Kastély körüli park

*Miközben az ösvényen sétálgat, egy nőt pillant meg maga felé közeledni. Így első ránézésre fiatalnak tűnik, de valljuk be, még sem annyira, mint egy diák. Ettől függetlenül persze nem utasítaná vissza. A felhívásra az ajkai egy mosolyra húzódnak. Leteszi a táskáját, hogy maj akadály nélkül kezet foghasson.*
-Üdvözlöm Miss King! Dominic de Ravin vagyok, és mint mondta, új diák.- *Kezet rázz a nővel, és eközben még mindig mosolyog, a kedves köszöntésre. Úgy tűnik nem fog csalódni, hogy idejött, és nem abba az iskolába, amibe apja akarta benyomni. Hiába, nem való arornak, ott pedig mást nem igen tudott volna tanulni. Bólint egyet, ezzel válaszolva a nő kérdésére, de végül szavakba is önti a mozdulatát.*
-Igen, egyelőre ennyi lenne az összes holmim. Ha kevés lenne, akkor felajánlották a szüleim, hogy hoznak még pár csomaggal.- *Ezzel a mondattal biztosítja a karvezetőjét, hogy nem igazán lesz olyannal problémája, hogy kevés ruhája, és egyéb eszköze lenne. A vállveregetésre a mosoly az ajkain újra szélesebbre húzódik. Felveszi a kézfogásnál letett táskát, és követni kezdi a karvezetőjét az épületbe. Közben még egy-egy pillantást vet a parkra, nem lesz rossz hely az unalmas percekre.*
-MEgkérdezhetem, hogy milyen szabályok vonatkoznak az iskolára? Tudja nem akarok rögtön a rosszak listájára kerülni.- *Lehet, hogy kissé aggodalmas, de nem akar rosszul indítani az új iskolában.*

*A kapu felé haladt~vajon be fog-e engedni~villant át agyán a gondolat, de aztán megnyugodott amikor a kapu szélesre tárult előtte. A park gyönyörű volt. A zöld legkülönbözőbb árnyalatai pompáztak itt. Lágy szél kellemes virágillatot hozott. Beleszippantott a levegőbe, kellemes érzés járta át...~Nem szabad bedőlnöm. Még is csak emberek...~ gondolta. A kastély leírhatatlanul megragadó volt. Nem igazán tudta mit is kell most tennie, de egyben biztos volt. Jobb ha a hangszerét leveszi a válláról, a tok szíja már nagyon nyomta a vállát. Kicsit tétován, de elindult a kastély felé ~ott biztos kapok valami utasítást~ elmélkedett, de egy pad az útját állta... Leült és magába szívta a park hangulatát. Nem tudta megállni... a hegedűért nyúlt, és az épp eszébe jutó dallamot kezdte játszani...Érzékei korlátozódtak. Csak a madarak csiripelését a szél lágy hangját és a hegedű szavát hallotta. Szemét becsukta csak a kellemes virág illatot érezte. Szakítva a külvilággal belemerült saját zenéjébe...*

Nincs túl sok kedve elhagynia a szobáját, de kénytelen megtenni. Ha másnak nem is, egy kellemes esti sétának betudható, ha még a társaság nem is lesz annyira kifogástalan, mint ahogy az a lány igényeinek megfelelő lenne. Mégis halvány mosoly játszik ajkain, ahogy elhagyja a kastélyt és kilép a parkba, mélyet szippantva a friss, különleges illatú levegőből. Nyár van, ez már tény.
A levegő érzetén kívül azonban más is bekúszik tudatába. Megtorpan egy pillanatra, és fülelni kezd, hátha csak az érzékei játszanak vele és semmiféle zene nem csendül tíz kilométeres körzetében, ám így már tisztán hallja a halk hegedűszót. Lehet, hogy mégsem lesz annyira rossz ez a kísérgetősdi? Bármennyire is bízik már ebben a felvetésben, lépteit lelassítja, ahogy halad, követve a zenét. Nem akar túl gyorsan odaérni, egy azért, mert úgy megzavarná az alakot, aki betölti lágy dallamokkal a parkot, kettő azért, mert amúgy sem állt a tervei között, hogy lélekszakadva rohan azért, hogy valakinek legyen hol aludnia. Kezeit farmerja zsebébe süllyeszti, komótos tempójától a világért nem válna meg.
Ám a zene egyre jobban felerősödik, így már kelletlenül is beletörődik abba, hogy nem is volt olyan távol az az illető. Ahogy ez a gondolat átcikázik az agyán, már meg is pillantja keresettjét egy padon ülve. Megáll, egyelőre még nem megy közelebb az ismeretlenhez, inkább távolabbról méri fel annak mivoltát, furcsa kinézetét. A zene jó, amit játszik, de maga az alak elég... hm.
Mélyet sóhajt, majd utána finoman megköszörüli a torkát, hogy jelezze, társaság akadt, ha még a srác nem vette volna észre jöttét. Kék szemeit nem veszi le a furcsállt arcról, ahogy pár lépésnyit közelebb megy.
- Szép estét. Ha jól mérem fel a helyzetet, te vagy az új diák. - mondata vége már szinte motyogásnak hat, hisz csak magának jegyzi meg a dolgot. Elég egyértelmű az, amit most kijelentett. - Akkor te rám vártál. Amélie vagyok, a karod egyik prefektusa. Gyere velem, kérlek. - ez az, ami sosem megy neki. A mézesmázos hangvétel, és a nyílt arc, mikor új embereket ismer meg. Valami őszinte, barátságos mosolyt azért próbál magából kicsikarni, miközben tekintete várakozón méricskéli az újoncot.

