni, egy normális ember akarok lenni aki csak barátkozni akar az emberrel nem lökdösni meg kiabálni vele. Csak annyit tudok hogy bunkó paraszt voltam. Miközben érzek valamit Kumiko iránt.
- Raphael csak egy dolgot kérek hogy máskor ne nagyon légy olyan büszke hogy egy nálad sokkal fiatalabbal küzdesz meg. De ne vedd sértésnek. Nem tudtam hogy mit csinálok.-mondtam miközben Raphael szemébe meredtem.- És máskor inkább előbb kérdezz aztán cselekedj. Nem megoldás hogy megütsz. Nem bántásból mondom de azért ez a megoldás. Tudom hogy nem nekem kéne megmondani hogy mit csinálj de azért......na mind egy.- az utolsó három szó közben Kumikohoz fordulok. Majd miután pont Kumiko szemébe nézek elkezdem:- Ne haragudj Kumiko, te egy kedves,okos,szép lány vagy. Nagyon bírlak téged és nem akarok veled össze veszni. Megbízható barát vagy és segítőkész. Köszönöm hogy megdermesztettél.

*Csendben várja, hogy hasson a feloldó átok, közben pedig azt veszi észre, hogy Kumiko félig takarásban áll. Végül is, ő maga a pugnaxos, neki kell megvédenie az embereket mindenféle rossztól. Karjait a mellkasa előtt keresztbe fonja, és úgy válaszol a fiú kérdésére.*
-A gyengélkedőn vagy. Ide hoztunk a folyosó után.
*Mondja egykedvűen, közben pedig az ujjai között játszik a pálcájával. De ahogyan elhallgatja már nem fog kelleni, bár soha nem lehet tudni, főleg egy olyannál, akit most lát életében másodszor. Már azon van, hogy ő innen eltűnik, mivel semmi keresni valója sincs, amikor meghallja a nevét. Kíváncsian vonja fel a szemöldökét, hogy mégis mit akarnak vele közölni. A mondatokra csak semmit mondó tekintettel néz a fiúra. Végül, amikor inkább feladja gyorsan közbe szól.*
-Na ide figyelj...
*Itt a hangja még kedves és barátságos, aztán nem kioktató stílusban kezdi vázolni a helyzetet. Hangja pedig leginkább ellentmondás nem tűrővé változik.*
-Én nem vagyok büszke arra amit tettem. Nem is szégyellem, egyszerűen, amit kellett azt tettem. És ami ezt a fiatalabb dolgot illeti. Itt nem a kort kell nézni. Ha fiatalabb vagyok, valószínűleg akkor is az történik.
*Talán egy kicsit lenéző, de hát ha egyszer ez lenne az igazság.*
-Megütés pedig nem volt, vagy legalábbis nem hiszem, hogy még akár egy lila folt is lenne a tarkódon, csak mert megsuhintottalak. És amúgy is, egy nőt fellökni? Nem tudom, hogy ki nevelt téged, de ha tőlem függene, akkor a fejed nem lenne a helyén. Először nevelkedj meg, az után szövegelj nekem arról, hogy mit illik és mit nem.
*Némileg felhúzza magát az ilyen dolgokon. Annak ellenére, hogy az apja is inkább a fizikai erejét mutogatta, jól megnevelte a fiát. Na meg persze arra is sikeresen ráébresztette, hogy mikor mit érdemes tenni.*
-Nekem az a feladatom, hogy rendbe tartsam az iskolai életet. Ezt jelenti a prefektusi cím. Az pedig egy másik dolog, hogy nem akarom, hogy az én pofám égjen, amikor az a pletyka kering, hogy milyen bunkó, tapló parasztok a pugnaxosok.
*Nem üvöltözik, tekintve, hogy ez a helység a gyengélkedő és nem akarja megzavarni a többieket, de azért valamennyire felviszi a hangját. Kifelé menet visz egy doboz B6 vitamint, hogy legalább az idegrendszere helyre álljon az elmúlt napok után.*
-Gondolkozz el ezen te is, hiszen nem te vagy folyton a központban, nem lehet mindig azt nézni neked mi jó.
*Ennyivel hátat fordít és le tudja a fiút. Kumiko mellett elhaladva még azért mond pár szót.*
-Látom újabb rajongót szereztél...
*Hangjából talán érezhető némi gúny, de azt nehéz megmondani, hogy csak az előbbi hangvétel miatt, vagy mert annak szánta.*
-Viszlát!
*Ennyivel el is köszön, majd zsebre vágott kézzel sétál ki a gyengélkedőről.*

*Raphael háta mögött állva hallgatja végig Acton szavait. Őszintén szólva nem ért egyet Actonnal. Elvégre ő kezdte az egészet és Raphael nem csinált semmi rosszat. Szimplán megpróbálta rávenni a fiút, hogy észheztérjen, de láthatóan ez nem sikerült, ezért kellett neki megdermsztenie Actont. Nem is lepődik meg azon, ahogy Raphael válaszol, sőt még helyeselne is, de beléfagy a szó, ahogy Acton hozzá kezd beszélni.
Ha eddig azt hitte, hogy a pasikat és a lányokat ugyanúgy me lehet érteni, akkor most rá kell ébrednie, hogy mekkorát tévedett. Valójában sem a lányokat sem a fiúkat nem érti, főleg amikor dícsérik. Neki korábban teljesen természetes volt, hogy kitűnő tanuló és ezért "tisztelik" de nyíltan soha senki nem mondta ezt ki neki. A tanárok pedig annyira megszokták, hogy ő mindent tud, hogy nem is tették szóvá. Persze nem ez az, ami miatt most értetlenkedik. Az értetlenségnek két oka van. Az egyik, hogy szépnek nevezik, s szinte rögtön ezután, Raphael is tesz egy hülye megjegyzést valami rajongókról...* ~Mi van? Milyen rajongók? ~
*A másik dolog, hogy hogy lehet valaki az egyik percben tök normális, a másikban "elmebeteg" aztán megint normális. Neki ez túl sok, s bár kíváncsi és gyógyító is szeretne lenni, most még sem akar maradni, hogy megtudja mi a baja Actonnak.
Ahogy Raphael elindul kifelé, ő sem habozik. Egy utolsó pillantást még vet Actonra, aztán a másik prefektus után indul.*
- Viszlát!
*Kiált vissza a gyógyítóknak, majd kilép a gyengélkedőről. Egy darabig nem akarja látni sem a gyengélkedőt, sem Actont...*

**Hozzászólások** : 87 **Évfolyam** : Első

Még a Bejárati csarnokban:

-Köszi hogy szóltál-mondtam kedvesen neki. De mikor fenyegetőzni kezdett akkor már én se voltam olyan vidám. Mért lehet ilyen veszedelmes? Én semmit nem tettem. Miután kiokoskodtam hogy a mai napom nem nagyon akart velem találkozni jobbnak láttam vele menni.
-Jó veled megyek de azért nem kell veszekedni meg fenyegetőzni. Tudod én nem így ismertelek meg és egy ilyen szép lánynak nem szabad ilyeneket mondani meg csinálni.-az utolsó mondatot inkább én is keményen és szemrehányóan mondtam. De hogy ne sértődjön meg azért még kedvesen hozzá teszem:-Nem akartalak meg bántani.-miután abba hagytam Kumiko nézését elindultunk.

Gyengélkedőn:

Miközben haladunk a célunk felé megkérdezem Kumikotol hogy mért nem tud rá semmit ha egyszer gyógyító akar lenni.? A célunk már csak pár lépésre volt. Az ajtóhoz érve megálltam vettem egy nagy levegőt és benyitottam. Sajnos ismerősnek tűnt a helyszín de most volt egy kakukk tojás a mostani hely és a múlt helyszín között. Volt benn egy ápolónő. Nem vett minket észre csak pakolgatott valamit. Pár másodperc múlva oda mentünk hozzá és felvázoltuk neki a történetet. A karom közben csak lengett és sikítani tudtam volna a fájdalomtól.

Még a Bejárati csarnokban:

- Nem fenyegetőzöm, vagy veszekszem. Minden normális ember a gyengélkedőre menne törött karral. A másik meg: nem ismersz. Attól, hogy egyszer beszéltünk, még semmit sem tudsz rólam.
*Nem akarom, hogy azt higgye, bunkó vagyok vagy ilyesmi, de egyetlen találkozás alapján ne állítson fel véleményt rólam. Én is azért tudtam, odamenni hozzá, mert nem ítéltem el a múltkori miatt. Nem mondom, hogy jó véleményem lenne róla, de megérdemel egy második esélyt. Attól, hogy szépnek nevez kiráz a hideg. De az is lehet, csak egy nyitott ablak miatt van az egész. Ezt a szót "szép" mostanában túl sokat hallom, és egyáltalán tudja, hogy mit szabad nekem és mit nem?*
- Ha tudnék ilyen varázslatokat, akkor már nem lennék iskolás. Az ilyesmi nem elsős anyag... Sőt lehet csak az egyetemen tanítják, nem tudom. Az, hogy gyógyító szeretnék lenni, nem jelenti azt, hogy mindenféle varázslatokat ismerek. Könnyebb sebeket el tudok látni, de egy törés, az bonyolult dolog... Figyelni kell arra, hogy pontosan illeszkedjen a csont, és hogy a szöveteket helyesen építse vissza a medimágus. Nem lehet csak úgy vaktában forrasztgatni.
*Magyarázom meg, úgy ahogy Seijinek szoktam, teljesen normális hangnemben. Annak ellenére, hogy ekkora baromságot kérdezett, nem tudok vele goromba lenni. Még ha idősebb is, a szerencsétlenkedései az öcsémet jutattják eszembe.*

A gyengélkedőn:

