Erdő

--Nadia--

-Aha, de azért nem semmi, hogy éheztettek. *Na igen, neki ez szent dolog, el sem tudja képzelni hogy lehet ilyet művelni az emberrel. Bár valószínűleg sok mindent el sem tud képzelni. Kibújik az ölelésből, kicsit lejjebb ereszkedik a fán, illetve próbál lemászni, egyik lábát az egyik gallyra teszi, másikat mellé. Nem mintha nem élvezte volna a lány társaságát, igaz, hogy kicsit korai és zavarba ejtő számára, hogy ölelgetik, mert nem szokták. Az elején még örült neki, s most sem bánná, mégis úgy érzi mennie kell, talán a kérdés hallatán csendes szomorúság telepedik rá. Nem tudja mit mesélhetne ilyenkor egy idegennek, hogyan tudna mindenen varázsütésre túllépni mikor a lelke nem képlékeny sekélyes vízpart, amit elmosnak a hullámok, ha úgy tartja kedvük. Nehezen szabadul rossz kedvétől, annyira hangulatember, egyik percről a másikra kapja, s egyikről a másikra megy is el minden kedve egyszerre. Talán később visszajön majd, talán nem, ezen most nem áll neki gondolkodni egyszerűen csak nincs, menne, írna egy szimfóniát, menne haza és az a legrosszabb, nem lehet. Nem tudja mit mondhatna egy idegennek, miért nem, nem tudna mit mesélhetne magáról, mesélhetne magáról egyáltalán valamit amikor az egészet csak hazugságnak ócska játékszernek érzi. Az egész személyét Mickeynek köszönhette ezen kívül nincs mondanivalója, s ez az amit nem akar kimondani sem.*
- Hát kösz, jó volt veled lógni, de most mennem kell. Szerintem nagyon szerencsés vagy, hogy nem tudsz rólam semmit, nem hiszem hogy olyat tudnék mondani ami miatt tovább tartózkodnál a társaságomban. Tényleg a tudatlanság néha nagy szerencse. Hát akkor szia, majd lehet még egyszer majd összefutunk. *Már megszokta, hogy az emberekkel találkozik, de azok soha nem keresik őt újra, azt nem tudja miért, mert csak egy karakter, s nincs róla tudomása, hogy a lezáratlan játékok miatt van, csak azt érezheti valami miatt van. Van és kész. Elfogadja és elhagyja a színt.*

//Köszi a játékot //

Fiatal lány érkezik, lassú léptekkel az erdőbe. Sötét farmert visel fehér kapucnis pulóverrel, alatta (minden bizonnyal méregdrága) Gucci top. Na igen, mostanában Melinda is ad az öltözködésére, és szereti a menő dolgokat. Ezt bizonyítja a Converse edzőcipő is a lábán. Szőke tincsei kétoldalt kilógnak a kapucni alól, de ez nem zavarja, sőt tetszik neki. Léptei, mint azt már említettem, lassúak, de kecsesek. Mintha egy teljesen új Melinda Warren lépett volna ki az iskolából. Igen, erről árulkodik a nem túl erős smink. A piperecuccok túlzott használatáról is csak nemrég tehetett le: két nappal ezelőtt még három tonna vakolat volt az arcán.
A mai nap már csak azért is kivételes, mert a lánnyal egy méretes macskabagoly is érkezik. elena ritkán kíséri el gazdáját sétáira, hiszen nappal többnyire az éjszakai táplálékszerző portyáit piheni ki. Valamiért ez ma nincs így, és a postabagoly Melinda fölött köröz szüntelenül.
De ha már a kivételes napnál tartunk, van még egy ok. A leányzó hamarosan betölti a tizennyolcadik életévét, ami nagy örömmel tölti el... Ha figyelembe vesszük, hogy nagykorú lesz. Most már talán nem tekintik majd kislánynak.
Ahogy beljebb sétál az erdőben, kék szeme egy vastag törzsű diófán akad meg. Keze lassan megindul a fa levelei felé, és könyörtelenül leszakít egyet közülük. Gonosz nőszemély.
Csigalassúsággal ül le a fa tövébe, még az sem zavarja, hogy összekoszolja ruháját. (Bár, ha jobban belegondolunk, ez eddig sem okozott neki problémát.) Szóval, minden különösebb aggodalom nélkül ül le a földre, ugye egy törött lábú lajhár tempójával, és kissé álmatag tekintettel. Kezében még mindig ott szorongatja a diófa letépett levelét. Mikor leül, egy pillanatra a távolba tekint, majd, még midnig bosszantó lassúsággal elkezdi tépkedni a levelet, egészen pontosan az erezete mentén.
Szeret... Nem szeret... Szeret... Nem szeret... Szeret...
Játssza a gyerekes játékot, amit utoljára hét évesen csinált, amikor, saját bevallása szerint legalábbis fülig szerelmes volt egy olasz srácba... Aki történetesen tíz évvel idősebb volt nála. De ez igazán lényegtelen.
Most viszont semmi kétség nincs afelől, hogy szíve egy bizonyos extremusos fiúért dobog, aki meglepő módon nem idősebb nála... Illetve valószínűleg fiatalabb. Talán botor dolog volt beleszeretni valakibe, akit még csak nem is ismer eléggé. De az érzéseknek nem lehet parancsolni, bármennyiszer is próbálta már Melinda, egyszer sem sikerült neki. És ez a legnagyobb problémája, azt az egy "apróságot" leszámítva, hogy tulajdonképpen nincs apja. De az ilyenek kit izgatnak? Elvégre mindenki gond nélkül felnő apa nélkül is. Na persze. Majd a mesékben. Bár végül is, a varázsvilágban bármi megtörténhet... MInt a mesékben. Talán a gonosz farkas nem fog rárontani.