*Lassú léptekkel haladt előre, a parkba belépve megtorpant a kastély látványától. Elképesztően festett, karcsú tornyai az égig nyúltak, amik elvesztek a felhők, érdekes kontrasztot alkotott a falakkal. Néhány percig mozdulatlanul állt és gyönyörködött benne. Elfogta a félelem, mi lesz akkor, ha hiába jött ide, képességei nem lesznek megfelelőek. Végül erőt gyűjtött és tovább haladt. A kastély parkjában azonban nem volt még ott senki.*

*Sietve robogott le a bejárati csarnok lépcsősorán. Iskolai talárja felett viselt köpenye szinte repült mögötte, ahogyan leugrott az utolsó három lépcsőről, majd kirontott a parkba. Avatott szemek azonnal láthatták, hogy Mya sietett. Gyorsan keresztülvágott a gyepen, majd bokrok suhantak el mellette. Végre kissé lefékezett az ösvényen, majd körbenézett a hármas elágazásnál. Balra meglátta azt, aki miatt így kiloholt a szobájából. Úgy tűnt, a lány is észrevette őt, mivel kölcsönösen megindultak egymás felé. Mya megállt ott, ahol a kisebbik ösvény becsatlakozott abba, amerről ő jött, majd megvárta, amíg az új diák melléért.*
- Üdvözöllek! Legadema Moth vagy, ugye?
*Megvárta a reagálást, majd ős is bemutatkozott.*
- Remek. Mya Edain vagyok, örülök, hogy megismerhetlek. Kérlek, gyere utánam. Most nem a hálótermedbe kísérlek, ugyanis a kar épp kirándulni megy, szóval becsatlakozunk hozzájuk, rendben?
*Mondja a lánynak, miközben egy pálcaintéssel felvarázsolja a csomagjait. ~Ezt a varázslatot még meg kell majd köszönnöm.~ Jut eszébe, majd szapora léptekkel indul meg a csoport tervezett útvonala felé. Ha ügyesek, hamar utolérik őket.*
- Amíg megyünk, nyugodtan kérdezhetsz amit csak szeretnél. Van itt néhány furcsaság.

[folyt. a Rideg városban]

Amélie

Meglepődött saját magán is. Ritkán megy neki ilyen jól az improvizáció. Mégis, olyan dallamos és érzésekkel teli zenét játszott amit már régen nem. Az előre nem látható ritmus és dallam ami csak úgy létrejött kezei közt, szórakoztatta a fél-tündét. Valami távoli torok köszörülés próbálta félbe szakítani, de ő még nem fejezte be. A zene csak szólt elapaszthatatlan forrásként, és nem akarta a már szinte mámornak mondható érzést félbe szakítani. Ritkán kapja el így a zene, és ezt nem szokta elengedni. Makacs volt.
Kicsit közelebbről szó foszlányokat hallott, de nem érdekelte a külvilág, meg sem próbálta megérteni a szavakat, csak játszott játszott és játszott...
Az őt ellepő kellemes érzések közé egy tolakodó, furcsán ismerős érzés keveredett. Valaki figyeli őt. A laikus közönség bamba tekintetét már rég megszokta, de ez más volt. Érezte hogy nem a zenét "nézik" amit játszott, hanem őt. Így kelletlenül de rávette magát hogy abbahagyja a játékot. Sokáig győzködte magát, de végül sikerült elfojtani a feltörő dallamokat, de nem adta könnyen magát, egy utolsó már-már fergetegesnek mondható dallamsorral zárta le a játékot.
Hagyta, hogy a beállt csend fenntartsa a zene varászát. Felpillantott. Bizony a késő délutánból este lett, és ha szemei csaltak volna az ujjaiban és a karjában egyre erősödő zsibbadás és fáradtság igazolta a tényt... A parkban egy-két korabeli gyerek lézengett. Nem foglalkozott velük, nem őket kereste. Az ismeretlen személy tekintetét még mindig érezte, de nem látta. Letette a hangszert és megfordulva pont az őt már régóta figyelő -neki legalábbis sok időnek tűnt- szemébe nézett. Tudta hogy ott van (máshol már nem lehetett).
- Hallgatlak, mit szeretnél? - szólalt meg kellemes, de közönnyel szőtt hangján.
Végigmérte a lányt aki nem sokkal lehet nála idősebb. Kék szemei azonban mintha az agyáig hatoltak volna így, hogy megszabaduljon a kissé kellemetlen érzéstől, még egyszer megszólalt.
- Eddig te hallgattál engem. Most rajtad a sor és én hallgatok.- Próbált minél természetesebbnek tűnni...

