Kastély körüli park

*A kérdésre határozottan rábólint. És végig hallgatja Lindát.*
-Nos, ha a levél tréfa lett volna, akkor elméletben a kapu nem engedett be volna, mert van valami felismerő benne, hogy csak az ide tartozókat engedje be... Bár néha szórakozik a be engedéssel.
*Személyes tapasztalata van ezzel kapcsolatban, de hát hiába nincs mit tenni, mindig félre értik a közeledését.*
-Én nem igazán tudok segíteni, maximum a vendég szobákat, és étkezőt, meg az egyéb létfontosságú dolgokat tudom bemutatni. Nem vagyok prefektus, csak szimpla diák.
*Kicsit elhúzza a száját, hiszen ő szívesen segít, ha éppen olyan napja van, máskor is, de akkor morogva.*
-Hm... Ha jól számolom több mint 3 hete. Így még én sem ismerem annyira a környéket.
*Kicsit megvakarja a tarkóját.*
-És megtudhatom, hogy melyik szakba kerültél?
*Érdeklődik egy kedves mosollyal az arcán. Kezeit közben a nadrágja zsebébe csúsztatja. A kastély bejárata felé pillant, de onnan még semmilyen idősebb, tanár kinézetű alak.*
-Talán majd jön valaki pár perc múlva... Addig mesélj, milyen utad volt?
*Hát talán nem a legjobb beszéd téma, de majd hozzáfűzi a saját eltévedő történeteit.*

*Figyelmesen végighallgatja a fiút, és megintcsak elmosolyodik, habár ez nem igazán volt Linda szokása. Elég okos ahoz, hogy le tudja vonni a talán, sőt szinte biztosan helyes következtetést a fiú szavaiból. Nem prefektus, de nagyon is szeretne azzá válni. Ha mindenkivel ilyen kedves, mint most a barna hajú leányzóval, talán egyszer sikerül elérnie a kitűzött céljait, habár egy újonc erről mit sem tudhat, véleményét nem is mondja ki hangosan, csak figyel tovább.*
- Vendég szoba? De hát ha már egyszer felvettek.. Sajnálom, de nem értelek. Úgy értem.. Ha egyszer az iskola diákja vagyok, akkor.. Vendégszobák? *Kérdezi fejcsóválva, miközben lenéz bőröndjére, majd felnéz az égre. Sötét van, későre járhat. A hold fénye kissé megvilágít mindent, habár nem telihold, addig még, ha linda jól számolta, van egy hetük, vagy akörül. *
- Három hét.. Hüm.. Az azért már szép idő az én 3 percemhez képest. Az utam? Egész kellemes volt, habár utálok utazni, és ezt mindenki, aki ismer tudja, tehát valamilyen szinten kín szenvedés volt az út. Mondja egy sóhaj kiséretében, miközben végignéz a fiún, majd ismét a környéket kezdi pásztázni tekintetével. Furcsa. Annak idején álmában se gondolta volna, hogy egy nap még itt fog kikötni.*

*A kérdésre csak a vállát tudja megrántani.*
-Gondolom valami hasonló esetekre van. Ha nem jön ki az újoncért valamelyik felelős, akkor nem tudja eligazítania a szobájához. Csak mert, én nem tudok bejutni a... Melyik toronyba is?
*Ezzel a kérdéssel arra utal, hogy a lány melyik szakba került. Mert ha egy karba, akkor a fenti elmélete borul, és be tudja vezetni a legfelső emeletre a pugnaxosok terébe Lindát. Kezét felemelve pár lépést hátrál.*
-Akkor, bocsi a kérdésért.
*Kicsit megvakarja a kezét zavarában.*
-Nos ha az utazás nem, akkor vajon mi érdekelhet...
*Felölti a rémokos tekintetét, miközben a lány ruháját vizsgálja, nem kell félre érteni, nem stíröli, csak megszemléli milyen stílusa van a lánynak. Kicsit megtépkedi a kis szakáll kezdeményeket, majd mosolyogva nyitja szólásra ajkait.*
-A ruhádból elnézve a horror a te asztalod. Kitaláltam, vagy még próbálkozzak?
*Kíváncsiskodik, ő már csak ilyen marad.*
-És ha jól tudom a vámpíroknak szokott ilyen ízlésük lenni, vagy nem?
*Ha belejön a kérdésekbe, akkor nehezen lehet leállítani. Főként ha a horror történetek. Haj, holnap estig itt ülhetnek, ha a kérdésével betalált, és nem ütik le.*