*Az ápolónak szerencsére nem kell sokat magyarázkodni. Egy rövid vizsgálat után, egyetlen bűbájjal összeforrasztja Acton kezét. Aztán rám pillant, először nem értem, de aztán rájövök, hogy még mindig elég ázottnak nézek ki. Megkérem, hogy szárítson meg, és adjon valamit megfázás ellen. Kicsit mintha vonakodna, de ez van. Megkapom a főzetem, száraz vagyok. A fiolát zsebre vágom, majd elindulok kifelé a helyiségből.*
- Viszontlátásra! Jössz Acton?
*Fordulok vissza, majd választ nem várva lenyomom a kilincset és kilépek. Bár gyógyítónak készülök, nem szándékozom több időt a gyengélkedőn tölteni mint, ami szükséges.*

**Hozzászólások** : 87 **Évfolyam** : Első

-Igen megyek.-feleltem lágy hangon. Mikor az ajtó hoz értem hátra fordultam és a gyógyító szemébe nézve mondtam.-Viszlát és köszönöm szépen az ápolást.-mikor ki akartam lépni eszembe jutott hogy Kumiko nem köszönte meg amit tett érte a gyógyító. Én vissza fordultam és a gyógyítóhoz közel léptem és suttogni kezdtem neki.-Ne haragudjon hogy Kumiko nem köszönte meg amit tett érte csak a mai napom elég dilis. Kérem ne mondja vissza neki.-a gyógyító bólintott és én akkorra már az ajtót csuktam be.-Kumiko várj.-szóltam Kumiko után aki már egy emelettel lejjebb volt. Futni nem akartam de muszáj volt gyors léptekbe le mennem hozzá. De ha nem lesz ott akkor.....A gondolatomat nem tudtam befejezni mert mikor leértem ott volt, így hát szerintem nem kell végig gondolnom.
-Máskor létszíves várj meg.-mondtam kedvesen a szemébe.-Ne haragudj csak kicsit még beszélgettem a gyógyítóval. Ha máskor le maradok nyugodtan használj valami bűbájt.-az utolsó mondatot mosolyogva mondtam. Ha esetleg nem lenne ínyére akkor ott hagyom és inkább fel megyek és alszok egyet.
-Hogyha nincs ínyedre a viccelődésem akkor csak szólj és leállok.-mondtam kicsit komolyan és kicsit kedvesen. Nem akartam még egyszer megbántani őt. Elég volt nekem a múltkori dolog is, kicsit furcsa hogy megint a gyengélkedőn kötöttem ki. Lehet hogy ha Kumiko közelében vagyok akkor lesz velem valami baj.-Amúgy most hova tartunk?-kérdeztem kedvesen Kumikotol miközben a hátunk mögött hagyuk az emeleteket.

**Hozzászólások** : 172

Kivágódik a gyengélkedő ajtaja, majd a pugnaxos karvezető sietve belebegteti a hordággyal együtt az alélt fiút.
- Segítene végre valaki? - hallatszik a türelmetlen és aggódó kiáltás, de feleslegesen, a zajra a gyógyító asszony már elő is került.
Pálcájával a hordágyról az egyik tiszta, keményített ágyruhájú ágyra fekteti a fiút, majd kérdő pillantást vet a nőre, aki kezét tördelve, nagyokat lélegezve áll mellettük.
- Motorbaleset - préseli ki a szavakat, majd az ágy közelébe áll, ami látszólag nem nyeri el a gyógyító tetszését, de a nő pillantása olyan határozott, hogy végül a közelben maradhat.
Az ágyat hirtelen egy paraván veszi körül, végül mégis kizárják a vizsgálatból. Fel-alá sétálgat, idegesen rója az utat, koptatva a fényesre sikált padlót.
Talán egy óra múlva, de lehet, hogy csak pár perc volt, a gyógyító előbukkan, a paravánt eltünteti, mire az ágyban feltűnik egy rémesen sápadt gyerek, keze felkötve, feje szintén bekötve. És még mindig eszméletlenül.
A gyógyító asszony összevonja szemöldökét, és száraz hangon darálni kezdi a diagnózist.
- A fiatalember eltörte a bal karját az esés következtében. A bal bordáiból kettő megrepedt. Ezeket is összeforrasztottam egy bonyolult bűbáj és bájital kombinációjával. Zúzódások is voltak a testén, ezeket krémekkel kezeltem, hamarosan nyomuk sem lesz. A rosszabb, hogy a fiú agyrázkódást szenvedett. Ahogy láttam a papírjait, narkolepsziában szenved, ami jelenleg csak súlyosbította a dolgot. Több bájital kombinációját adtam neki be, természetesen rögtön a gyomrába varázsolva. Fel fog ébredni - jelenti ki nyomatékosan. - Nem azonnal, pár órát még biztosan aludni fog, de fel fog ébredni - aztán minden átmenet nélkül szúrós pillantást vet Dorotheára.
- Milyen iskola az, ahol a karvezető megengedi, hogy a gyerek télen motorozzon? - teszi fel a nagy kérdést, de mivel választ nem kap, csak egy lehorgasztott fejet, dúlva-fúlva, mérgesen a szobájába vonul. De azért még odamormogja a nőnek.
- Ha akar maradhat. De próbáljon meg most már jobban vigyázni rá. Végül is, ezért is karvezető, nemde bár?
A gyógyító mögött halkan kattan az ajtó, Dorothea pedig remegő lábakkal, mint egy leszidott iskolás kislány, a fiú ágyához lép, odahúzza közel hozzá a széket, majd finoman leereszkedik rá.
Most már csak várni kell, míg felébred.
Ólomlábakon járó időt kell türelemmel várni, hogy elmúljon.
Várni.

Tárgy: Re: Gyengélkedő Szer. Dec. 16 2009, 18:04

*Álom és ébrenlét között...mindenféle idióta kép kavarog a fejében, s ahogy öntudatra ébredezik lassan, bizony érzi, hogy fáj, fájnak a gondolatai. Vacakok...megpróbálná leállítani őket, de fél, hogy eltűnik az anyja. Meg akarja várni, hogy mit válaszol, miért pont őt adta el, szerette, meg akarta óvni valamitől, vagy egyszerűen...vagy valami baj volt vele? A lehetséges meglátások rettenetesen sajognak és mintha egyre tisztábbak és érezhetőbbek lennének a körülmények, ahogy kissé kinyitja szemeit, a fehér foltokat is sokkal reálisabbnak látja, meghalt? Akkor még itt van az anyja, lehet hogy mindjárt válaszolni fog. Kár, hogy még a halál sem mentes a fájdalomtól. Miért nem adagolnak belé morfiumot az angyalok. A pokolban van, hát persze...de vajon miért van a pokolban fehérség? Biztos mert tél van...*
-Anya...*Nyúl felé, egyáltalán nem kapott még választ, sehogysem tud visszaemlékezni rá, csak a feje sajdul bele. Meg kell tudnia, muszáj, meg különben is...még sosem találkozott vele úgy, hogy anyának szólíthatta volna. Talán eléri Dorotheát, biztosan sokkoló lehet a számára, ahogy anyának titulálja és kapdos felé, így félkómásan. Néhány erőteljesebb belégzés után pedig tisztul a kép, bár még furán rázkódik az első néhány pillanatban, az arcán csak döbbent értetlenkedés tükröződik, ahogy kirajzolódik előtte Dorothea alakja a háttérben az érdekes fehér helyiséggel. Néhány pislogás, s szinte azonnal felül, egy szisszenéssel adózva a helyzetnek. Jól kivehető a "fenébe" szócska is, ahogy az imént kinyújtott kezével odakap. Talán be van kötve...Bár még ránéz Kvjára, mielőtt felfogná a helyzetet teljesen.*
-Any...any...ahhh... *hebegi, arcán még mindig azzal a furcsa csodálkozással. Talán csak nem bolondult meg és minden az agyrázkódás következménye.*
-Ahhh...*Folytatja, úgy tűnik lassan megvilágosodik, merthogy a következő pillanatban már ki akar pattanni az ágyból.*
-Összetörtek? A bicikli és a te jó ég! Elfogyott minden pénzem, nem tudok újakat venni! Hol van, hol vannak, mindegyik meghalt, vagy valami túlélte? És a motor? *Természetesen az ajándékokra gondol, bár nem egészen érzi úgy, hogy képes lenne kirohanni utánuk a városba, így is lehet Dorothea ölében fog kikötni.*