[Weantra Voil]

* Cassandra idegesen siet a kapu felé, már késésben van, így a legújabb érkező már minden bizonnyal odakint várakozik. Még jobban megszaporázza lépteit, átvágva a parkon, néhol lecsapva az kisebb ösvényeket, hogy hamar odaérjen. Már messziről lát egy alakot a kapu közelében. Odaint neki, ezzel fölhívva magára a figyelmet. *
- Üdvözlöm! Bizonyára ön az új diák, elnézést a késésért, de sok dolgom volt. * Hadarja a nő, majd kezet nyújt a fiatalnak. *
- Én Cassandra M. King vagyok, a Signumus karvezetője. * Mutatkozik be, majd egy bátorító mosolyt küld felé. *
- Nos, azt hiszem eleget volt idekint, kerüljünk beljebb a kastélyba, és beosztom egy szobába. * Azzal maga mellett terelgetve elindulnak fölfelé.

// Tudom, rövid, de nem nagyon van időm...//

*Futó lépteket hall, de nem tudja merről. Addig kémleli a bokrokat, amíg valakit észre nem vesz. Pont felé tart, tehát hozzá jön. Az illető messziről köszön.*
- Laudétur!
~Wáá, még szerencse hogy halkan mondtam.~
- Ööm.. Helló!
*Bátortalanul odaköszön.*
~Hogy engem magáznak? Engem sosem magáztak! Magáznunk kell majd egymást a suliban? Ne már!~
*Miután megtudta ki az idegen, elindultak a suli felé.*

//Clio és Bitta játéka -King proffal és Weával már véletlenül sem találkozunk tehát időeltolódással//

Gewinn szomorúan sétál fel a park felé, a városból. Sötét középkor, s megrettentő, különösen, hogy 5 Signumusos diákot elraboltak idegenek, s elhurcolták, s Bittus kénytelen volt feljönni, tartani a frontot. Előbb elindult mint a többiek, de lehet hogy később, ki tudja. Elvégre egy röpke néhány percig követte az elrablókat, majd kénytelen volt inkább visszajönni. Egyedül nem bírna el mindenkivel, varázserő nélkül. Mégha az amulettet el is dobta. Ahogy léptei lassan, ám ritmikusan koppanak a földön, olyan ütemben potyognak könnycseppjei is le a földre, annyira zokog a lányka.
-Miért? Hogy az a... vigye el.
Mondja idegesen, s gondolkozik, hogy mit tudna tenni.
-Mya, Kami, Sal, Cala, s az új fiú... Mi lesz velük? Különösen ha esetleg vissza is térünk a saját időnkbe ki fogja őket visszahozni? Ki kell szabadítanunk. De most nekünk kell kicseleznünk őket. De egyedül nem fog menni.
Kérdezi önmagától, mikor egyszercsak egy régi ismerősbe botlik. Egy kedves lányba, még régi találkozásukról, akinek kedvesen köszön, majd tapintatlan módon elmegy mellette.
-Szia Clio.
Hagyja el ajkait a szavak, s lassú léptekkel megy tovább, letörölve könnyeit.
~Szólnom kell az igazgató úrnak. Talán ő tehet valamit. A tanárokat, a vezetőséget kell segítségül hívni. Ez biztos nem a véletlen műve. Csak ők segíthetnek. Együttes erővel kell szembeszállnunk a sötét középkorral~
Gondolja Bittus, s a park egy árnyékos zúgába leveti magát, s felhúzza térdeit, majd kezeivel átkarolja, s kezeit összekulcsolja. Ekkor kezd igazán figyelmet fordítani Cliora, aki azért nem olyan messze van tőle.
-Ne haragudj a viselkedésemért. Nem rajtad akarom levezetni. Csak...
Kezdi, s a hangja megcsuklik.
-... a karunk diákjai... kirándulni... kirándulni mentek, vagyis mentünk, mert én is ott voltam... Le a városba... felfedezni, s öt diákot elraboltak...
Mondja a lány, s újra sírni kezd.
-...s nem tehettünk semmit, mert nem volt varázserőnk... s harcolni se tudtunk. És, oh jajj! Mi lesz velük? S mi lesz a karral?
Zogok szegény Bittus, majd lehajtja fejét, s önmagával lelki harcot vív, hasonló képpen.