*Vannak jó napok és vannak rossz napok az életben. A mairól még nem döntötte el melyik katergóriába tartozik, bár az időjárás miatt határozottan a rosszba sorolná. De nem fog ilyen könnyen itélkezni. Inkább csak rendesen felöltözik. Persze kinek mi a rendes... Ő sosem követi a divatot, bár a mai világban nehéz bármi olyat is találni, ami nem igazodik valamelyik éppen aktuális trendhez. Kumikot ennek ellenére is teljesen hidegen hagyja a divat és az sem érdekli, mit mivel lehet összeilleszteni. Olyan ruhákat hord, amiben jól érzi magát. A mai napon talán életében harmadszor egy nadrág mellett dönt. Egyszerű farmer nem is tudja honnan van, de a szekrényében találta, és mivel pontosan passzol rá, biztos, hogy az övé. A színe igaz nem a legjobb, mert elég világos, és esős időben ez nem túl előnyös, de szerencsére akad a szekrényében egy fekete bőr csizma is, amibe belefér a farmer, így nem lesz koszos. Felülre pedig egy fekete, hosszú ujjú blúzt választ, mert bár nem kéne feketébe járkálnia, nincs kedve színesnek lenni. A haját, mivel már jó pár napja, hogy utoljára megmosta, most egyszerű lófarokba fogja, csak a frufruja lóg továbbra is a szemébe. Mindezek tetjére még felkap egy szintén fekete kapucnis kardigánt is, biztos, ami biztos, ha újból esni kezd, ne ázzon meg túlságosan. Pálcáját a farmernadrág egyik elülső zsebébe csúsztatja, majd egy mangával a kezében elindul kifelé a kastélyból.
Régen nem olvasott már semmilyen szórakoztató irományt, így most kifejezetten örül a nemrég érkezett Soul Eater mangának. Elég beteg, kicsit talán ecchi is, de azokat a részeket majd csukott szemmel olvassa... A parkban lépkedve, egy kicsit elgondolkozik merre is menjen, végül úgy dönt, az erdő felé veszi az irányt. Most hogy csizmában van az sem okoz gondot, ha esetleg arra sáros lenne az út.
A hétvégi napsütés azonban jótékonyan hatott a földre, alig-alig látni egy-egy pocsolyát. Rá nem jellemző módon, kissé türelmetlenül még séta közben kezd bele az olvasásba, így a megszokottnál lassabban és kevésbé kecsesen halad előre. Nem is igazán figyeli merre megy, eléggé belemerül a képregénybe. Az, hogy nem botlik meg, csak annak köszönhető, hogy az ösvény, amin halad viszonylag egyenletesen sima, és nincs semmilyen akadály az útjában.
A 12. oldalra lapozva pillant fel először, s ekkor látja meg a diófát, ami alatt Melinda is ül, azonban a hanyag pillantás végett a szőke lányt nem veszi észre. Ha látná valószínűleg messzire elkerülné, bár nagy valószínűséggel nem ismerné meg a pillus lányt, mivel az a megszokottól igen eltérően néz most ki.
Lassan de biztosan éri el a fát, s csak amikor már alig egy méterre van tőle pillant fel újra, hogy megnézze hova is üljön. Ekkor veszi észre a szőke lányt, aki egy levelet tépked.*
- Hello, nem zavar, ha én is ideülök? *Kérdezi meg gyanútlanul, nem is sejtve, hogy Melinda ül vele szemben, a fa alá mutatva a kezével.*