//időn kívüli játék//

*Cala még mindig elcsigázottnak érezte magát, ahogy az erdő felé tartott. Nem biztos, hogy jó ötlet volt olyan kimerülten részt venni a buliban, de megfogadta magának, hogy beilleszkedik, és ez egész jó alkalom volt rá. Egyébként jól érezte magát, de mégis...
Most viszont már alig várta, hogy lássa Canyát. A reggeliasztalról elcsent neki egy csomó sonkát, remélte, ízleni fog neki.
Felnézett az égre, és megállapította, hogy határozottan kellemes idő van, szinte melege volt a talárjában, de hoznia kellett, mert nem akarta a húst szorongatni a kezében. Jó helye volt lekicsinyítve, becsomagolva a zsebében.*
De nem muszáj, hogy rajtam is legyen...
*Le is vette, és a karján átvetve ment tovább. Fehér szűk nadrágjában, térdig érő puha anyagú csizmájában, világosszürke rövid ujjújában már sokkal felszabadultabban érezte magát. Legszívesebben elkezdett volna futni, hogy érezze a szelet az arcán. Már épp úgy döntött, hogy nem számít, ki hogyan látja, mikor észrevett maga előtt egy alakot. Hosszú haja, egyenes tartása alapján egyből felismerte Amelie-t, aki a nap felé fordított arccal álldogált ott.
Gondolta, hogy csak odaint, és megy tovább, de kedvelte a lányt, és rég beszéltek, így inkább felé vette az irányt. Mikor odaért, és a másik ránézett, elmosolyodott.*
- Szia! Látom, téged is vonzott ez a szép idő! Rég láttalak. Merre kószáltál?

*Gyönyörű időre ébredt ma az iskolában, és mivel kihagyta a reggeli futást, úgy döntött, hogy délután sétál egy nagyot, és megmutatja magát a napnak, hátha kap egy kis színt az arca. Éppen egy gyönyörűen virágzó fa közelében állt, és a napsugarak felé fordította arcát, miközben ajkain halvány mosoly játszott, érezve a virág édes illatát. Lágy szellő kapott méregzöld szoknyájába, ami lágyan fodrozódott körülötte. Fekete, csónaknyakú vékony pulcsija szabadon hagyta vállát, haja pedig csiklandozta nyakát. Magát átölelve sütkérezett így, amikor halk, puha lépteket hallott. Leengedte kezeit, és örömmel vette észre, hogy Cala sétál feléje.*
- Örülök, hogy látlak, Cala - mosolygott a tündére. - De még mennyire, nem győzött csábítani ez a komisz napsugár - bólintott egyet vidáman. - Mostanában inkább a padláson, a pugnaxban töltöttem el a szabadidőmet, megismerkedtem egy szobatársammal, no meg sokat tanultam - válaszolt a kérdésre. - De reggelente itt vagyok a tó környékén, újra elkezdtem futni - tette hozzá. - Én is régen láttalak téged. Valahogy nem sikerült összefutnunk a folyosókon. Most merre tartasz? - kérdezte kíváncsian, miközben Cala karján fekvő talárt nézte meg érdeklődve.