>>Tenned kellett volna valamit. Nem szabadott volna ott hagynod öket...
<>>Önző vagy Bitta Gewinn. ÖNZŐ!!! Lehet miattad lesz bántódásuk. Legyen bűntudatod. Igen. BŰNTUDATOD EMÉSSZE LELKED
<< NEM TEHETEK RÓLA. Nem... én nem akartam otthagyni őket. De ott kellett.

Nos igen. Szegény lányka igazi lelki csatát vív. De ki tudja. Lehet fizikait is fog a sötét középkorral szemben...

*Clio sétálgat le a parkba. Már egészen hozzászokott a gondolathoz, hogy a középkorban élnek. ez előtt sem járt túl sokat ki a kastélyból, azóta sem többet. Jobb neki a szobájában, a gondolataival, a magánnyal. Főleg, hogy Derek sem az a sokat kimászkálós típus, pedig hogy hiányzik a lánynak. Minden egyes külön eltöltött perc egyre elviselhetetlenebbé teszi a létezést - még akkor is, ha ez eltúlzottan hangzik, így van és kész. A változatosság kedvéért, ma is kedvenc ruha-összeállítása van rajta. Terepszínű bő, csípőnadrág van rajta, egy zöld topp, egy szürke pulcsi, aminek kapucnija fejére van húzva, lábán egy szürke edzőcipő, zöld cipőfűzővel, haja hajgumival van felfogva, de nem mindet tette fel, így egy hosszabb frufru takarja arcát. Nadrágjának övtartójára pedig kedvenc, szürke baseball sapkája van felcsatolva a tépőzárral. Egyszeriben egy Bittát lát meg a távolban. Ezer éve nem találkoztak, ami valószínűleg Clio időnkénti visszahúzódottságának köszönhető. Mosollyal az arcán int a lánynak, s már éppen meg is szólalna, mikor az egy köszönéssel elsétál mellette. Meglepődve fordul utána, s látja, hogy valami megcsillan az arcán. Bitta sír... Megdöbbenve néz utána, tekintetével minden egyes mozdulatát követve. A lány leül, majd megszólal, szavait látszólag Clióhoz intézve. Közelebb sétál a fa tövében ülő lányhoz, majd leguggol mellé, s úgy néz rá.*
- Valami baj van?*Kérdezi, majd rájön, hogy ez eléggé hülye kérdés volt, s már javítaná is ki magát, de ekkor Bitta elkezd minden féléről beszélni, s először Clio fel sem fogja szavait, de végül az értelem is eljut a fejébe - pedig nem gyengeelméjű, vagy lassú felfogású, inkább csak nem hisz a fülének.*
- Ez mikor történt? És ki tette ezt? Tud még valaki más is róla? Mi az, hogy nem volt varázserőtök?*Tette föl a kérdéseket sorjában, de ekkor rájött, hogy mennyire tapintatlan.*
- Figyelj, először is nyugodj meg és mesélj el mindent, aztán együtt kitaláljuk, hogy hogyan segíthetünk azoknak a szegényeknek.*Mondja és egy bátorító mosolyt küld felé, majd meg is simogatja a lány vállát biztatás képen. Gőze sincs hogyan segíthetnének, de valami majd csak lesz. egy biztos, nem fogja annyiban hagyni a dolgot, hiszen ha egy iskolatársa bajban van, akkor segítenie kell. Leül a lány mellé, s érdeklődve nézi őt, miközben egy papírzsebkendőt nyújt felé, hogy letörölhesse könnyeit. Bátorító mosolyt küld felé, miközben magában feldolgozza az eddig hallottakat.*