Való igaz, az időjárás valóban nem a legjobb... De egy kis esőt azért még ki lehet bírni. Az esetlegesen a parkban tartózkodó hímnemű élőlények számára azonban egyik sem öltözött túl lengén, így egy vizespóló-versenyre gyakorlatilag nincs esély. Ez van.
Melinda nem is hallja meg Kumiko lépteit, túlságosan belemerül a tépkedésbe. Már a harmadik levelet szaggatja, így áldatlan tevékenységét nyugodt szívvel nevezhetnénk akár a természet meggondolatlan, ráadásul önös érdekből való megkárosításának is, mégsem tesszük. Drága user legalábbis nem teszi, ameddig kifejezetten meg nem kérik rá, de mivel ez eddig még nem történt meg, marad levéltépkedés. Méghozzá abból a fajtából, amelyikbe tökéletesen bele lehet merülni (mármint két óra elteltével az illetőt körülvevő levélcafatokba).
Szóval, a lényeg, hogy nem veszi észre Kumiko közeledik, pedig valószínűleg ő is elhúzta volna a csíkot. (Az említett csík minden bizonnyal darabokra tépett növénykékből állna...) De nem ez történik. Egyébként túlzás lenne azt állítani, hogy nem kedveli a lányt. Ez persze még nem jelenti azt, hogy rajong érte, és az "Imádunk, Kumiko!" klub alapító tagja, és egyben vezére már évek óta. Főleg mert nincs is ilyen klub. A kevésbé fontos indok pedig az, hogy nem is ismeri évek óta.
Mikor a lány odaér hozzá, lassan feltekint. Csak éppen annyira, hogy kilásson a kapucni alól, szóval eléggé sátáni tekintete lehet... Ami némileg rontja az összképet a (többszörösen át-, majd vissza-)festett szőke haj, a kék szemek, és a déli emberekre jellemző sötétebb bőr. Ezeből gyakorlatilag rá lehet jönni, hogy nem egy túlvilági démonnal van dolga Kumikonak... Még akkor sem, ha az ő szemszögéből nézve a "démon" fogalom Melinda Warrent jelent. Mert ilyen emberrel is találkozott már, nem is egyszer.
Hm... Még egy extremusos... Hetek óta csak velük találkozok, remek. De legalább őt ismerem.
- Persze, ülj csak le...
Hangja irritálóan kedves, már-már negédesnek is mondhatnám. Ha eddig esetleg nem ismerte volna meg Melindát, most már tuti rájön, kivel hozta össze a sors... És valószínűleg megbánja döntését, miszerint idetévedt.
- Rég találkoztunk. Hogy, s mint?
Idegesítően kedves, bár nem célja veszekedést kezdeményezni. Nem akar vitatkozni, bár tudja, hogy előbb-utóbb úgyis az lesz. Egyszerűen különböző a stílusuk, a vérmérsékletük, a véleményük... Talán az egyetlen, ami közös bennük, hogy elképesztő tehetséggel bírnak egymás idegeire menni.
A levelet azért még eldobja. Nem reméli, hogy Kumiko nem vette észre, hiszen erre úgysincs remény. De ha nem is jött volna rá, mit csinál, a körülötte fekvő széttépett levelek, ha nem is szolgálnak egyértelmű bizonyítékul gyermekded "munkájára", azért elég árulkodóak tudnak lenni.

*Milyen kár, hogy az imént megnevezett klub nem létezik. Bár az is biztos, hogy Kumiko lenne az első, aki azért gyűjtene aláírásokat, hogy megszüntessék. Nem neki egyáltalán nincs szüksége imádókra. Van egy-két ember, akivel elvan, talán még barátai is vannak, és ez neki bőven elég. Melinda éppenséggel nem tartozik ezekbe, bár azt sem mondaná, hogy utálja a lányt, egyszerűen csak nem jön ki vele. Persze most még nem tudja, hogy pont vele hozta össze a kifűrkészhetetlen sors - vagy inkább a useri akarat Very Happy