Tárgy: Re: Gyengélkedő Szer. Dec. 16 2009, 18:29

Nem kívánja senkinek sem azokat a pillanatokat, amikor kérdő pillantásokkal a hátában felsietett a gyengélkedőre, miközben folyamatosan azt nézte, lélegzik e még a gyerek. Vagy azokat a csigalassúságú perceket, amikor arra várt, hogy a gyógyító végre elmondja, mekkora a baj. Vagy azokat, amikor igazságtalanul letolták a lábáról, pedig neki fogalma sem volt, hogy a prefektusa, az a gyerek, akire a legjobban kellene tényleg vigyáznia, egy motort rejteget előle.
Idegesen simít ki egy tincset a fiú arcából, miközben órájára pillant. Már olyan régóta vár ara, hogy a gyerek felébredjen, és még mindig nem történt semmi. Arról nem is beszélve, hogy Ed még mindig olyan fehér, ijesztően fehér. Óvatosan simítja meg a fejét ott, ahol nincsen kötés, de ijedten ugrik meg a székén, amikor a fiú mocorogni kezd. Szíve örömmel ver most kettő hússzal, de a szavak, melyek a fiú ajkáról felröppennek, egy pillanatra megdermeszti, majd ellágyuló tekintettel figyeli, ahogyan a másik rájön, nem az édesanyja ül mellette aggódva, és félve, hanem a karvezetője. Ijedten kap a fiú után, amikor az felül, egyáltalán nem kellene még ugrálnia. Meg is mondja neki.
- Mr. Lyons, kérem, feküdjön vissza. Pihenésre van szüksége - súgja finoman.
De a kitörésre, hogy minden fontosabb, mint az egészsége, valami elpattan a nőben, és szigorúan a fiúra pillant, miközben felpattan a székéből.
- Mr. Lyons, ne nevettesse ki magát. Az egészsége sokkal fontosabb, mint holmi ajándékok és a motor. Tisztában van vele, hogy meg is halhatott volna? - kérdezi hangosabban mint szerette volna, de ugyanúgy minden mozdulata gyengéd marad, ahogyan megpróbálja visszatartani a fiút. Leül a gyerek ágyának szélére, így könnyebb nyomatékosabban beszélni és le is tudja finoman fogni a fiút.
- A bal karja eltörött, a bordái megrepedtek. A narkolepszia miatt sokkal nehezebb volt Önt visszahozni az agyrázkódás után az eszméletéhez - próbál tárgyilagos lenni, de hangja néha reszketeg. - Inkább ezzel törődjön, azzal, hogy a zúzódásai nem maradnak meg a testén, hogy pár nap pihentetés után újra tudja majd használni a kezét, hogy a bordáit összeforrasztották, és hogy semmilyen agyi károsodást nem szenvedett, ugyanis nem viselt bukósisakot, fiatalember! - a végére megint hangosabban beszél. Nagy levegőt vesz és lassan fújja ki, hogy megnyugodjon.
- Meg is halhatott volna, érti? - kérdezi meg újra. - Mi jutott eszébe, hogy ilyen időben motorra ült? - hangja keserű, aggódó és szomorú tekintete a fiú pillantását keresi.

Tárgy: Re: Gyengélkedő Szer. Dec. 16 2009, 19:35

-Dehogy, semmi bajom! *Meg akarja rázni a fejét, de nem jut el a második mozdulatig sem, teljesen elernyed tanárnője kezében, s hagyja magát visszatoloncolni. Mikor újra nekiveselkedne a fejrázásnak, kénytelen ráharapni ajkára, s hagyni az egészet a fenébe. Így is el kell nyomnia néhány nyomatékos "aut"*
-Dehát csak egy fának mentem neki...tényleg, hogy kerültem vissza? *Be kell csuknia szemeit pár percre, egészen megszédült ettől felüléstől és ilyenkor mindig hányingere van. Ráadásul kezdi felfogni, hogy nem álmodik már és sokkal melegebb van, mint a pokolban. Ez arcán is meglátszik, egészen kipirul a szégyentől. Kissé lejjebb csúszik az ágyban, fejét már egyáltalán nem meri mozdítani- ilyen lehet a másnaposság, s egyre erősebben harapja ajkát, ahogy hallgatja a tanárnő szavait. Az is lehet, hogy tudatára ébred ennek a halál dolognak, bár a legkevésbé sem szeretné, ha meglátszana rajta ez... Nem akart meghalni, nem akarja kimutatni, hogy talán ő is megijedt, vagy most ijed meg, hiszen nem volt rá ideje, s kezeit is bedugja a paplana alá, mikor észreveszi, hogy remegnek.*
-Sajnálom...*Egyik szemét óvatosan kinyitja, leordított pózben fekszik, pedig Dorothea nem is volt olyan kemény. Bosszankodva tapasztalja, hogy csak suttogni bír, s még mindig az elhangzottak körül rostokolnak agyának fájdalmas fogaskerekei, még jobban beharapja hát ajkát, legszívesebben felordítana, hogy ssajnálom, a fenébe, sajnálom, de egyáltalán nem akarja, ha Dorothea azt hinné,...ha bármit is hinne, így is aggódott, s ez már önmagában is kiakasztó. Sosem volt még semmilyen balesete, az egész nagy és szép hímestojás boborék volt körülötte, rengeteg baráttal, féltéssel, mókával és kacagással, s mikor már idősebb lett nem is volt szüksége a Lyonsék pártfogására, hiszen ott voltak Stoneék, az ő igazi családja. Nem tudja hogyan regált volna akkor egy ilyenre, vajon bejött volna az anyja? vajon Mickey mit szólt volna? Valószínűleg tele lenne mostanra az ágya csokibékás kártyákkal, mindegyik Agrippás, mert nem szereti. S most...azt sem tudja mit csináljon. Hallja, amit kiszökik belőle egy sóhaj és elmotyogja újra, suttogva:*
-Sajnálom... azért mert megint tönkretettem a cipőm és nem akartam mezitláb lemenni. *Megpróbálja kihúzni magát, bár ez feleannyira sem sikeredik hitelesen, mint egyébként, s nem öregíti olyan nagyon, mint amikor máskor megkeményíti arcvonásait. Most sajnos nagyon fiatalnak tűnik, s ezzel talán együtt jár a felelőtlenség. Talán nem is sikerült igazán felnőnie, nem volt mikor...mint ahogy most sem, igazán megijednie. Most teszi, egy kicsit, de nem akartja, hogy ezt lássa a kvja. Már minden rendben van...ezt akarja sugalni neki, úgyhogy megpróbál nem remegni, s a mennyezeten heverő nagy szőrös pók lábára mered. Azt sem szeretné, ha Dorothea azt látná, mindjárt elbőgi magát, mert ez meg tipikusan a visszatartom az érzelmeim póz. Tipikusan lehúzom magam a wcn póz, sajnos nincs, úgyhogy valamit sürgősen ki kell találnia, ha nem szeretné egyik megoldást sem alkalmazni.*
-A motorom...jól van? *Préseli ki magából a szavakat, igenis érdekli mennyire ment tönkre a járgány, meg lehet-e még egyáltalán bűvölni. Semmi nem hatásos most, akármit is csinál, feladja.*

Tárgy: Re: Gyengélkedő Szer. Dec. 16 2009, 20:19

- Még, hogy nincsen semmi baja - zsörtölődik a fiúval halkan. - Látja, nem kell magának ugrabugrálnia, mert csak ez lesz a vége - a kis éjjeli szekrényről lekap egy fájdalomcsillapító és egy hányinger elleni bájitalt, amit a fiú kezébe nyom. - Igya meg ezeket, utána jobb lesz - gondoskodása lehet, hogy meglepő, sokkal távolságtartóbb szokott lenni, de ez most nem egy olyan helyzet, amikor az ember ridegen kezelhetné a helyzetet.
- Csak egy fának? - kérdez közben vissza. - Mr. Lyons, letért az útról, nem tudta irányítani a motorját, és szerintem az életben nem fogom elfelejteni, ahogy lerepült a motorról. Hallottam, a motor csattanása után azt, ahogyan Ön a földhöz csapódott - szemei tányérnagyságúra nyílnak, mintha megint látná az eseményeket.
- És, hogy válaszoljak, én voltam az, aki Önt visszahozta - feleli halkan. - Ott voltam akkor is, amikor balesetet szenvedett. De minden olyan gyorsan történt, én pedig elblokkoltam. Azt hiszem, nem fogtam fel, hogy ami a szemem előtt történik, az tényleg valóságos lehet - gyónja meg a fiúnak, miközben szemében újra felvillan a bűntudat szikrája.
A bocsánatkérés hallatán szomorúan elmosolyodik, és még mielőtt észrevenné, megint kisimít egy tincset a fiú arcából.
- Akinek itt bocsánatot kell kérnie, az én vagyok. Segíthettem volna. Segítenem kellett volna. Mert ez a dolgom, ez a felelősségem - ébred rá hirtelen a felelősség szónál arra, hogy mekkora súly is nyomja a vállát. - Sajnálom, hogy nem voltam gyorsabb - néz a fiúra, akiről lerí, hogy most nagyon is emészti magát.
Talán nem kellett volna annyira rádörrennie, de Merlin a megmondhatója, hogy az utóbbi pár óra alatt a kínok kínját állta ki. Igaza volt a gyógyítónak, minden diákjáért ő tartozik felelősséggel, és ő mulasztott. Hogy fog így a többiek szemébe nézni? Csak a szerencsén múlott most is, hogy a fiú rendesen fel fog épülni. Nem pedig rajta. Pedig ennek nem így kellett volna lennie.
Az ok hallatán felkapja fejét, és arcán a szánalom és a felháborodás keveréke jelenik meg.
- Ha csak ez a problémája, megoldjuk majd - válaszol egyszerűen.
Most már csak azért is el fog menni a városba. Nincsen párja, se gyereke, családja, pénze van annyi, amit talán egész életében sem tudna elkölteni. Legalább jó helyre fog kerülni.
- Megértem a dolog indíttatását, de máskor, ha bármi problémája van, kérem, hozzám forduljon - néz a fiúra nyomatékosan. - Ha kell valami, szóljon, és megoldjuk, rendben? Hallani szeretném, hogy megígéri - megint megremeg, ahogy beszél.
Ez a gyerek, aki most olyan nagyon erősnek akarja mutatni magát, mégis csak egy gyerek, akinek törődésre van szüksége, figyelemre és egy kis fegyelemre. Hogy tudja, van, akinek fontosak a tettei. A kérdés hallatán rekedten felnevet, de ez amolyan keserű nevetés, és inkább ez, mint hogy még jobban elérzékenyüljön.
- Most még nincsen rendben, igazából nem tudom, hogy mennyire ment tönkre, mert Ön, mint mondottam volt, fontosabb volt nekem abban a pillanatban, mint az ingósága - néz kedvesen a fiúra. - De vannak kapcsolataim, majd küldök baglyot egy ismerősömnek, aki rendbe szedi majd a motort, rendben? - kérdez rá. - De azt tudnia kell, hogy utána sem kaphatja rögtön vissza, csak az után, hogy elláttam a megfelelő bűbájokkal, hogy ilyesmi még véletlenül se történhessen meg többet - hangja komolyan cseng.
- És még valami. Nem engedem haza a szüleihez karácsonyra. Vagyis - jön kissé zavarba -, nem engedhetem haza, ez az utasítás - bök fejével a gyógyító szobája felé.
Azt már persze inkább nem mondja ki, hogy nem akarja olyan szülőkhöz haza engedni a fiút, akivel nem törődnek eléggé. Ahogyan azt sem, hogy látni szeretné, hogyan gyógyul Ed. És, hogy az ünnepek alatt talán egy kis megnyugvásra és örömre is talál.