- Örülök, hogy sikerült beilleszkedned, és barátokat szerezned. *mosolygott Cala a lányra, majd ő is a nap felé fordította az arcát pár pillanatra.*
- Az igazat megvallva én csak most figyeltem fel erre a szép időre, eddig nem erre jártak a gondolataim.
*Kicsit elkomorodott, mikor újra Canyára gondolt. Remélte, hogy nem esett baja az éjszaka alatt. Az esze tudta, hogy irracionális a félelme, hisz évek óta együtt vannak, és most először esett baja barátjának, de a szíve akkor is aggódott érte, és tudta, hogy ezután még jobban fog.*
- Canyához megyek, viszek neki ennivalót. Tudod... - *elcsuklott a hangja, ezért gyorsan megköszörülte a torkát.* - tegnap megsebesült, és most nem tud vadászni. Valami állat megtámadhatta, mert mikor rátaláltam, nagyon rossz bőrben volt.
*Megborzongott az emlékre. Egész éjszaka ilyenekről álmodott, épp ezért nem is volt valami pihentető az a pár óra. Legszívesebben kapcsolatba lépett volna az apjával, de nem tudta, mit szólna hozzá. Az is lehet, hogy mindkettőjüket hazahívná, azt pedig nem akarta.*
- De estére már jobban volt, most hogy aludt, talán már elém is tud jönni.

*Aggódva nézett a tündére, amikor meghallotta, hogy barátjának, Canyának baja esett. Ő nem tudta, hogy mit tenne, ha Nalának valami baja történne. Nehezen viselne el bármilyen veszteséget, ezt tudta biztosan. Biztatón Calára mosolygott, s egy pillanatra vállára tette kezét, éreztetve, hogy nincs egyedül, majd kezét visszahúzva így szólt.*
- Nagyon sajnálom, remélem, hogy hamar meggyógyul. Ugye tudod, hogy ha segítségre van szükséged, rám számíthatsz? - kérdezte. - Keress meg bármikor - mondta egy bólintás kíséretében. - Ezek szerint ételt viszel neki? - kérdezte, miközben pillantása újra a talárra esett. - Megengeded, hogy veled tartsak? - kérdezte kedvesen. - Ha úgy gondolod, hogy Canyának jobb lenne, akkor távolabb megállnék, és ott várnék - ajánlotta fel, hiszen tudta, hogy Calánál jobban senki sem ismeri a farkast, és ő tudja leginkább, hogy barátjának mi lenne a legjobb.

*Cala meglepődött az érintéstől, de nem mutatta. Észrevette már, hogy az embereknél az ilyen apróságok gyakoriak, megpróbált hozzászokni.*
- Canya alapvetően vadállat, nem szabadna beleavatkoznom az életébe, de nem tudtam nézni, ahogy szenved. De most már igazán rá kell hagynom a felépülését *egy kicsit zavarba jött, mikor a zsebében lapuló ételre gondolt, de elhessegette magától a problémát.*
- Nem lenne problémája a jelenléteddel, ha tényleg szeretnél jönni, de figyelmeztetlek, hogy nincs a legjobb állapotban, és elég messze be kell sétálni az erdőben, hogy elérjünk hozzá, ugyanis még ha elém is jön, csak egy bizonyos távon kívül teheti, az iskola közelébe nem jöhet. Fél óra sétánál biztosan több, és nem teljesen biztonságos. Így is szeretnéd? *nézett a másikra kérdőn.*

*Látta a meglepett fényt Cala szemében, ezért sem tartotta ott sokáig a kezét, hiszen tudta, hogy a tündéknél ez nem szokás, de neki őszintén, szívből jött, nem is gondolkodott rajta, csak cselekedett. A tünde szavaira elismerés és tisztelet villant a szemeiben. Bízott Canyában, hogy elég erős lesz ahhoz, hogy felépüljön, ő maga többet nem avatkozik közbe. Zavartan gondolt arra, hogy ő bizony nem tudna megállni, hogy ne segítsen, de neki más volt a mentalitása, a gondolkodása, ember volt, a maga gyarlóságaival, és kevés önzőségével, ami hajtotta volna, és bizony ott javarészt önnön érdekeit nézte volna. De talán elnéznék neki, tudva, hogy mi történt a múltjában. Cala kérdésére visszatért merengéséből, és határozottan bólintott.*
- Igen, szeretnék veled menni. Amúgy sem jártam még az erdőben, jót is tenne egy kis séta, és tényleg szeretném Canyát megismerni - felelte. - A pálcám nálam van - mutatott a szoknyájába bújtatott kis övre, aminek egy hosszúkás tartójában ott pihent pálcája -, de azért remélem, hogy útközben nem találkozunk veszélyes lényekkel. - Akár indulhatunk is, ugye? - kérdezte, majd az erdő felé nézett.