.
A köszöntésére lassan megmozduló, fejét alig emelő lány, valóban lehetne ijesztő, ha Kumiko az ijedős fajától származna, de őt nézésekkel nem igazán lehet elrettenteni. Meztelenséggel, vagy érintésekkel előbb lehet a sírba kergetni, mint akár egy szellemmel. Az előtte ülő, inkább tűnik fáradtnak, mint ijesztőnek. Meg talán egy kicsit elveszettnek. S mivel még nem látja az arcát, nem is ismeri fel a másik lányt.
Pedig bizony nem jött volna ide, ha felismeri, vagy ha idejött volna, akkor nem szólt volna hozzá, egyszerűen csak a fa másik oldalához ült volna, hogy ne is lássa az illetőt. Mivel azonban már megkérdezte, kénytelen beszédbe is elegyedni... Előtte azonban jön az enyhe sokk, ahogy a hangot felismeri. Egyrészt, mert ezt a kedves tónust nem szokta meg, másrészt mert a hang nagyon is Melinda Warrenhez tartozik. Az arcán csak egy rándulás jelzi, a fejében lejátszódó gondolatokat, s a válasza már a tőle megszokott, semleges módon érkezik.*
- Kösz, jól vagyok. Na és te? Mit ártott neked ez a szerencsétlen fa?
*Teszi még fel a kérdést a széttépet levelekre pillantva, miközben Melinda mellett letelepszik a fa tövébe. Az egyik lábát felhúzza, a másikat kényelmesen kinyújtja, és nem is igazán figyelve a másikra lapoz egyet a mangájában.
Számára a "szeret nem szeret" játék majdhogynem ismeretlen. Persze hallott már róla, mert mesékben és mangákban is előfordul, de ő maga sosem játszotta. Ha mégis az is véletlen lehetett... Mindenesetre nem emlékszik rá. Ami persze azért van, mert ő még csak szerelmes sem volt soha, leszámítva egy bizonyos esetet, aminek az emlékét teljesen ki kell írtania magából, mert a végén még bűntudata lenne, néhány ostoba ígéret miatt. Az hogy Melinda esetleg emiatt tépkedte a fa leveleket elég hihetelen a számára, sokkal valószínűbbnek érezné, azt a verziót, hogy a lány haragszik a fára - annak ellenére is, hogy ez elég hülye indok lenne.*

//Fagyi... Bocsi, de mennem kell... Holnap esetleg folytathatjuk :S//

//Oké szia!//

[Ma este 9:30 körül]

Egy magas, izmos, egyszerű sötétvörös pólóban sétáló fiú tűnik fel az erdőben, egy tisztást keresve. Hátán ott van egy könnyű táska, nincs benne túl sok minden, csupán néhány lap, néhány térkép, néhány ceruza, és persze egy körző, két vonalzó, szóval ilyen mérnök cuccok. De nem egy házat tervezni kíván… Áhh, nem, csak a csillagok bűvölik el annyira, hogy mániája legyen a rájuk tekintés, a tanulmányozás… A létezésük okának gondolata, és a már mágus világban élés révén… A mágikus mivoltuknak a gondolata. Hiszen, most már hisz az asztrológia igazságában, hogy akár okkal is keringhetnek a csillagok, azon kívül, hogy vonzás, és miegymás, amiket fizika órán tanítanak. Mikor beér a sűrű erdőbe, emlékek törnek ki belőle, azoknak az estéknek az emléke, amikor az erdő leges-legtávolabbi pontja felé zavart, zihálva, üvöltve… Kórjával küszködve. Ma ettől nem kell tartania, hiszen pár napja már megtörtént a ciklusa, nem… Nem az.
Mikor rátalál egy többnyire félreeső szegletére az erdőnek egy tisztásba botlik, szó szerint. Figyeli a tisztást, és egy fának a kiálló gyökerében csöppnyit elbotlik, előre esve. Reflexétől vezérelve azonnal egy tigrisbukfenccel esik, egyenesen a tisztásra ugorva. Mikor talpra érkezik, még guggolás közben kissé megigazítja a táskáját, és felvont szemöldökkel, aprót vicsorogva fordul vissza egyenesen a gyökér felé. Nem hibáztathat egy fát, csak reflex mindez. Nem éppen emberi ez a reakció, de rá egy-két másodpercre, már talpon van, és érdeklődve pillant fel az égre, kémlel körbe a tisztáson, hogy honnan is a legjobb a kilátás, illetve a fellátás. Nem kell sokat vacakolnia, megtalálja azt a pontot, ahol az a csillagkép együttes látszik, amit ma meg akar nézni, és már is nekitámasztja a táskáját egy nagyobb kőnek a közelben, ami szépen kiáll a földről, ő pedig egy méterre arrébb először csak ledől, a kezeit a feje fölé rakva, és a csillagok felé pillant. Az ajka néha megmozdul, de néma beszéd ez, csak néhány csillagkép szavát mondja, a gondolataiban, szóval egyszerűen csak tátog.
Cassiopeia… Andromeda, Perseus… - járnak a gondolatai, miközben nesztelenül pillant az égre, a mi kis csillagbuzink…