Tárgy: Re: Gyengélkedő Szer. Dec. 16 2009, 20:58

-Ühm...*motyogja, s annál hevesebben kap az itóka után, tényleg tart tőle, hogy valami koszosat művel, vagy rosszabbul lesz. Gyorsan lehatjta az egészet.*
-Köszönöm...nekimehettem volna két fának is...*Jegyzi meg óvatosan, lehet nem kéne poénkodnia, de úgy tűnik a hat a bájital és nem fog semmi nagyoncikit művelni, még egy mosoly is felsejlik ajkain, egy másodpercre talán, aztán átadja helyét a megdöbbenésnek.*
-Köszönöm, hogy elhozott. *Csukja be gyorsan száját, igyekezvén nyugalmat erőltetni hangszálaira. Sajnos ő is elég élethűen maga elé tudja képzelni a dolgokat. Kissé meg is szorítja a lepedőt, elnyom egy aut, miközben megint megrázza fejét, s újra felpillant Dorotheára. Már kicsit rázhatja, hat a fájdalomcsillapító.*
-Ez hülyeség! Bocsánat, de...ez hülyeség, olyan gyorsan történt, én magam sem fogtam fel, különben fékezek és megijedt, nem tehetett semmit, ráadásul jól vagyok, sőt behozott, megmentett! *képes gyorsan, hangosan és nyomatékosan beszélni, legalább elemében érzi magát, s közelebb is húzódik, hogy elszánt tekintetét a tanárnőébe fúrja. Nem engedheti, hogy magát hibáztassa az ő nyilvánvaló gondatlanságáért, hiszen ő ment neki a fának, nem Dorothea átkozta meg.*
-Úgyhogy minden rendben, ezentúl felveszem a bukósisakot és nem akarok közelbbi kapcsolatba kerülni a fákkal. Még a kviddcscsapatba sem jelentkezem, sőt a gyógyító sem fogja látni soha többé a képem. *Fura dolgot csinál, egészen meglepő ez a gyerek...megöleli Dorotheát, pedig ő is tudja milyen ellenséges, undok, ironikus és antiszoc szokott lenni, látja az óráin. Nem tart sokáig, de most mégis, képes és átöleli a nőt, csakhogy véletlenül se tudja magát hibáztatni, s valószínűleg, hogy megköszönje. Nem akarja túlontúl elragadják az érzések,. lehet már lassan akcióba lendülnek a szellemek, bár ez is azt bizonyítja, hogy kísértetek nélkül is képes ilyesmire. Ez pedig nem más, mint a szeretet. Zavarba sem jön, mintha teljesen természetes lenne, hogy megölelte. Itt még nem jön...a továbbaktól már igen... De itt még értékeli a dolokat, meg úgy egyáltalán, értékeli őket. Teljesen melegen öleli át, bár gyorsan engedi el, ahogy folytatódik a beszélgetés.
A szánakozó pillantástól ugyanis fültőig elvörösödik, s ajkai is egészen lebigyednek. Dehát ki tud örülni a sajnálatnak?*
-De vettem, valahol ott van még biztosan. Ez a bájital rendbe hozott, megkereshetném. Jó persze, de nem gondoltam, hogy cipőt venni probléma lehet. *Vallogat, zavartan meggyűrve a takaróját. Rá kell ébrednie, hogy rosszul érzi magát a gyengélkedőben, s utálja, hogy betegnek lássák. De ezen sem ér rá most agyalni, inkább bólogat, kissé megkeményítve vonásait. Ez már leglább némileg megszokott reakció tőle.*
-Köszönöm. *nincs már pénze másikra, és ezt ő is tudja, a motort pedig nagyon szereti...az az igazság. Megint mosolyog, furcsa, hogy a tanárnő így aggódik érte...valahol örül neki.*
-Mehetnek rá a varázslatok is. *Egyezik bele, s a még valamire...azt hiszi azt fogja hallani "holnap elmehet" ehelyett:*
-Miii? *megint felül, majdnem kiugrik, s kissé hevesebben beszél a kelleténél.*
-De az ünnepek után, karácsony után, megígértem Owain professzornak! Utána lehet, ugye? Jó, átalszom a karácsonyt, úgyis utálom, de utána, 27.? El kell mennem a professzorral, kérem, ez nagyon fontos, nem miattuk, de...kérem. *hadarva győzködi, gyorsan, meg kell igérnie, bár lassan kénytelen visszahanyatlani az ágyra, mert nagyon fáradt, tényleg nem tesz jót neki pattogás. Furcsa, nagyon régen nem érezte magát ilyen fáradtnak.*

Tárgy: Re: Gyengélkedő Szer. Dec. 16 2009, 22:13

~Valahogy ez már nem vall rám. Így elaludni a kádban, nem igaz.....~
Kikecmergek a már hideg vízből, nekikezdek törölközni, öltözködni, veszem a nyakamba a láncomat is, ami vörösen izzik. A szívem egy pillanatra megáll kalimpálását félbe szakítva, lélegzetet sem kapok, majd a fekete ingemhez, farmeremhez felrántom csak úgy, zokni nélkül csizmámat, felkapom a kezembe akadó talárt, s hajamból még csöpögő vízzel indulok el a Varázsfegyvertan terembe vezető ajtómhoz, hogy egy lépéssel átjöjjek az iskolába, s onnan leronahjak a gyengélkedőre.
....hogy honnan tudom, hogy itt van akit keresek? Nem tudom, érzem inkább.
Végigrobogok a folyosókon, nem törődve vele, hogy mit szólnak ahhoz, hogy egy professzor eszeveszettül rohangál, s szinte felrántom az ajtót, s berohanok rajta...
Bent a csendesség arra ösztönöz engem is, hogy lecsillapodjak, de belülről örlődöm, így ez csak a látszata valós érzelmeimnek.
Már az ajtóból látom, hogy sejtésem helyes volt, s Edward itt van. Odasietek az ágya mellé, s az utolsó mondatot elcsípve az az első, hogy szigorú szemekkel reánézve válaszljak, a kollégát megelőzve, s a köszönést is elfelejtve.
- Majd akkor megyünk valahová is, ha már az ápolók elengednek.
Majd kérdőn pislogok Dorothaára, hogy tőle kérdezzem meg, mi is történt pontosan a fiúval.
- Elnézést Miss Bristow, üdvözlöm. Mit mondott a gyógyító? Ugye nincs nagy baja? Mit csinált ez a fiú?
Szigorú tekintetemen is, érces hangomon is érezhető az őszinte aggodalom. Beletúrok vizes, kócos hajamba, aminek fekete színe most még intenzívebb, s elfehéredett, karakteres arcomat kiemeli.
Végighallgatva a tanárnőt rádöbbenek, hogy bizony én vagyok az egész balesetért a hibás, hisz nekem gondolnom kellett volna rá, hogy bajba sodorhatja magát azzal az átkozott motorral. Dühtől tüzes szemekkel nézek le a fiúra, szeretném leszidni, hogy hogy lehet ennyi esze, de nem, most nem szólok egy szót sem. Nem fogom betegen még idegesíteni is, különösen, hogy saját magamat jobban hibásnak érzem. Pillantásom viszont éppen elég, hogy tudja a fiú, egyáltalán nem örülök annak, hogy ilyen felelőtlen volt.
- Itt maradok éjszakára!
Kijelentésem olyan hirtelen jött, hogy engem is meglepett, s elég hangosra is sikerült, hogy azt meghallja mindenki, aki itt tartózkodik. Fogok egy széket, s leülök rá, mintha odacövekeltek volna Ed ágya mellé.
- Remélem jól vagy fiam. Azért kíváncsi lennék, hogy miért is mentél le a városba, ilyenkor...motorral...
Kezdek kicsit csillapodni, így már fel tudom tenni ezt az egy kérdéssort, de gyomromban még mindig ot van egy hatalmas görcs, ami nem is nagyon akar onnan eltünni. Majd, holnap, ha látom, hogy minden rendben.