*A nyugati szárnyból elég gyorsan kiértek a parkba, így most a kastély hatalmas ajtajában álldogálnak. Kell egy kis idő, mire Mel szeme megszokja a ragyogó napsütést, majd elindulnak a parkban.*
- Itt is vagyunk. Innen tulajdonképpen elég sok helyre el lehet jutni, te mondd meg merre menjünk.
*Ezután vágyakozva egy árnyékos helyen lévő padra pillant, de egyelőre a helyén marad, zsebre tett kézzel.*

//Időn kívüli//

**Hozzászólások** : 29 **Évfolyam** : Első

*Látta a tekintetében hogy le szeretne ülni*
-Tudod mit? Üljünk le kicsit. - mondta kedvesen - Amúgy nagyon szép ez a kert - nézett körbe a megannyi növényzet sokaságán.
*Amikor odamentek a padhoz, leült és hátra támaszkodott, hátradöntve a fejét*
- Olyan jó idő van... Mesélj még... Honnan jöttél, van családod? - kérdezte lehunyt szemmel, élvezvén a lágy szellőt

//oksa, majd frissítek//

*Az alkonyat szele rég elrepült, tovább álltak a nappali fények. Leszállt a csend és a nyugalom a földre, megtisztítja a sok zajtól ami a fejekben kavarog. Egycsapásra eltűnnek a nyomasztó gondok, helyette éjjeli álmok törnek ránk. És még valaki. Sűrű felhő takarót húz magára az égbolt, hogy ne fázzon, míg a Hold olvadozni kezd a csillagok vacogásától. Mert köré leheletnyi fehér pára, átsejlő szikrák gyűltek.
Amig az ablak mögül kiváncsiskodnak, sose tudják meg, szép idő, vagy fagy uralkodik. Az viszont helytálló lenne hogy az a valaki, aki a kastély felé igyekszik megijeszti a természetet. Vagy hideget hozott a zsákjában. A második az igazi ok, a Norvég hegyekben ugyanis dúl a tél, nem tántorodik meg könnyedén. Onnan jött az ismeretlen fiú aki a Kastély körüli parkon sétál át. Jobb kezében súlyos bőrönd, bal kezében gitár lóg, nem látszik fáradtnak, semmitmondóan mered maga elé. A levélben az állt hogy kijönnek érte érkezéskor. Erre gondol vissza. Aztán felkapja a fejét a féltünde és lassan végigméri a kastélyt távolról. Látszik rajta hogy tetszik az épület. Elismerően nézegeti. Így képzelte el, erre számított. És noha szereti a meglepetéseket, ez kapóra jön neki. És a sötét leple alatt nem is minden látszik.
Az pedig hogy mi vár rá egyenlőre titok. De áll elébe. Várva hogy rátaláljanak a park szélén. *