[Peter]

Raphy mindig is azt mondta, hogy én csak akkor tudok egy helyben maradni, ha van valami bogár a fél méteres körzetemben. Be kell látnom – természetesen csak a kisbetűs részben -, hogy ez igaz. Az ágyam alatt lakó csótánykáim eltűntek. A látvány, hogy a két kedvencem, Erzsébet királynő és Hódító Vilmos nincsenek a helyükön… szinte felfoghatatlan. Hatalmas űrt hagytak a szívemben.
Bánatomat muszáj valahol kitöltenem, és erre a kastély totál alkalmatlan. Így hát ma kilencig ki sem mozdultam a szobámból, még az esszéket sem kezdtem el írni.
Nagy nehezen magamra húztam legfeketébb ruháimat (többnyire színes cuccokban járok, szóval alig találtam), hogy a gyászomat kifejezzem. Bár inkább úgy nézek ki, mint egy betörő. Áh, erről biztos nem a passzos fekete nadrág és a nagymamás fekete tunika tehet. Kabátomat a szobában hagytam, hiszen egy felhő sincs az égen. Kivételesen nem szandált vettem fel, már reggel tudtam, hogy az erdőn keresztül szökök ki valamerre. Egyszerű, agyonkopott tornacipőt húztam.
Ahogy cseppet sem feltűnően az udvar kis ösvényeit járom, elfog egy pillanatra a félelem. Teljesen hétköznapi, egyszerű emberi érzés, rajtam mégis képes lett ezúttal eluralkodni. Igyekszek magam megnyugtatni az olyan gondolatokkal, mint „a madár se jár erre ilyenkor” (csak néhány medve, víziló meg gyilkos griffmadár) vagy „a tanároknak sötétedés után már tuti csörög a pizsi, köpött a maci meg ilyenek”. Megállok egy pillanatra, felnézek az égre. Erzsébet királynőért és Hódító Vilmosért megteszem, igen!
Igyekszek minél csendesebben lépkedni, nem akarok zajt kelteni. Igaz, ez már nehezebb feladatnak bizonyul, ahogy beérek az erdőbe a fák közé, ami tele van zizegős, elszáradt falevelekkel. A pálcámat inkább nem izzítom be, még a végén idevonz valami bestiát. A szívemet a torkomban érzem. S bár egyre hűl lefelé az idő, mégis kiver a víz.
Sajnos alig látok a sötétben, és ma valahogy a szentjánosbogárkák is elkóboroltak. Ki tudja, biztos ők is néznek horoszkópot és az azt írja nekik, hogy most menjenek el piknikezni. Igazából fogalmam sincs.
Annyit tudok kivenni az egészből, hogy egy tisztásra érek. Kócos hajam, amiben csak egy egyszerű, néhány tollal és szkarabeusszal díszített hajráf van, még így is a szemembe lóg. Megsúgom, nem sokat segít a tájékozódásban.
Ezt az is bizonyítja, hogy fél pillanaton belül már nem vízszintesen látom a világot. Egy normális hangerejű „woah” kiszalad a számon (ami most kábé kiáltásnak hallatszódik az eddigi bazinagy csendhez képest), miközben azt konstatálom: puhán landoltam. Egy gondolat erejéig még meg is nyugszok, hogy semmi bajom, hál’Istennek, de aztán belegondolok, hogy egy erdőben egy tisztáson egy kényelmes dologra esni… hát nem mindennapi. Némán elmondok egy imát, hogy ez ne egy medve legyen. A hangos, közeli zörgés csak még inkább összezavar, ahogy a kezembe szúródott valami is. Próbálom kivenni a dolgokat. Meglepő módon nem sikerül. Fájós, bal kezemet biztonságba (a hátam mögé) helyezve tornázom magam ülésbe.
Nem is tudom, a lábak, a nagy kezek meg ez a sima mellkas és fej emlékeztet valamire. Á, igen, egy emberi lény! Főnyeremény! Vagyis ha jobban belegondolok… nekem annyi.
- Bocs – nyögöm ki halkan. Remélem nem tanár. Nem ilyennek terveztem ezt az estét. És az egyre jobban vérző bal tenyerem erre csak rátesz egy lapáttal. – Én csak… izé...
Becsukom a szám. Jobb ha nem mondok semmit, így is elég gáz, hogy eltaroltam valakit az éjszaka kellős közepén. És ha jól emlékszek, még rá és léptem… úúú.