Nos meglehetősen furcsa hogy a lány sír, de Clio mégis nagyon kedves hozzá. Bittus csak üldögél a fa alatt, majd miután Clio is odamegy hozzá, kiönti ami a szívét nyomja. Majd látván, hogy miss Wynmore kicsit nehézkesen érti kifejezi lassan magát.
-Szóval- sóhaj- A Signumus egy siglobális kirándulást terveztek, amire az egész kar eljöhetett, és elmentünk néhányan a Rideg városba. S ott találkoztunk kettő idegen kisfiúval.
Mondja, s megcsuklik vékony hangja, majd könycseppek csordulnak le szeméből.
-Kedvesnek tűntek, s mind kaptunk tőlük ajándékot. A lányok amulettet a fiúk rózsát.És akkor még nem is sejtettünk, hogy azok érintkezés után elveszik a varázserőnket. Vagyis. Hát nem tudunk varázsolni. És 5 diákot elvittek.
Taglalja, majd a hangja megcsuklik ismét.
-A két kisfiú elvitt minket egy sikátorba, ahol sötét alakok másztak elő, s elvitték Kamit, Sal-t Cala-t, Mya-t és az új fiút. S ki kell szabadítanunk őket...
Mondja a lány, majd csöndesen üll tovább.

// Bocs h rövid:S//

*Clio érdeklődve hallgatta Bittát, miközben igyekezett minél biztatóbb arcot vágni, hogy megnyugtassa a lányt.*
~És ilyenkor vajon hol vannak a tanárok?~*Töprengett, majd mikor a lány az ajándékos részhez ért újra gondolkodóba esett.*
~Nem véletlenül mondta nekem mindig anya, hogy semmit nem fogadjak el idegentől, ez a középkorra duplán igaz.~*Elmélkedik tovább, de közben feszülten figyeli a lányt, s követi a szavait. Mikor befejezi a történetet, Clio sóhajt egyet, mintegy jelezve, hogy egy pillanat kell még neki ahhoz, hogy minden információt feldolgozva előállhasson valami ésszerűvel.*
- Tanár nem volt veletek? És mi van a többiekkel? Egyáltalán hányan voltatok? Te hogy menekültél el? Más is eljött veled együtt?*Egy újabb kérdéshalmazt zúdított a lányra. Minél többet kell tudnia ahhoz, hogy segíteni tudjon.*
- Szerintem ami a legokosabb lenne, ha szólnánk a karvezetőtöknek, vagy valamilyen tanárnak. Tudniuk kell, hogy mi történt.*Mondja, miközben a lány arcát fürkészi, várva, hogy megnyugodjon.*
- Nem lesz semmi baj Bitta. Segítek és együtt kitalálunk valami okosat.*Mondja egy újabb biztató mosollyal. Ő is ismeri az elhangzott nevek tulajdonosait, bár van akit csak látásból, de ismeri őket. Nagyon töri a fejét, hogy mit kellene tenniük, de az biztos, hogy nincs elég erejük ahhoz, hogy szembeszálljanak azokkal a rablókkal. A középkor rejtélyes és veszélyes, s ezt szem előtt kell tartani.*

[Soelon és Kumiko]

//Ideírom azt is, amíg kijön, mert nem lenne értelme külön leírni...//

*Az utazás fáradalmai után, még mindig az időeltolódástól szenvedve, a gekkói mozgolódására ébred.
~Mi a fene van már?!~ A gekkók kimásztak a terráriumból és most az ajtón próbáltak keresztül jutni, nem sok sikerrel.
- Megjött!!! *Kiált fel boldogan és mintha nem is lett volna nyűgös, gondolkodás nélkül ugrik ki az ágyból s magára kapja a bőröndjéől a legfelül lévő ruhát. *
~Ki kéne pakolni...de az még várhat~ gondolja, s már rajta is van az egyszerű ujjatlan fekete ruha. Az ajtóról óvatosan leszedi házikedvenceit és visszateszi őket a nekik fenttartott helyre. Még felkapja a fogasról a talárját, s rohan kifelé, ugyanazon az úton, amin érkezésekor bejött. A kastély bejáratán kilépve, egy pillanatra elvakítják a nap sugarai, de nem áll meg, tovább siet a kapuhoz.
~ Tényleg itt van ~ kezd mosolyogni, mikor meglátja a nagy fekete hosszúkás hangszertokot. Odaérve még ellenőrzi, hogy tényleg neki szól, majd elkezdi húzni a két méteres ládádt.
- A francba! - kiált fel, mikor rájön, egyedül nem fogja tudni bevinni a kotojót a szobájába.*

[Soelon és Kumiko]

*Soelon a parkban sétál. Nemrég jött le szívni egy kis friss levegőt. Néz ki a fejéből, bár a látását csak arra
használja, hogy ne menjen neki semminek, de nem tűz ki célt. Eljut útkozben a kapuig, és ott észrevesz egy
lányt, aki épp valami ládát próbál nagyjából az iskola felé szenvedni. Valószínűleg a láda most érkezett, de
a gazdája nem, mert akkor eléjött volna valaki kiséretnek, és a láda már fel lenne varázsolva a helyére.
Amíg ezt végigfejtegeti magában a láda nem sok utat tesz meg, így odamegy.*
-Segíthetek?- Kérdi a lánytól.