//Na, csak nem a karvezető néni jött el érted, hanem a prefektuslány Razz

//

*Mya sietősen kapkodja magára melegítőfelsőjét is, hogy végre elindulhasson. Tudta ő, hogy prefektusként fel kell majd kísérnie az újakat a toronyba, viszont meg sem fordult a fejében, hogy a delikvensek éjnek évadján érkezzenek! ~Merlin, képzelem, hogy nézek most ki... Összeszűkült szemű, mikrofonfejű stréber. Kiváló első benyomás, mondhatom.~ Előkapta még vékony fekete köpenyét is, így már teljesen úgy nézett ki, mint egy denevér. Fekete melegítő, köpeny, sötétbarna haj... Még a két szemfoga is megnő mindjárt, és akkor mindenki Mrs. Drakulának fogja nézni. Az új diák meg megijed tőle és elszalad, sosem látják többet. Elvigyorodott a gondolatra. ~Késő este... Vagy kora hajnalban, vagy tudom is én mikor, még hülyébb vagy, mint általában...~
Lerobogott a lépcsőkön, melyek így, éjjel a holdfénynél kísértetiesen festettek. A sötét folyosók elhagyatottan s fenyegetőn ásítottak Myára. A féltünde megborzongott, még sietősebbre fogta lépteit. Ahogy kilépett a kastélyból egy kis időre jobban érezte magát: megint megérezte a szellő cirógatását, amitől folyton csak mosolyogni tudott. Újult erővel indult befelé a parkban, viszont minél távolabb került a kastélytól, annál inkább elfogta a nyugtalanság. Végül megelégelve az egészet, zsebéből előhúzta a pálcáját, s erős fényt varázsolt vele maga köré.*
- Somnus!
*Mondta ki halkan. Ahogyan a pálcája hegyéből áramló fehér fény megvilágította körülötte a parkot, egy cseppet megnyugodott. A fény kigyúlásával egy időben azonban mozgást hallott valahonnan balról. Megfordult, tett néhány lépést a neszezés vélt forrása felé, pálcáját mindvégig maga előtt tartva. Kisvártatva egy bőröndre vetült a mesterséges fény, aztán egy fiúra. Feltehetően az új diákra.*
- Szia! Mya Edain vagyok, te vagy Noah Goldsmith?
*Fázósan összehúzza a köpenyét. Tavasz ide vagy oda, azért éjjelente igenis hideg van. ~Most már csak az kéne, hogy ne tévedjek el a visszafelé vezető úton.~ Gondolja szórakozottan. Bár nem valószínű, hogy eltévedjen, mivel az ágya olyan erővel vonzza maga felé, hogy más irányba nem is igen tudna menni.*

*Éles szemeiben tükröződik vissza a nyíló kapuban feltűnő fekete alak. Nem hall semmi mást a cipőkopogásán és az erdő hangjain kivül. A kapu se reccsent. Gyorsan szedi a lábát a bizonyos alak, elég sietősre fogja. Szivesen biztosítaná arról Noah, hogy nem fog megfutamodni, ettől nem kell félni, azért jött mert be akar menni. De lehet hogy a hüvös miatt fut így és nem azért hogy fülön csípje az új diákot. Ilyen hideg lenne? A fiún nincs több egy méregzöld selyemingen és farmeron, cipőn kivül csak egy vékonyszálú hosszú sötét kabát. Mégse fázik sőt ellenkezőleg! Ugyanakkor az itteniek nincsenek hozzászokva a másik időjáráshoz. Nem tudják hogy ahhoz a vidékhez képest ahonnét ő jött ez egészen meleg éghajlat. Visszatérve az egyre közeledő illetőre, nem telik sok időbe hogy kigyúljanak a lámpák és a fény az arcára essen. Egy pulcsis, világos szemü lány. Tudhatta volna a vékony lábakról amiket annyira szedett. És amint közelebb ér, azonnal tudja Noah, hogy féltündét tisztelhet benne. Nem teljesen tünde , azt tudná, de van benne. Úgy mint saját magában. Érdekes hogy pont egy ilyen prefektushölgyet küldtek ki hozzá! Nem mutatja a meglepettséget. Jobb esélyekkel indul talán. Levetheti a ridegséget ami az úton ráragadt. Elsőre igy látja. Teljesen átlagos arccal köszönti a prefektust.*
- Suilad! * köszön tünde nyelven, ahhoz volt szokva, megse rezdül úgy vált aztán át emberi nyelvre.* - Helló Mya! Úgy ahogy mondod, Noah Edward Goldsmith vagyok, örülök a találkozásnak.* bólint üdvözlően . Megemeli a bőröndjét és visszaejti.*
- Hova pakolhatnék le?* kérdezi érdeklődötten. Azért nem pihekönnyű a csomagja.* - Ne haragudj hogy ilyen későn kellett kijönni értem.* bűnbánó szemeket mereszt rá. Nem azért jött mert igy volt kedve, az idő játéka.*

//Megtiszteltetés, köszönöm hogy kijöttél értem ilyen későn Razz

//

//...