Tárgy: Re: Gyengélkedő Pént. Dec. 18 2009, 19:14

//Matt Michael és Ed, egy másik időpontban. =D//

Még az Extrás alagsorban

- Elátkozott? Nahát. Valaki nagyon ráér itt a kastélyban. Ha megtalálom.. *mondaná, hogy kitekeri a nyakát, de ez túlzás. És mivel csakis a színtiszta igazat mondhatja..* ..nagyon megverem. Rám valami igazmondó szarságot szórt. Baromira idegesítő.
*Közben persze mennek kifelé, mert ki tudja, milyen ellenállást kell majd leverniük a gyengélkedőn? Amúgy is viszket a tenyere, úgyhogy vigyorogva teszi meg az utat odáig. Közben persze nem felejt el válaszolni.*
- Hát, gondolom énekelni kell majd.. Az előző órán nem voltam, de azután elmentem Samu bához, egy meghallgatásra.. *szegény tanárnak mi szenvedést kellett kiállnia.. De megérte, mert felvehette a tárgyat. Mármint Mattnek érte meg.. Mindenki másnak szívás. Bemelegítésnek dudorászik valamit, szöveg nélkülit, és nem is túl hangosan. Ezt is abbahagyja, mikor megérkeznek a gyengélkedő ajtajához.*
- Legyél vele tapintatos, ne röhögd ki. Kíváncsi vagyok, hogy néz ki.. *xD-fejet vág, majd benyit. Egy pillantással nyugtázza, hogy nincs bent tanár, vagy valaki, aki lebuktathatná őket. Majd a barátját kezdi keresni, és jó időbe telik, mire rájön, hogy a sokféle gézbe és gipszbe burkolt alak bizony Ed.*
- Jujj, mint egy múmia. Tök szarul nézel ki, tudod? *oh, az őszinteség mire képes.. Pedig a világért meg nem bántaná a fiút. Aki egyébként mintha elég furcsán viselkedne.. Mintha nem is ő lenne.*
- Na mindegy, hoztam neked piát. Ő itt Nemtudomhogyhívják, jöttünk, hogy ha szeretnél dalolászni, akkor elvigyünk a teremig. *Bár ahogy elnézi a fiú állapotát, nem lesz ebből semmi.*
- De csak ha akarsz. Ha nemet mondasz, akkor beléd töltünk egy kis innivalót, aztán ágyő, és majd még jövök később látogatni. *meglepődik, hogy milyen sokat beszélt, és még a nyelve sem akadt össze. Nahát, csak nem?! Nem lehet, hogy józanodik! Ennyi idő alatt nem. Sebaj, ha mégis, van ellenszer. Előhúzza a táskásából a vizespalackot, letekeri a kupakot.*
- Egészségetekre. *és jól meghúzza. Majd vigyorogva Ed nemtörött kezébe nyomja, és remélhetőleg majd Michelhez is eljut. Innen két folytatás lehetséges: Ed jönni akar, mert a Dalmágia kihagyhatatlan. Akkor mellé áll, kihúzza az ágyból, mert ki ő, hogy megtagadja egy haldokló kívánságát? Az élet egy hosszú haldoklás, mindenki tudja. Machael remélhetőleg segít, mondjuk ha nem, akkor is elbírja. Maximum nem mennek majd egyenesen.. Bé változat: Ed véletlenül épp eszénél van, és elkeseríti Mattéket, akik nagy szomorúan elindulnak órára. Miután elfogyott a "víz".*

Tárgy: Re: Gyengélkedő Pént. Dec. 18 2009, 19:43

Matt, Ed

Csak sűrűn bólogat Matt dühére, s az ő átkát hallva megveregeti a vállát. Mondjuk Michaelnek ez nem lenne akkora érvágás, ő amúgy sem szokott ide-oda hazudozni, meg az iróniával se szokása élni.
-Jujj, te szegény. Nahát! Ó!
Hisz igazat mondani nem mindig jó.

Barátnőd elé ne kerülj,
Inkább a fenekeden ülj!

Órákra járni se igazán jó,
Nem szereti az igazságot a tanító!

Megverésben segítek,
Veheti ezt leckének,
Igaz lesz majd, amit lát
Hogy mily jól rúg a versláb!
Szólal meg, mikor végre valahára összeszedte a gondolatait. A srácok jól haladnak a folyosón, míg el nem kezd Matt dudorászni. Michael az elfojtott röhögéstől egyre jobban dülöngél, de gyorsan visszalopja a páleszt, s pár korty után már ott is állnak a gyengélkedő ajtajánál.
- Mondd, barátom melyik az,
a múmia vagy a zombi az?
Az idő már öreg rég,
siessünk, mielőtt elkésünk még!
Sürget-sürget, nem érti, hogy mi van itt, tán nem ismeri fel a saját barátját? Aztán amikor sürgetett a begipszelt lábúra bök, megforgatja a szemeit, és legszívesebben meg is fordulna, esélytelen, hogy ez a lélegző gipsztömeg tolókocsi nélkül eljut a Dalmágia teremig. Aztán megpillantja az alkoholt, persze, hogy ott terem, csak jut még neki is pár csepp.
- Dönts barátom, dönts már,
Michaelnek hívnak, de az idő nem vár,
Dobd ide a páleszt, és gondolkozz,
Hiszen az óra mindjárt hatot üt, bazz.
Így siettében a többinél is rosszabb rímeket okád, de úgy tűnik, ez most őt nem zavarja. Egy zsákmányoló életmódjával markolja meg a pálinkát, s további kortyokat gördít le torkán.

//Sorry a rövidségért és a bénaságért, ennyit tudtam kipasszírozni magamból ilyen rövid idő alatt.//

Tárgy: Re: Gyengélkedő Pént. Dec. 18 2009, 20:02

// egy másik időpontban. Egy olyan időpontban, amelyben kedves//

*Unatkozik…Hiába beszél a gyógyítóknak, hogy legalább újságokat hozzanak neki, egyik banya sem kapható semmire… Most, hogy tanár látogatói elmentek, különösen unatkozik… Milyen vicces, hogy tanárok látogatták meg, mikor ő az órák (agy) réme. Ráadásul a balesete óta valahogy boldog. Az agyrázkódás számlájára kénytelen írni a furcsa állapotot, mert egyfolytában vigyorognia kell, ráadásul minden ápolójához hihetetlen módon, kedves, előzékeny, mintha kicserélték volna, sőt ő a gyógyító néni kedvence, hiszen ilyen aranyos, udvarias fiúval ritkán találkozik az ember...Jogosan hiszi, hogy valami baj történt az agyában, Dorthea rosszul mondta, hogy nem lesznek ennek későbbi következményei. Mióta kedves ember ő? Aztán egyszer csak ráront két őrült, s ahelyett, hogy a szokásos ironikus fintorral fogadná őket szélesen elmosolyodik és olyat mond, amit a szellemek átka nélkül soha:*
-Sziasztok! *Nem szokott ő köszönni, főleg nem ilyen klisésen, kedvesen, mosolyogva szelíden, mintha két legjobb barátja látogatta volna meg mumifikálódás közben.*
-Nem baj, mindig olyan jól nézek ki, fő a változatosság! *Őt megbántani? Lehetetlen! Amúgy normális állapotában sem, csak akkor beszólt volna valami szaftosat. Most azonban úgy vigyorog Mattre, mintha a fiú megdicsérte volna, vagy megnyerte volna a szépségkirály választást.*
-Furák vagytok...ittatok valamit? Adjatok nekem is! *Kell a morfium, azért boldogságában is idegesíti, hogy fáj a feje. Gyorsan az italért kap, ez igazából történelmi pillanat, bár a másik kettőnek nem kell tudnia, hogy Ed még sosem ivott alkeszt, amikor megpróbálta az ellopott miseborral, sajna elejtette. De most nem teketóriázik! Isteni szerencséje,van úgy látszik, nem csak motorbaleset, de még pia is vigasztalásnak. Jól meghúzza az üveget, hogy aztán a következő öt percben fintorogva köhögjön tőle.*
-Hát ez marha szar volt, köszönöm. *Mielőtt visszaadná, még egyszer jól meghúzza, valószínűleg nem kell neki sok a kampóhoz, s még a többieknek is fog jutni.*
-Nemhogy itt hagytok, menni akarok, tudjátok milyen unalmas itt? Vigyetek el kérlek! *Mosolyog, olyan benyalósan, vagy rábeszélősen, mindegy, pontosan olyan képet vág, amit a szellemek nélkül sosem, nem kenyere a könyörgés, bár az annál inkább rá vall, hogy cipeltesse magát, most nem akar nagy terhet okozni ennek a két kedves, részeg fiatalembernek, csak óvatosan támaszkodik rájuk.*
-Hello *Mosolyog kedvesen a fura rímelős fiúra. Igazából csak azért fura, mert részeg és rímel, biztos azért rímel, mert részeg.*
-Én Edward Lyons vagyok, nyugalom, nálam már megszokták a tanárok, hogy mindig kések, ha velem vagytok nektek is el fogják nézni. *Azért az egoizmusa még a régi...*
-Vigyetek, hála nektek...kiszabadulok! Hééé, van még pia? Kérek szépen! *Bár már így is szédül, még jó, hogy nem neki kell teljesen egyedül menni, hanem támaszkodhat a másik két srácra. Bele is kapaszkodik a vállukba és megszökteti szépen magát.*

//na ez lett béna, siettem, bocesz//

Tárgy: Re: Gyengélkedő Pént. Dec. 18 2009, 20:40

*Ide-oda és össze-vissza ő sem szokott hazudozni, kikéri magának. Ő csak nem azt mondja, ami a teljes valóság, néha szépít rajta, néha jó adag gúnnyal megspékelve csúfít rajta valamicskét. Nincs olyan ember, aki csak igazat mondana. Így nem lehet élni.*
- Barátnőm? *megkönnyebbülten felsóhajt. Legalább ezzel nem kell most foglalkozni.*
- Jelenleg egy sincs. Nem mondhatni, hogy jó érzés, de talán jobb is így ebben az állapotomban. *elhúzza a száját. Nem szokott ilyen vele gyakran előfordulni, bánatára iszik is egy kis pálinkát. Nagyot sóhajt akkor, azután megszólal.*
- De ez tényleg kib*szás.
*Edet közelről is szemügyre veszi, gyanakvóan összehúzza a szemét. Belehajol az arcába, ott is megvizsgálja, majd felállítja a diagnózist.*
- Részleges emlékezetkiesés. Elfelejtette a stílusát. *Fejet csóvál, lemondóan sóhajt. Ez így már nem is az igazi.*
- Ittunk. *vallja be. Mást nem is tehet. Különben jól elvan, nézi a plafont, felröhög, minden előzmény nélkül.*
- Reped a plafon. Pedig nem is hazudtam. *Ó, igen, tényleg nagyon vicces. Ha-ha.*
- Jól van, nem hagyunk. Gyere. Majd legközelebb tudni fogod, hogy jégen nem motorozunk, vagy rögtön hívjuk a barátunkat, hogy szöktessen, vagy megtanulsz magadtól szökni. *igen, ő így szokta. Mielőtt ténylegesen felhúzná Edet, kortyol párat, mintegy bátorításként. A tanár-elnézi-amikor-a-diák-késik szövegen keserűen felnevet.*
- Nem tudok ironizálni, és a fenébe is, hiányzik. Legyen elég annyi, hogy nem hiszek neked. *épp ezért felülteti a srácot, majd a hóna alá nyúl, ahhoz képest, hogy a ködös tekintetén látszik már a pia hatása, vigyáz, hogy ne nagyon fájjon a segítsége. Az ágy szélére leül, megpihen, majd pár másodperc múlva óvatosan feláll, karjánál húzva Edet is.*
- Aztán majd ha nagyon fittül érzed magad, segíthetsz megkeresni és megverni egy valakit, aki azzal szórakozik, hogy embereket átkozgat. Nem szeretjük a konkurenciát, nem igaz? *Michael segítségével lassan, de biztosan, még ha nem is egyenesen haladnak az ajtó felé. Szabadság..*