[Beggy]

Csendesen telnek a percek, csak néha hallja meg érzékeny füle a neszeket a fák közül, de hiszen az erdőben van, és az állatok nem szobrok, mozognak. Figyeli a csillagokat, sötétlően kavargó tekintete egyszer-egyszer felcsillan, mikor egy-egy számára kedves égitestet pillant meg az égen. Hogy miért és mitől is kedvesek neki a csillagok? Kérdéses, pedig inkább gyűlölnie kéne, hogy a mumusa legyen Az az égitest… Az, a legközelebbi, az ezüstkorongként bőszen csillogó. Egészen addig, míg nem hallja meg a fiú a közeledő lépteket, meg se moccan, nincs miért, túlságosan elbűvöli a tiszta ég. Jó estét választott, de hát, nem csoda, ilyenkor mindig utána szokott nézni az időjárásnak. Aztán jön a „woah”, mire Peter azonnal felül, illetve megpróbál, gyorsan a fejét a hang irányába is fordítja, ám az, amit lát, no, az nem semmi. Illetve… Amit érez, mert egy hatalmas vörös hajzuhatagtól a következő pillanatban már nem lát. Ugyanis a felülés következtében még sikerül úgy fordulnia, hogy a lány habár egyenesen nekiesik, el tudja kapni, és reflexből átölelni, bár a lány keze még így is a földhöz csapódik, és majd később látni is fogja, hogy meg is sérül. Nem érez egy ekkora lényt ellenfélnek, ezért is meri elkapni, akármilyen sebesen is vetődik felé. Meg persze… A „woah” nem egy tipikus harci kiáltás, így sejti, hogy egy szép kis esésről van szó. Mikor a lány feltornássza magát már magától, Peter elengedi őt, és kissé pislogva, összevont szemöldökkel néz végig, a gyakorlatilag rajta üldögélő - ? – lányon. A fiú tekintetéből nem látszik egyáltalán semmiféle harag, neheztelés, inkább aggódás és mérhetetlen kíváncsiság, érdeklődés. Egy sötétlő farkaskölyök tekintete néz vissza a lányra.
- Szép estét… - mondja könnyedén, egy kedves mosollyal, habár kicsit kényelmetlen a helyzet, de nem akarja, hogy a lány rosszul érezze magát emiatt. Elég, hogyha megsérült. Amit persze érzékeny orrával azonnal megérez, mert bizony, a vérnek van szaga. Nem tanárról van szó, nem ám, habár a fiú felnőttes testalkata, már teljes mértékben elérte a felnőtt kinézetét, ő már bizony nem fog túlságosan változni. Meg van 185 centi is, a testalkata habár igen nyúlánk, nagyon izmos is, ezt érezheti a lány, hogyha rajta tápászkodik fel… És habár a sötétben nem biztos, hogy látszik, arcán halvány borosta is fellelhető, habár igyekszik mindig eltüntetni.
- Megsérültél? – kérdez rá azonnal, túllendülve a bocsánatkérésen és a cseppet zavart beszédbekezdésén a lánynak. Nem fontos mi történt, de azt érzi, hogy megsérült a lány, és szivárog belőle a vér. Peter azonnal előredől, hogy a lány kezéhez nyúljon, a megsebzett kezét magához húzza, Mivel olyannyira nem ért a gyógyításhoz, csak néhány fogalma van róla, ezért a következő tette talán egyértelmű lehet… Magához húzza a mellette lévő táskát, amerről a lány átesett, valószínűleg a kőben, de a fene tudja, és elővesz egy hosszú anyagdarabot. Nincs nála víz, a varázslatot meg nincs kedve megkockáztatni, még a végén elrontaná… így az anyaggal először letörli a kezét, próbál fájdalommentes lenni, majd bekötözi, úgy, hogy ne szivárogjon tovább a vére.
- Van nálad valami sebkötöző?... Fertőtlenítő? – kérdezi, teljes mértékben mugli aggyal gondolkozva, hiszen még alig ismeri ezt a bizonyos mágus világot, tanulja egy varázsló gondolkodását... És még túl ügyetlen is, hogy ő varázsoljon, nem csoda, hogy nem jut eszébe semmi. A tekintete bátorító, megnyugtató, az érintése meleg, minden olyan… Kedvességet és biztonságot sugárzó.