//

*Mya meglepődik a tünde köszöntésen (igen, egy keveset ő is tud tündéül), mivel a srác egyértelműen emberi külsővel rendelkezik. ~Tuti féltünde... Nahát, ez érdekes.~ Gondolkodik, majd egy apró fordulattal újra a kastélyba vezető úttal néz farkasszemet.*
- Gyere utánam, felkísérlek a Signumus kar tornyába, ott lesz majd a hálószobád.
*Mondja, és megindul. A puha, harmatos fű elnyeli léptei amúgy is halk neszét. Ha nem lenne álmos, nagyon élvezné ezt a kis sétát.*
- Nem haragszom, csak kicsit nehezemre esett kirugdosni a hátsómat az ágyból.
*Válaszol az előbbi bocsánatkérésre mosolyogva. Állítását alátámasztja azzal, hogy a mondat végén ásít is egy nagyot. Nem baj, a kastély alig pár méterre van innen, már látja a kaput.*
- Féltünde vagy, igaz? Melyik országból jöttél?
*Kérdezősködik. Egyrészt, hogy megtörje a csendet, amit így, éjszakánként nem szeret, másrészt kíváncsi is. Nem minden nap érkezik partiképes srác a Signumusba...*

*Az összes torony a magasba tör, az éjszakában úgy tűnik az eget akarják széthasítani. Jól nézhet ki ez a hely esőzéskor, képzeli el a képet. Az esőn kívül nincs sok mindenért oda a természetben. Megtagadja a tünde erényt. Amit tanulni kell megtanulja, ami az erdőkben van tiszteli és nagyra tartja, de az állatokért sincs annyira oda mint kéne. Az apja se szerette, bizonyára innen örökölte. Az anyja annak ellenére hogy ember volt természetimádó volt. Fura párosítás. *
- A Signumus torony...*ismétli a szavakat orra alatt mormolva. Minden torony ugyanolyannak látszik. Melyik lehet a Signumus torony. Miben különbözhet a többitől? Ez a kérdés ami foglalkoztatja. És még valami. Hogy rajtuk kivül hányan büszkélkedhetnek tünde vérrel. Ez a kérdés jelenleg mellékes, a lány után lépked a kastély felé vezető úton, cipelve a bőröndöt. *
- Az összes diák alszik? Nincs túl késő.* szólal meg a srác meglepően. Szereti az éjjelt. És aludni nem szeret. Sokszor van úgy hogy inkább fenn marad minthogy álmodjon bármit is. Ki nem állhatja. *
- Igen féltünde. Te is ahogy látom! Norvégiából jöttem, a Liamhain-fenyvesből. És te? * árulja el a lakhelyét, a beszéde folyamatos, nem szakadozik, ezúttal nem kell mindent harapófogóval kihúzni belőle. Jó társaságra akadt.*
- Nem úgy tűnik hogy hideg vidékről jöttél volna.* jegyzi meg amint a kastély bejáratához érnek. *

- Nem hiszem, hogy mindenki alszik. Vannak éjjeli baglyaink, csínytevőink. De amikor lejöttem nem találkoztam senkivel... Nyugalom, majd napközben lesz nagy nyüzsi.
*Mondta, miközben benyitott a bejárati csarnokba. Egyből a lépcső felé vette az irányt, nem hagyott időt arra, hogy Noah esetleg szétnézzen. Bár ilyen sötétben amúgy sem látna sokat.*
- Hidegről semmiképp.
*Jegyzi meg mosolyogva Mya, miközben felkaptat a lépcsőkön, nyomában a másik féltündével.*
- Én ausztrál vagyok. Tudod, nálunk nem ritka a karácsonyi bikinis fürdőzés, ergo nem vagyok valami hidegpárti. Norvégia... Huh, ott biztosan keményre fagynék.
*Ausztrália... Mya rég nem gondolt már az otthon szépségeire, lefoglalta az itteni tanulás, ismerkedés, járkálás... Még levelet sem írt az otthoniaknak! Majd holnap körmöl valamit, hogy tudják, él még...
Időközben megérkeznek a klubhelyiség elé. Mya lép be elsőnek, s halványan elmosolyodik.* ~Drága ágyikó, várj meg, mindjárt megyek...~

//A következő hozzászólást a Signumus magaslat/Klubhelyiségbe írd légyszíves! Smile