//Pedig még csak nem is siettem.//

Tárgy: Re: Gyengélkedő Pént. Dec. 18 2009, 21:03

Mindenre számított, de egy kedves, aranyos fiúra semmiképp. Lazán helyet foglal az ágyon, s látja kartársa arcán is, hogy ő is meglepődött. Sőt, olyan jófej, hogy fel is állította a diagnózist. Szólni inkább nem szól, nem megy neki a rímgyártás, jobb csöndben maradni, és várni az indulást. Miközben Matt bevallja, hogy mitől ilyen furák ők, csak bólogat, s bár a helyzetük különösképpen szar, ez őt csöppet sem zavarja. Vigyorog, talán az ital miatt azt se bánja, hogy beszélni sem tud normálisan, de hát ezért jó a pálesz.
Ed igenlő válaszára megforgatja a szemeit, de odalép az ágy másik oldalára, újból magához kaparintja az alkoholt, s pár korty után a srác hóna alá nyúl, s elkezdik felállítani.
- Ne keseregj, Matty,
Te legalább beszélni bírsz, Matty!
Mit szólnál, ha ajkaidra csak rím jönne,
Normális beszéd sehogyse?
Mérgelődik egy sort, aztán el is indulnak, nem, inkább támolyognak az ajtó felé, ahol Michael sikeresen beveri a kobakját, s szabad bal kezével még sokáig azt vakargathatja.
- Remélem, ajkad igazat szólt,
Szerdán érkeztem, az igazgató kicsaphat!
De menjünk-menjünk,
Az idő szalad, sopánkodásra időt pazarolni nem szabad!
Gyorsan előhalássza újra a piát, gyorsan meghúzza, majd Ed szájába is löttyint pár kortyot, többet nem kap, mert egy köhögő kölyköt mégnehezebb cipelgetni.

//ÁÁÁ, egyre gyengébb háeszeket írok. Holnap igyekszem jobbakat//

Tárgy: Re: Gyengélkedő Pént. Dec. 18 2009, 21:28

//Matt és Michael//

*Őt nem az igazmondás átkával sújtották, valami sokkal rosszabbat kapott. De ez még mindig azt jelenti, hogy hazudhat.*
-Nekem van több is, ha gondolod az egyiket megfelezhetjük. A felső része lesz az enyém. *Mosolyog Mattre, s látszik, hogy a pia már kezd hatni, hogy ilyeneket beszél. Különben el lehetne erről vitatkozni, hogy a nőnek melyik fele jobb...*
-Elég szörnyű mi? Oda a stílusom...Pedig azt mondták nem szenvedtem agykárosodást...*Egyébként Ed tök könnyű, olyan, mint egy kisgyerek, nem mint egy normális 15 éves, hanem olyan 13, 14 körüli elkallódó alkat, szóval csak nem akkora teher, báár részeg fiúknak...Lehet eldőlnek vele néha jobbra meg balra majd.*
-Reped a plafon? *Mintha tényleg repedne, vagy csak képzelődik.*
-Akkor gyorsan vigyetek ki. Még egy agyrázkódás és lehet, hogy elfelejtem, hogy fiú vagyok! Akkor meg oda lenne mind a száz barátnőm...*Megborzong és jól belekapazkodik a fiúkba és következik a Szökés következő része...*
-Pedig nagyon vicces volt, amíg be nem vertem a fejem...*Jégen motorozni poén, csak azt sajnálja jelenleg, hogy annyi embert megbántott vele, meg hogy teher most a többieknek. Brr...ez a kedvesség...*
-Nem akartam megszökni, hogy ne aggódjon miattam a gyógyító, dehát mire valók a barátok, ha nem arra, hogy megszöktessenek? Ez a minimum, nem? *Ezt is kedvesen mondja...Az is fura, hogy Matt már a barátja, mikor közismert jelmondata:*

"-Szeretsz horrort nézni a barátaiddal, Ed?
-Először is...Milyen barátok? Másodszor meg a horrort nem nézni kell, hanem csinálni!"

*De most nagyon kedvesen kapaszkodik a két srácba, igazán sajnálva, hogy ennyi gondot okoz nekik.*
-Megkeressük, persze! De igérjétek meg, hogy kedvesen lássuk el a baját...Beültetjük egy olyan szobába, ahol teletubbyk vannak, mondjuk bezárjuk egy napra, hogy ragadjon rá sok jó kedvesség! *Azzal rázendít:*
-Tinkywinky, dipszy, Lala, Pó, taletubbyk, teletubyk mond, hahó!!!
*Most lelepleződött, hogy kiskorában ezt nézte a mugli haverjaival XD*
-Ügyes vagy, hogy ilyen szép verseket tudsz, mondj még egy pérat, légyszi...*Kérleli Michaelt. Elég neki pár korty is, ha beüt a szellemek átka, meg iszik, akkor ez az eredmény. Besszívva sem volt ilyen kedves...De kawboynak érzi magát, mert hülyén lovagol a fiúkon, ha felemelik. Ez már az alkesz lehet...vagy kedvesen lovagol.*

//ááááh, nem megy a kedves Ed XD //

Tárgy: Re: Gyengélkedő Hétf. Jan. 18 2010, 23:58

[Jasmin, Noel]

*Eszes lánya van, annyi szent. Nem olyan, mint ő volt fiatalkorában és emiatt csak hálát tud adni az égnek. Viszont egy eszes lánnyal is vannak problémák, például az, hogy az utóbbi időben Jasmin egyre gyakrabban jön ki jól az ilyen kis hétköznapi vitákból. Néha nem is tudja, hogy örüljön-e ennek, vagy inkább bosszantsa a dolog. Most is elgondolkozik azért a válaszon és el kell ismernie, hogy megint csak két vállra fektették. Rövid vívódás után, egy sóhajtás kíséretében adja meg a választ.*
- Áll az alku. *Csak rosszallóan megcsóválja a fejét. Lehet, hogy Jasminnak nem is művésznek, hanem politikusnak, vagy kereskedőnek kellene mennie. Mindenesetre ennek tényleg nem tud ellent mondani. Pedig szeret kötözködni, ha tud. Az más kérdés, hogy lánya ezt már ügyesen ki tudja kerülni.
Valóban ismeri a lányát és tökéletesen tisztában van vele, hogy Jasmin mennyire is igényli a kalandokat. Csak halvány mosollyal nyugtázza a dolgot, bár sok ellenérzés is felmerül benne. Hisz eddig csak a végtelen hó birodalma vette körbe őket, de most egy egészen más, sokkal veszélyesebb világba kerültek, ami bár Steph számára nem ismeretlen, de Jasminnak igen is az. És bizony legbelül tart is ettől a kalandvágytól, ami leginkább a bajokat fogja vonzani. Bár minden bizonnyal túldimenzionálja ezt az egész társadalmi veszély dolgot.
Még jó, hogy nem küldte el őt a srác, mert minden bizonnyal egy tapodtat sem mozdult volna. Hiszen itt dolgozik mától fogva. Hatalmas mázlija volt, hogy megkapta a lánya iskolájában a gyógyítói posztot, hiszen így szemét mindig a leányzón tarthatja. Bár ezen szándékát a világért sem vallaná be. Pusztán a praktikus okokat emlegeti, bárki megkérdezi erről a furcsa választásról. De talán érthető a mögöttes szándék is, ha azt nézzük, hogy tizenhárom éven keresztül a lánya volt az egyetlen ember az életében, akit igyekezett és igyekszik mindentől megóvni.
Arra, hogy nem jelent problémát az ő elkalauzolása csak bólint egyet elégedetten. Talán még ma ágyba is kerül, ami a fárasztó utazás után igen üdítően hatna rá. Egyik bőröndöt sem hajlandó egyébként átadni. Egy fejcsóválással utasítja el a gesztust. Viszont most figyelmét kissé felkelti az, hogy Noel rámosolygott a lányára. Kissé talán gyanakvónak nevezhető tekintettel méregeti tovább a srácot. Végül is a potenciális veszélyforrást Noel, fiú mivolta miatt érzi. Semmi szükség itt kedves fiúkra. Még a végén Jasminban megfogalmazódik az, hogy a másik nem is létezik a világon és az borzalmas következményeket vonhat maga után... szerinte.
Meg is indulnak hát befelé. A férfit valahogy nem köti le különösebben a suli, inkább tovább figyeli a párost, akiket maga elé engedett és most olyan egy lépés távolságból követi őket. Noel válasza semmi arcmimikát nem kelt Stephanoban, amiből arra lehetne következtetni, hogy mi is a véleménye.*
- Talán sírásónak készül Mr. Wyard? *Tökéletesen leplezi, illedelmes érdeklődéssel a cinizmust, pedig nagyon szívesen érzékeltette volna. Viszont inkább illedelmes, hiszen a lány egyik kartársáról van szó.
Érdeklődve hallgatja a srác útbaigazítását, miközben haladnak. Úgy félúton jut eszébe, hogy nem ártott volna jobban figyelni, hogy merre jönnek, de végül is, amíg Noel vezeti őket, addig talán nem tévednek el. Jasmin részéről meg úgy fest már teljesen le van ejtve. De minek is szólna bele? Végül is ez az egész dolog, most nem érte van, hanem azért hogy Jasmin végre emberek között lehessen.
Időközben el is jutnak egy ajtóig, ami minden bizonnyal a gyengélkedőé. Hát be is lép, ha Noel bekalauzolja.*
- Tehát ez lesz a gyengélkedő... *Jegyzi meg, miközben leteszi a bőröndöket a fogadóhelyiségben és azzal a lendülettel meg is indul az ajtók felé. Benéz a kórterembe, majd a helyiségben lévő másik ajtót veszi célba, ami minden bizonnyal ez előtt nem volt ott. Simán kinyílik az az ajtó is és ott is van mögötte az ő irodája. Oda is épp csak beles. Csak tisztában szeretne lenni azzal, hogy mit hol keressen. Jobban körbenézni később is ráér.*
- Nagyszerű. Azoknál a helyeknél, ahol eddig gyógyítottam, már most sokkal jobb. *Jegyzi meg végül az ajtótól visszafelé lépdelve a diákok irányába, kritikus tekintettel szemlélve a helyet. Tényleg nem talál a gyengélkedőben semmi kivetnivalót, bár eddig csak kisebb falukban praktizált, így azoknál a rendelőknél minden jobb. Persze ezen a kákán is talál majd csomót, de egyelőre tökéletes.
Egyik kezét a lánya felé tartva néz felváltva a kutyára és Jasminra. Bizony a megegyezés szerint egyelőre a kutya nála lakik és ezt be is tartatja. Így a póráz már nála jobb helyen lesz, még mielőtt a lánya egy hirtelen ötlettől vezérelve, "véletlenül" magával vinné.*
- Michelangelo marad. *Ad is hangot a ténynek, bár azt még nem tudja, hogy maradjon-e ő is a kutyával, vagy esetleg menjen csak a párossal, hiszen Noelben egyáltalán nem bízik. Mint ahogy általában senkiben Jasminon kívül. Nagy dilemma, de majd csak dűlőre jutnak.*