[Peter]

Röviden muszáj vázolnom magamnak a helyzetet, úgy érzem magam, mint amikor Raphy először megmutatta, hogyan kell az abszintot égetni. Kavarog a világ, bár most kivételesen kapok levegőt. Sőt, az az illető is kap levegőt, akinek az ölében ülök. Érzem a homlokomon.
Aki ismer valamennyire, vagy csak pár szóból is, tudja, hogy nagyon ritkán érintkezek másokkal. Már a liftekben is úgy érzem magam, mint akit bármelyik pillanatban kinyírnak egy egyszerű bökdöséssel. Most azonban teljesen más a helyzet. Ijedtségem eltörli az imént felvázolt, saját stílű fóbiámat (van még egy-kettő), így lehet, hogy még jobban összetojnám magam, ha nem lenne valami biztos pont. És itt arra gondolok, hogy két baromi nagy kéz átölel. Asszem sokkot kaptam, vagy ilyesmi…
- Őőő… - normális, egymáshoz illő szavakat kinyögni túl nagy falat lenne. A kezemet nézem, amit áldozatom már nagy kíváncsian nézeget is. Úristen, mit is mondtak mindig anyáék? Soha ne álljak szóba idegenekkel?
Gondolataim a tenyeremből kiálló akármi felé kalandoznak. Megelőzöm a mély, rekedtes hang tulajdonosát: én húzom ki a hegyes tárgyat.
- Mit keres egy körző az erdő kellős kibaszott közepén? – magamban halkan eltűnődök kicsit, de kérdésemet kezem megmentőjének intézem. Furcsa nekem ez az egész. A kastélyban, ha csak véletlenül nekem jön valaki, máris én vagyok a hibás és leordítják a fejem (az más kérdés, hogy utána meg is bánják). Persze borzasztóan hálás vagyok neki, hogy rá is esek, és még be is kötözi a sebemet. Biztos az a „ha megdobnak kővel, dobj vissza kenyérrel” típus. Én nem lennék képes rá. Most is csak azért nem ordítom le a fejét, mert még mindig ott motoszkál bennem a gondolat: lehetett volna akár egy… grizzlymaci is.
- Asszem izé… nincs – az ember el sem hinné, hogy a varázsvilághoz tartozunk. – Te jól vagy? – a kedvesség kis szikrája felfedező hangomban. Ez a legkevesebb, amit most tehetek. Elvégre, most hogy így belegondolok… a srác a karjaiban tart, bekötözte a sebem. És hihetetlen, hogy ezen az egészen már ötödszörre filózok és még mindig nem fogtam fel.
A tenyeremen lévő sebre kötözött anyagdarab kissé hanyagul van megkötözve, és érzem, így is át fogja áztatni az egészet. A francba is, hogy bal kezes vagyok!
Nagy nehezen a srácra pillantok. Szabad kezemmel megigazítom a félrecsúszott, mások szerint beteges hajpántomat, hogy valamennyit lássak is.
- Jaj, de édes – felejtem el eddigi bánataimat, ahogy megpillantom… a fiú vállán mászó, még gyerekcipőben járó szentjánosbogarat. Jobb kezembe terelem, és sugárzó mosollyal figyelem apró ízeltlábacskáit. Ó, egyszerűen imádom! Most ér el tudatomig, hogy arcom alig egy néhány centire van a fiúétól, és rettentően elszégyellem magam. Gyorsan hátrébb is hajolok, és szemeimet lesütve a tenyeremben lévő bogárkát kezdem simogatni. Na most vedd elő a pengelogikádat, Beggy, és találj ki valami értelmeset is…

[Kumiko - időn kívül.]