[Soelon és Kumiko]

*Nem igazán sikerül előrehaladnia a nehéz hangszerrel.
~Ha legalább felvarázsolhatnám a szobámba... De...áááh!! mindegy!~ Gondolja elkeseredetten és újra elkezdi a kastély irányába rángatni az aprónak nem nevezhető csomagját. Ekkor feltűnik előtte egy kedvesnek látszó fiú, s megkérdezi segíthet-e. Egy pillanatig gondolkozik, vet egy pillantást az eddig megtett távolságra, majd jobb ötlet híján belemegy.*
- Annak, nagyon örülnék! Kumiko Midorikawa - mondja enyhe akcentussal, majd a kezét nyújtja - extremus.
*Újra elgondolkodik, hogyan kéne felvinniük a hangszert, úgy hogy ne essen baja.
- Azt hiszem az lenne a legjobb, ha megemelnéd a hátulját. - javasolja, majd rámosolyog az előtte állóra.*

[Soelon és Kumiko]

-Soelon Adlanen, pugnax.- *Kezet fog a lánnyal, majd a láda végéhez áll és felemelik.*
-Van súlya. Mi van benne? Instantbútor por. szórd egy medence vízbe és teljes berendezést kapsz.
*Valószínűleg nem találta el a tartalmat, ez csak úgy jött. Elindulnak a ládával, nem pont gyorsan,
de még mindig gyorsabban haladnak, mint amikor csak Kumiko húzta a ládát.*

[Soelon és Kumiko]

*"-Soelon Adlanen, pugnax" - hallja a fiú válaszát. ~Érdekes név~ Ám amikor, a fiú a láda tartalmáról érdeklődik, s felvet egy igen bizarr ötletet, nagyon meglepődik. Gyorsan rendezi a vonásait, majd tőle telhető legfagyosabb hangnemben válaszol.*
- Nem, nem instantbútor por van benne. ~ egyáltalán létezik olyan? Ennek utána kell majd járnom~ Egy nagyon értékes hangszer, egy koto van benne, még 5 éves koromban kaptam.
*Tudja, hogy nem jogos a fagyosság, és a mögötte rejlő felháborodás, de ez a koto a szívének érzékeny pontja. Még a nagymamájától kapta.... Hogy enyhítsen az előbbi gorombaságán kérdezni kezdi a fiút, de mostmár sokkal kedvesebben.*
- Tudod mi az a kotó? És mondd, játszol valamilyen hangszeren?

-Feltételezem nem európai eredetű hangszer, már a neve alapján se. És nem vagyok muzikális alkat,
nem játszok semmilyen hangszeren, csak cipelek egy felet.- *Itt orrával a ládára bökött.*
-A bútorport meg nem kell komolyan venni, előfordulnak nállam eféle megszólalások.
A beszégetés alatt már egy jó darabot megtettek az útból.

*Soelon viselkedése, vagyis az, hogy egyáltalán nem hargszik a goromba hangnem miatt, legalábbis a hangjából nem ez sugárzik, megdöbbenti Kumikot. Örül a fiú érdeklődésének, így talán kicsit túlzottan is felbátorova kezd mesélni.*
- Csak ciepeled ez jó!
~Vicces fiú~
-Valóban nem európai hangszer. Japánból származik, ahogyan én is. Bár a nagymamám, akitől kaptam, azt mesélte, hogy európából ered az őse... állítólag itt is vannak még ma is hasonlók, csak azok jóval kisebbek. Fura mert általában azt mondják, mi vagyunk azok, akik mindent lekicsinyítenek.
*Észre sem veszi, mennyi ostobaságot hord össze, egy idegen előtt. ~Mostmár fogdd vissza magad Kumiko! ~ Korholja magát.*
- Nézd mindjárt ott vagyunk a bejárati csarnokban! Jah, és bocsi, tudom, hogy a bútorpor csak vicc akart lenni, de valamiért ha a kotomról van szó teljesen meghülyülök. Te hova valósi vagy?
*Tereli el a témát, nehogy még több sületlenséget horjon össze*

-Egy közvetlenül magyar, de angol eredetű letelepedett vándorok alapította tünde faluból jövök.
A nevem is az angol eredet miatt kezdődik a keresztnevemmel. Amúgy magyarország egy kis ország,
egykét nagy találmánnyal.
*Eközben a bejárati ajtóhoz értek, ami kicsit be volt hajtva, de a ládával mégis sokat kellett volna manőverezni.
Soelon átsétált a láda végével az ajtó felé eső félre, és a lábával elkezdte nyomni az ajtót.
Lévén az ajtó se volt kicsi, és nem is könnyű, de azért egy idő után elég nagyra nyílt ahhoz hogy egyenesen
lehessen bevinni a ládát. Szép lassan bemasíroztak az előtérbe.*