**Hozzászólások** : 7 **Évfolyam** : Első

Persze a lány még nem vette észre, hogy mostanság a vitákban ő nyerne.
Ő inkább azt mondaná, hogy üzletel, tárgyal, kompromisszumokat keres, de részéről szó sincs harcról. Egyszerűen csak szeretné, ha egy adott vitából mindenki a legjobban jönne ki. Mint ahogyan most is, édesapjának nem kell egy zajos kutyával megosztania életterét, hiszen tudja, hogy apja nem szereti ha nagyobb zajt csapnak körülötte, mikor koncentrálna, vagy éppen dolgozik, olvas. (S bizony Michelangelo igen hangosan tud rendet bontani, ha kis gazdája nincs mellette, hogy valaki foglalkozzon vele). Michelangelo boldog lehet, mert csak egy éjszakát kell nélküle töltenie, bár lehet hogy azt is megsínyli majd a kutyus érzékeny lelkivilága, de majd később kap pár jutalomfalatot kitartásáért. S nem utolsó sorban ő is jól jár, hiszen a nagy és új életszakaszába nem kell egyedül nekivágnia.
Hiszen minden kalandornak vannak bajtársai, nem igaz?
S amint hallja a választ, egy széles, ragyogó mosolyt kap cserébe Stephano lányától, aki aztán boldogan paskolja meg kedvence fejét.
- Hallottad? Nem kell sokáig nélkülöznöd engem! A szobatársaim pedig biztosan szeretni fognak téged!
Kacsint a kutya felé, az pedig farkát csóválva vakkant fel válaszul, mire a leányzó örömtelin felnevet. Hiába, kicsi koruktól elválaszthatatlanok, jól megértik egymást. Nehogy már a nagybetűs élet válassza el kettejüket! Persze az iskola még nem egészen az, mondhatjuk úgyis, hogy csak kapu a nagybetűsig. Észre sem veszi apja gyanakvón feléjük villanó tekintet, mert miért is gyanakodna, ha nem is tudja miről van szó? Éppen ezért nem is gondol semmi rosszra Noel-lel kapcsolatban. Ez nem nevezhető naivságnak, inkább elhatározásnak. Elvégre bármennyire is figyelmeztette és készítette fel hetekig Stephano a legrosszabbakra és az emberekre, ő egy kicsivel másképpen döntött: Folytonos gyanakvás és bizalmatlanság helyett a szemében mindenki tiszta lappal indít, mert ez így igazságos. Aztán majd később csak kiderül, hogy ezt a lapot megérdemlik az illetők, vagy éppenséggel szakíthatja szét és dobhatja kukába.
- Nagyon szépen köszönöm! Még sosem volt alkalmam igazi koponyát lerajzolnom, mindig csak édesapám anatómiai könyveiből tudtam ellesni a részleteket.
Széles mosoly apja felé, elvégre elég gyakori volt, hogy becsempészte azt a könyvet a szobájába, hogy rajzolhasson belőle.
- Úgyhogy nagyon hálás vagyok neked! -elneveti magát és széles mosollyal az arcán hozzáteszi- És persze Francisnak!
Még meg is hajtja egy kicsit a fejét, elvégre ha a koponya tényleg régi, gazdája biztosan olyan korban élhetett, amikor az udvariasság és az illem még nagyon fontos volt. Ahogy kapja a leírást, már kapja is elő a kabátzsebébe bújtatott kis jegyzetfüzetet és tollat és gyorsan le is jegyzeteli magának. Mert egy jó művésznél bizony mindig mindenhol nála vannak az eszközei, hogy ha új csodát lát, akkor azonnal le tudja skiccelni. Egy ilyen nagy kalandnál természetes, hogy sok újat fog még látni Jasmin, ebben egészen biztos. Gyorsan leírja szépen magának, azzal mosolyogva biccent is egy aprót, visszacsúsztatva közben a zsebbe a kis füzetet.
- Köszönöm, így már biztosan megtalálom!
A további szavakra pedig ha lehet, még szélesebben elmosolyodik, elvégre neki az izgalom az csupa ígéret valami fantasztikus élményre.
- Remek! Már alig várom!
Mosolyodik el szélesen, s ahogy lépdelnek be, igyekszik felmérni a terepet. Néha mosolyogva pillant a plafon felé, hol egyéb apróságokra lesz figyelmes. Természetesen elől halad, de amint úgyahogy be tud telni a látvánnyal, kuncogva pillant hátra édesapjára, halkan hátrasúgva.
- Én már most imádom ezt a helyet!
S hamarosan meg is érkeznek a gyengélkedőhöz, édesapja birodalmába, amit láthatóan azonnal fel is mér az említett személy. Széles mosollyal figyeli édesapját, amint járkál, felméri a terepet, nézelődik. Sohasem volt önző, mindig is szem előtt tartotta a körülötte lévők érdekeit. Így most örül, hogy Stephanonak megfelelő munkahelyet és lakást biztosítottak. Már éppen mélyedne el gondolataiban, amikor apja felényújtja a kezét. Először nem érti mire fel, aztán követi a pillantását le a kutyusra. A kijelentésre már biztossá válik Michelangelo ma esti végzetes sorsa, miszerint itt kell maradnia. Azonban...
- Még én is itt maradok veled, hogy segítsek a kipakolásban. Nem sietek a szobámba, előtte még fel szeretném fedezni a kastélyt, majd utána megtalálom magam is.
Veregeti meg mosolyogva kabátzsebében a jegyzetet, miszerint minden le van írva, eltévedni már nem fog. Úgyhogy a póráz egyelőre kérlelhetetlenül nála marad, viszont mosolyogva fordul Noel felé.
- Köszönjük szépen a vezetést Noel, innentől már boldogulni fogunk, és elnézést, ha esetleg gondot okoztunk, biztosan van még ezernyi más dolgod.
Mosolyog bocsánatkérően a leányzó, mert ugyan szeretne minél több emberrel megismerkedni minél jobban, feltartóztatni őket és teherré válni nem akar. Így mosolyogva nyújtja kezét a fiú felé.
- Remélem még találkozom az órákon veled és Francissal!

//Elnézést a késedelemért >.

Tárgy: Re: Gyengélkedő Vas. Jan. 24 2010, 09:43

*A méregetés nem kerüli el a figyelmét, csupán nem reagálja le, két okból kifolyólag. Egyrészről megszokta, hogy a fura külseje és koponyája miatt így nézik meg, másrészről nem illendő dolog kérdő pillantással fordulni egy felnőtt felé. Ha zavarja, akkor kérdez, ezt így tanulta, ám akkor is tapintatosan. Bár ha tudná, Stephano miért is gyanakvó, minden bizonnyal elnevetné magát. Pontosan úgy fest, mint aki egyenesen ráhajt egy szem lányára és beleviszi minden rosszba. Pont ő, aki a mai napig nem találja a helyét, és előbb vonul külön az emberektől, minthogy keresse a társaságukat. Pedig nem antiszociális, csak elég negatív tapasztalatot gyűjtött ahhoz az évek során, hogy ez beidegződjön nála. Ráadásul akkor még nem is tudják róla, hogy nem igazán érdeklődik a lányok iránt, mert roppant elfoglalt a tanulmányai iránt… szerinte. Az más kérdés, hogy ennek teljesen más oka van, és most már talán kezdi elfogadni ezt, de nem fogja felfedni, elvégre nem egészen arra gondol, mint a férfi. A leendő foglalkozását firtató kérdésre hátrapillant, és a szája szélén megjelenő talán pimasznak mondható kis vigyorral felel, csípőből.*

-Nem, Mr. Johanson, természetesen sírrablónak, az sokkal érdekesebb.