Az a bizonyos klub jelenelg még nem létezik, bár, ha Melindának az lenne az életcélja, hogy másokat idegesítsen, minden bizonnyal létrehozná. És majd az árnyékból a tenyerébe vihogna, ahogy Kumiko aláírásgyűjtő-akcióját figyelné. És neem, ő cseppet sem gonosz, ő egy földre szállt angyal. Ha pedig ez esetelg megnyugtatná az extremusost, nos, ő sem tartozik Melinda legjobb barátai közé, még ha nincs is vele különösebb problémája.
Egyébként igazán nem volt célja, hogy megijessze Kumikot, így azt, hogy ez most nem jött össze (bár nem is jöhetett volna, hiszen, mint már említettem: nem akart ő ijesztgetni...) azt tulajdonképpen sikerként könyveli el. Különben sem hasonlít egy horrorfilm főszereplőjére.
A hang pedig kifejezetten Melindához tartozik, csakis hozzá. Szóval akár úgy is felfoghatjuk, hogy Kumiko jól megjárta, amikor úgy döntött, az erdőbe indul ma. Pedig Melinda nem fog felkelni, ő nem adja meg azt az örömöt hajdani prefektustársának. Bár a kifejezés kissé téves, hiszen azóta Melinda lett leváltva, de ez teljesen lényegtelen. A lány arcának különös rándulását nem veszi észre, mivel figyelmét most már a lombok között átszűrődő fény köti le. Kumiko kérdése, és persze válasza is csak késve ér el a tudatáig, és elsőre nem is fogja fel. Amikor ez megtörténik, enyhe fáziskéséssel reagál.
- Kösz, én viszont nem túl jól.
Drámaian (talán túlságosan is drámaian...) felsóhajt, majd válaszol a második kérdésre is. Azt nem mondja el, mi okozza a depressziós tüneteket, majd ha Kumiko rákérdez, esetleg.
- Nem ártott az semmit... De valamivel muszáj levezetni a felgyülemlett feszültséget. Az egész erdőt pedig csak nem gyújthatom fel.
Pedig de szép is lenne, oh... Itt lennék az enyészeté, még ha az öngyilkosság talán nem is a legjobb módja az önkifejezésnek.
Ilyenkor kell minden éles eszközt eltávolítani a környékről, mielőtt még Mel felvágná az ereit. Azon kívül enyhe piromániás hajlamot is érezni a levegőben. Szerencsére füstöt még nem.
Mikor Kumiko leül a fa tövébe, Melinda figyelemmel kíséri a mozdulatsort, majd a lány mangájára tekint. Éppen csak futólag.
- Mit olvasol?
Semmi gúny, felsőbbrendűség. Tényleg érdekli, bár biztos nem olvasna bele. Nem az ő világa, a nagyjából kétezer oldalas regényeket jobban szereti. Bár az utóbbi időkben meglehetősen keveset olvasott. Ezt ellensúlyozandó, most Kumikohoz hajol, és megpróbál beleolvasni a mangába... Hát mégis megtette.

[Melinda - nagyon időn kívül]

*Őszintén szólva semmi sem érdekli ami Melindával kapcsolatos. Így sem a létező, sem a nem létező klubbok - kivéve persze ha ő, Kumiko, a téma. De mivel ez a veszély nem áll fent erre nem is érdemes több szót fecsérelni. Ami Kumiko véleményét illeti, nos az ő szemében elég rosszul veszi ki magát, hogy valakinek megszűnik a prefektusi rangja, akkor is ha az illető kéri és akkor is ha mások határoznak így. Ki akarna visszafelé haladni a ranglétrán? Ő bizony nem. Már pedig Melinda ezt tette. Ki tudja talán ez az oka annak is, hogy ilyen nyúzott, de persze ez őt nem érdkeli. Az, hogy feltette azt a bizonyos kérdést csak azért volt, hogy ne legyen annyira unkó, persze a fás hozzátoldás, egyáltalán nem volt kedves... De mindegy, hiszen Melindáról van szó, és vele amúgy sem sikerült soha normálisan beszélnie. A válasz sem érdekli igazán, annál inkább a manga, persze csak ha hagynák olvasni, de sajnos Melinda hangja túl közelről érkezik a válaszokkal.*
- Mi ez a nagy önsajnálat?
*Kérdezi meg a száját elhúzva, gúnytól csöpögő hangon. Nem egyáltalán nem érdkeli, és ha nem írtózna attól, hogy hozzáérjen tuti felpofozná a lányt. Helyette inkább kényelembe helyezi magát, és olvasni kezd. Persze ezt sem teheti nyugodtan, hisz Melinda odahajol és már megint kérdez.*
- Lélek falókat. Tán tudsz japánul?
*Válaszol majd kérdez, a kíváncsiskodás láttán. Nem szereti, ha beleolvasnak a dolgaiba ezért is rendel japán mangákat. Egyébként ő bármi elolvas, amiről úgy gondolja érdemes. Mindegy, hogy hosszú-vagy rövid, komor, dráma vagy romantika - bár utóbbi annyira nem tartozik akedvencei közé - szívesen vesz a kezébe könyveket. A mangák pedig csak a régmúlt idők miatt kedvesek számára...
Ha tud japánul a másik, ha nem, Kumiko becsapja az a mangát. Nem szereti ha az engedélye nélkül bármibe is beleolvasnak. Azt meg pláne nem ha valaki ilyen közel mászik hozzá - leszámítva egy-két kivételt.*
- Na jó, inkább mondd el mi ez a fene nagy bánat.
*Mondja ki a fogai közt kissé idegesen, és várakozóan pillant a másikra. Nem érdekli, de nyilvánvaló, hogy előbb lesz nyugalma, ha hagyja hogy a szőkeség kiadja magából, ami a lelkét nyomja.*