//folytatás a bejárati csarnokban//

//Cliovaal...bocsi hogy ilyen későn:S//

*A lány csak sírt, és sírt. Nem nagyon lehetett lenyugtatni. Nos igen, eléggé elkeseredett. Minek is fogadta el a medaliont, s miért bízott meg. Igaz, őt nem tanította senki arra, hogy ne fogadjon el senkitől semmit, elvégre a szülei kiskorában meghalltak, s így... Elég nehéz. De túl kell élnie.
Csak akkor pillant fel Cliora, mikor a lány sóhajt egyet, jelezve, hogy nemsokára válaszol. Elvégre akkor szoktak sóhajtani*
-De ott volt Mr. Narmo, és Mr. Marquez, csak Marquez tanárúr kicsit lemaradt tőlünk, nézelődött, így nem látta, hogy eltűntünk, Narmo, meg. Nem tudom. Engem is hirtelen ért az egész, és leblokkoltam. Viszont akik meg akarták védeni az egész csapatot, azokat elvitték... és... olyan szörnyű, hogy én megúsztam, és ők nem.
*Mondja, azzal tovább sírt. Nem bírta elviselni, hogy nem tett semmit, de így kellett lennie. A kar nem eshet össze, de nem is maradhatnak ott ahová vitték őket. De vajon hová, s mit tudnának tenni*
~Alku. Alku kéne. Ez középkor, meg kéne állapodnunk, elhoznunk a diákokat, s cselet állítani~
*Gondol bele Bitta, majd felállt.*
-Igen *törli le könnyeit* Szólni kell a tanároknak. Elkísérsz a tanáriba? Velem együtt bejöhetsz, elvégre prefektus vagyok. S van is egy ötletem...
*Sóhajt, majd Clio felé küld egy apró mosolyt. Sokat segített a lány, azzal, hogy meghallgatta Bittust, és tanácsot adott. Nem is tudják az emberek, hogy mennyire nagy segítség az, ha meghallgatják az embert.
Azzal a lendülettel Gewinn megindult a kastély felé.*
-Jössz te is? Útközben elmondom a tervem.
*Mondja, s ahogy a lány reagál, már hadarja is el mire gondolt*
-Varázslók, boszorkányok vagyunk. Ők át tudtak verni, mi is át tudjuk őket. A baglyomat elküldöm, hogy keresse meg, hogy hova vitte a kartársaimat a rablóbanda, majd amint kiderül és persze amint engedélyt kapunk rá, megvalósíthatjuk. El kéne hívni a megbízókat a kastélyba, s cselt állítani. Ha több megbízó van, ami feltehetően tényleg így van, elvégre a rablók nem egyesszámban beszéltek a megbízó(k)ról. S ahogy eljött az egyik, úgy fogságba ejtjük. Varázslattal, vagy nyers erővel. A megbízót a társainkért.
*Hadarja útközben, s várta Clio reagálását.*

*Zoe lép be a kapun. Mikor belép hirtelen valami furcsát lát. Már amennyire ugyebár lát ilyen sötétben. Az egész kastély meg minden mintha a visszautazott volna a középkorba. Vet egy pillantást a kapura, kinézne rajta, hogy biztos legyen benne jó helyen jár, de azt már becsukta, nyitogatni meg nem akarja. Tovább sétál egyik vállán egy táska van, mert bizony ő most érkezett ide. Bal kezében egy levelet szorongat, jobb kezében meg a bőröndjét fogja. Odasétál az egyik fáklyához, mert, hogy fáklyákkal van kivilágítva a park. Leteszi a cuccait egy mellette lévő padra, kivétel a levelet. Azt a kezében szorongatja tovább. Odaáll közvetlen a fáklya mellé, kihajtja a levelet és jól megnézi azt a bizonyos nevet. PUGNAX. Közben halkan elkezdi motyogni.*
-Pugnax,pugnax,pugnax. *Mondogatja.*
~Oké. Tehát ha valaki idejönne akkor a levél szerint...~ *Itt megint a levélre pillant.* ~a pugnax-ba tartozom.~ *Mondja. Kisseb megkönnyebbüléssel ül le a padra amin a cuccai vannak.*
~Oké menni fog...~ *Gondolja megint magában közben megint a levélre pillant.*
-A fenéket! *Mondja még mindig olyan halkan, hogy ha lenne itt valaki akkor se hallaná.*
~Szóval... Zoe Westwood, és a...~ *Próbálja el a bemutatkozást újra, természetesen most is csak magába. A levélre pillant.* ~és a pugnax-ba kerültem... Könyörgöm ezt nem tudom megjegyezni!~ *Gondolkodik magában majd oldalra pillant hátha ebben a sötétben megjelenik valaki.*
~Jöjjön már valaki mert megfagyok!~ *Gondolkozik magába dideregve. De a didergést nem magába csinálja.*