*Reflexből ez a válasza, hiszen mindenki ezt hiszi róla Francis miatt, sőt, mint ahogy Stephano is gyanakodott, sokan tippelnek arra, ezért mást is elkövetett. A szarkasztikus humorát pedig vagy megszokják, vagy nem, ez már nem rajta múlik, de talán az a vigyor árulkodott arról is, hogy eszébe sem jutna az ilyesmi, méghogy egy sírt felforgatni… szentségtörés nekromanta körökben. Persze ezt honnan is tudnák róla, hiszen nem osztotta meg senkivel. Eltévedni nem fog, nem szokása, sötétben is kitűnően lát és hall, túlságosan is, és éppen megdőlni látszik az az elmélete, miszerint ez az éjszakai életmódnak köszönhető.*

-Francis idős darab, férfi koponyája volt egykoron, aki valamikor az 1800-as évek környékén élt. Nem hiszem, hogy akkoriban esetleg valakinek eszébe jutott volna megörökíteni őt. Igazán nincs mit, gondolom édesapád mellett megtanultad, hogyan kell finoman hozzájuk nyúlni.

*Hogy ezzel éppen leleplezte magát, nem zavarja, de nyilvánvalóvá vált máris, nem ő tette el láb alól a tulajdonost azért, hogy legyen egy eredeti darabja. Amitől jobban tart, az nem más, mint az, hogy a koponya megsérül. Amióta megkapta, óvatosan bánik vele, rendszeresen ápolja és gondozza, egy percre sem téveszti szem elől. Újabb mosolyt csal az arcára, hogy Jasmin Francisnak is hálás, egyre több emberben csalódik kellemesen. Ugyan bizalmatlan, mert leginkább kiközösítették, nem igazán fogadták el a szokásait többségében, és ezt nem olyan könnyű feledni. Végignézi, ahogy a lány feljegyzeteli az útvonalat, és bólint a gyengélkedő ajtaja előtt.*

-Igen, ez az. Bent gondolom, kiismeri magát, uram. Én még nem jártam itt, ám ha lehet, el is kerülném, sérültként.

*Stephano után fordul, aki éppen terepszemlét tart, és eszébe jut, mekkora égés lett volna tényleg, ha közli a férfivel, hogy akkor legyen szíves távozni, elvégre szülőknek nincs külön szállás. Friminka minden bizonnyal repesett volna a boldogságtól, hogy nemes egyszerűséggel haza is zavarta az új gyógyítót. Más már nem hiányzott volna, valóban nem, bár meg kell hagyni, pár hónapos pályafutása alatt még nem volt példa arra, hogy valaki nem egyedül érkezett. Azt nem mondta neki senki, hogy az új diákon kívül más is jön, és ő itt kapott munkát, na sebaj. Nem szólalt meg meggondolatlanul, így nem lehet probléma. Türelmesen várja, hogy eldöntsék, ki merre megy, és mi lesz a kutyával, csak akkor mozdul meg, amikor Jasmin dönt.*

-Rendben, Jasmin. Nem bonyolult, innen tényleg könnyedén átérsz a toronyba. A kh-t megtalálod, ott bemész, lépcsőn fel, akkor egy tágasabb helyiségbe jutsz. Ott balra indulj el, a legvégén találsz egy ajtót, az már a lányok hálókörleteihez vezető folyosót rejti. Az ajtókon kint van a szobanév, illetve a tiéd is kiírva. Illetve ha jól tudom, van ott házirend és egyenruha is az ágyon. ~Azt hiszem.~

*Stephano gyanakvó pillantásait állja, nem tett semmit sem, amiért el kellene fordulnia, vagy zavarba kellene jönnie. Az útvonalat jól mondta el, de azt is csak azért, mert felírta magának is, lévén esze ágában sincs beköltözni a körletek egyikébe sem. A szabadkozásra megrázza a fejét, nem tartották fel, nem is okozott kellemetlenséget, hiszen nem kellett felmenni oda, addig pedig minden rendben van nála.*

-Szívesen, nem okozott fáradtságot. Én is remélem, örültem a szerencsének. Ha most megbocsátanak, nem tartom fel önöket tovább. Jó munkát, Mr. Johanson.

*Jasminnak egy mosoly is jut a kézfogás mellé, most is marad ennél a verziónál, Párizsban hiába más a szokás, itt sosem lehet tudni. Ugyanezt a mozdulatot megismétli Stephano felé is, csak neki már nem jut mosoly, csak egy udvarias biccentés. Még a kutyát is megsimogatja, már ha hagyja, persze Francisra ügyel, nehogy a kutya közelébe kerüljön, majd sarkon fordul, és távozik is, vissza a harmadikra, egyenesen a sátrába.*

//Semmi gond. :-)//

Tárgy: Re: Gyengélkedő Vas. Jan. 24 2010, 14:03

*Noel válaszára akaratlanul is ráncok képződnek két szemöldöke között, melyek talán enyhe értetlenséget sugallnak és esetleg nemi rosszallást. Nem nagyon tudja eldönteni, hogy Noel humorizál, avagy sem, de az biztos, hogy nem szeretné, ha lányát beleráncigálná bármilyen sírrabló-szektába, vagy ilyesmikbe. Inkább nem reagálja le, okosabb marad, ha csendben hallgat. Továbbra is figyel a beszélgetésre persze, miközben halad a páros mögött. Francis történetét is végighallgatja és azért megnyugtató, hogy ez csak valami hóbort, amit remélhetőleg ez a Noel-gyerek majd esetleg kinő. Addig azért jobb lesz odafigyelni rá. Ő inkább a bizalmatlanságot részesíti előnyben, ellentétben a lányával.
Jasminnak halványan elmosolyodva bólint, mikor az anatómiakönyv kerül szóba. Eleinte még abban bízott, hogy a lánya is a gyógyítói pályával kacérkodik, de az első néhány rajz és egyéb alkotás után rá kellett jönnie, hogy inkább a művészet, ami vonzza őt. Bár érintőlegesen már említette neki, hogy talán a művészetnek csak mint hobbinak kellene maradnia és mellé valami rendes szakmát is kitanulhatna. Bár ezt tényleg csak érintőlegesen és tapintatosan, hisz mire kijárja a sulit a lánya, még sok víz lefolyik a Golf-áramlaton.*
- Nem tanítottam meg koponyához nyúlni, ugyan is az én pácienseim... hogy is mondjam... élnek. *Helyesbíti ki a srácot. A humoros hangvétel megint csak elmarad, de a kissé mesterkélt válaszból érezhető némi komolytalanság. Az mellékes, hogy inkább kötözködésnek tűnik. Talán nem teljesen véletlenül. A kötözködéshez nagyon ért és szívesen is él vele.
Végül ugye meg is érkeznek, és gyors terepszemle után vissza is tér a gyerekekhez. Noel épp magyarázza, hogy lányának hogy kell eljutnia a hálójába. Na, azért majd ő is elkíséri Jasmint egy darabon, nehogy neki itt eltévedjen első nap a leányzó.*
- Még most fel akarod fedezni a kastélyt? Az nincs ellenemre, hogy maradj, de szerintem holnap is bőven ráérsz kujtorogni. *Válaszolja, miközben maga mögött összekulcsolja kezeit, így nézve az éppen távozófélben lévő Noelre és a kutya pórázát szorongató lányára. Nem nagyon tudja még mivel beszélhetné le a lányát arról, hogy ma még felfedezőútra menjen, megparancsolni semmiképp sem szeretné. Nagyon ritkán parancsol. Inkább kér, vagy tanácsol. Jó nevelés mellett ennek is elégnek kell lennie, bár azzal még Stephano sincs tisztában, hogy a tinédzserek mennyire öntörvényűek... az összes. Hiába a lánya a legtökéletesebb gyerek, ő is tinédzser. Ezt még meg kell tanulnia, hiszen igazán csak emberek között ütköznek ki ezen korosztály hátrányai.*
- Köszönjük a segítséget. Viszont látásra. *Köszön el a sráctól, majd ketten maradnak lányával. Mintha Noel távozásával egy kissé kiengedne, kevésbé emlékeztet egy jégszoboréra az arckifejezése, bár sosem volt egy mimikai mintapéldány. Egy sóhajtással nyugtázza eme kiengedést és fújja ki ezzel együtt az út fáradalmait.*
- Na, mi a véleményed? *Kérdi Jasmint, egyik szemöldökét felvonva. Bár levonta a következtetést már a reakciókból is, de hátha bővebb választ is kap. Ő addig ismételten körbejárja ezt a fogadóhelyiséget, most már lassabban, immár tüzetesebben átvizsgálva. Az íróasztalnál még egy-egy fiókba is beles, de közben fel-fel pillant belőle lányára, ha éppen válaszol. A kis körtúra végén megáll a bőröndök előtt. Méregeti őket, mintha eddig nem ezekkel jöttek volna. Majd felnéz a saját irodájába és lakhelyére vezető ajtóra, amit előbb nyitva hagyott. Közben előkotorja kabátzsebéből a pálcáját és még egy rövidke méricskélés után, tekintetével belövi a célt. Egy suhintás a pálcával és a bőröndök a padlón csúszva slisszannak be az ajtón. A férfi kedvtelve néz utánuk.*
- Itt az ideje pakolni, különben holnapra se végzünk. Michelangelo pokrócát melyik bőröndbe tettük? Megkapja valamelyik sarkot lakhelynek. Bár ha jól sejtem, akkor nem sokáig lesz velem... *Néz fel halvány mosollyal és szeretetteli rosszallással. Egyáltalán nem haragszik, csak tudja, hogy ha a lánya egyszer fejébe vesz valamit, akkor nincs megállás.
Tesz pár lépést az ajtó felé mely átvezet a saját irodájába és kezével udvariasan intve, néz Jasminra, jelezvén, hogy fáradjon csak előre. Ha a leányzó bement, akkor ő maga is követi őt.*