*Kicsit fáradt szemekkel, de az elmaradhatatlan mosollyal az arcán lépkedett a bejárati csarnok felé. Kezében ott volt egy pergamen, amit pár perce sebtében olvasott el. A Pugnax újabb taggal bővül, aminek őszintén örül. Mindig elkél a karnál a szorgalmas diák.*
- És ezúttal egy fiatal hölgy került hozzánk - mondja ki hangosan, majd körbe néz, és csak reméli, hogy senki sem hallotta meg, amint a pergamenhez beszél.
*Gyorsan a tölgyfa ajtóhoz lép, szokásához híven lendületesen kinyitotja, csakhogy aztán megborzongjon. Hűvös szél csapja meg, ezért kicsit visszahajtja az ajtót, bekapcsolja talárja ékes csatját, és így indul meg lefelé a pár lépcsőn, hogy aztán a parkban kutasson a rá váró diák után. Közben kicsit rázza a hideg, így szokásos tempóját megkétszerezi, miközben magában morog, amiért csak egy vékony nadrágot és egy selyemblúzt kapott fel a talár alá. Pálcáját maga előtt tartva gyenge fényt varázsol, hátha így hamarabb megtalálja a lányt, és bemehetnek a kastélyba. Már éppen elkanyarodna, amikor az egyik messzi padon egy alakot lát ücsörögni. Megérzését követve arra veszi útját, és hamarosan meg is torpan a lány előtt.*
- Üdvözlöm - a pergamenre pillant -, Miss Westwood! Merlin hozta iskolánkban - mosolyog a lányra. - Dorothea Bristow vagyok, a Pugnax karvezető-helyettese. Jöjjön, felkísérem a hálókörletébe, ott biztosan kellemesebb lesz, mint itt a hidegben - folytatja vidáman, majd a lány bőröndje és táskája felé int pálcájával, mire azok eltűnnek a szemük elől. - A szobájában meg fogja találni őket - nyugtatja meg a diákot, miközben a kastély felé indul. Rá pillant biztatóan, majd így szól. - Ha van valamilyen kérdése, útközben nyugodtan felteheti.

*Este, este, este kedvence a mi kis főhősünknek. Serena lépked kifelé a kastély sötétségéből, még hozzá az alagsorból, ami valóban elég sötét része az iskolának.
Egy kis találkozó után ahol megismerkedhetett a kedves Jinnel, nem is nagyon járt kint. Inkább aludt egész nap vagy feljött órára, épp amelyikhez kedve volt.
Hiába van már nyár, ha ezt itt nevezhetjük annak, Serena elég jól beöltözött. Farmer, garbó és egy köpeny van rajta, ha véletlenül esni kezdene az eső. Mert hát nincs valami jó idő, hűvösebb az átlagnál is. Bár az ég nem azt mutatja, hogy mindjárt szakadni fog az eső. Sőt, egész szép ma. Csillagok és a kicsi félhold is ott tündököl a sok ezer égitest között.
Már csak az óceán hiányzik, és minden olyan lenne, mint Kaliforniában. De hát igen.. az óceán kicsit messzebb van innen.
Halkan lépdel messzebb az iskolától, a fény még eléri és karcsú árnyéka végig fut a füvön.
Ezek szerint még vannak, akik fent vannak a kastélyon belül. De hát ki az a lüke, aki időben elmegy aludni? Hát igen a stréberek talán, de olyannal még nem találkozott az iskolában, vagy ha igen akkor nem foglalkozott velük.
Kis séta után megpillant egy padot, útközben az egyik fáról letép egy virágot, és az ujjai közt kezdi el forgatni. Hamarosan eléri a padot és kényelembe helyezi magát.
Tekintetét az égre emeli és bogarászni kezdi a csillagokat. Közben fülével azért figyel, nem szeretné, ha valami szadista rátámadjon, vagy valami okoska gyerekes módon megijesztené. Ha meg is tenné, maximum csak magát járatná le és nem Serenát.
Már egy ideje, ideje, talán 5 perce üldögél már csak itt egyedül, igazából nem is tudja miért jött ki, csak jött, mert jönni akart. Talán összefut valakivel, avagy sem.. kitudja..*