//

*Lassan lépkedett csomagjaival. Most, hogy már a kastély parkjában sétált, igazán nem érezte, hogy sietnie kellene valahová. Bár, annak örült volna, ha Ambert már láthatná. Hiányzott régi barátnője, és mióta nem találkoztak, annyi minden történt vele, hogy a felét sem lehetett levélben elmesélni, amit időközönként váltottak egymással. Ezért is lepődött meg, amikor két héten belül két levelet is kapott tőle. A legutolsót két napja. Abban kérdezte meg, hogy lenne-e kedve elvállalni a karvezető-helyettesi posztot. Nem sokat hezitált, pár perc alatt megírta a válasz levelet, és még ugyanazzal a bagollyal vissza is küldte a pergament, miszerint a mai napon, az este folyamán megérkezik a Tornerans falai közé.
Régi ismeretség volt az övék, hiszen egyazon iskolában dolgoztak. Míg Amber SVK-t tanított, addig ő az iskola, már fiatalon, elismert pszichológusa volt. Ő hamarabb hagyta ott az iskolát, és szeretett munkáját. Vágyott valami újra, kalandosra, izgalmasra, ezért fogta magát, és bejárta a fél világot. Igazán élvezte azokat az éveket, csak azt bánta, hogy nem volt kivel megosztani minden új ország szépségét. Megtehette, hogy csak utazgatott, nagyszüleitől sokat örökölt. Talán most lehiggad kicsit itt, és nem érzi majd, hogy bebörtönözték, és nem akar majd újra elutazni, és keresni valamit, amit eddig sem talált meg.
Hirtelen felkapta a fejét, kiszakítva magát emlékképei közül, amikor motoszkálást hallott. Lepillantott a ketrecre, amit másik kezében tartott. Onnan kicsi rókamangusztája kukkantott ki, figyelve, hogy nincs e veszély a közelben. Zimbabwéban talált rá a kis állatra sebesülten, és nem volt szíve magára hagyni. Magához vette, és meggyógyíttatta. Szegénynek csak egyben nem volt szerencséje. Gazdája Tinky névre keresztelte el. Dorothea mosolyogva megrázta a fejét, feje körül repkedtek göndör tincsei.*
- Nyugalom, Tinky - szólt határozottan, de hangjában érződött, szerette a kis mangusztát. - Nemsokára kiengedlek, csak ne türelmetlenkedj - folytatta.
*A bejárati kapu közelében megállt, letette csomagjait, és fejét hátravetve kezdte kémlelni a csillagos eget, miközben arra várt, hogy Amber elé jöjjön.

Igen, igen, megkapta a levelet, hogy barátnője elindult. És mennyire örült, hogy elfogadta! Végre egy régi ismerős, egy régi barát, akit ezer éve nem látott, és soha nem tudta, hol keresse, hiszen mindketten úton voltak... A semmiben. Világot látni, szélesíteni látókörüket, olyanokra is kiterjeszteni tudásukat, amikről azelőtt még soha nem is hallottak. Legalábbis Amber emiatt volt úton, és legyőzhetetlen kalandvágya miatt. Hogy Dorotheát mi vezényelte erre az útra, azt nem tudja.
Fekete nadrág van rajta, egyszerű, testhezsimuló pólóval: mindig is fiatalosan öltözködik, hiszen még csak 30 éves. Szeme vidáman csillog, lépéseinek hangjai ugyanilyen hangulatban koppannak a lépcsőkön, ahogy szalad le a padlásról egészen a kapuig. Persze, közben körbenéz, szerencsére nincs egy diák a közelben se, akinek példát kéne mutatnia, és szigorú, tekintélyt parancsoló arcát kéne mutatnia, nyugodtan barátnője nyakába ugorhat, amint meglátja. Megáll egy pillanatra a lépcső aljában, kifújja magát, végülis több min 3 emeletet rohant lefele, hogy ne kelljen rá várni annyit. Miután újra levegőhöz jut, sőt, légzése beáll egy állandó ritmusba, ami kevéssé tér el az általánostól, elindul a kapu felé, és kinyitja azt. Csak pár pillanat kell, amíg a világos előtérből szeme átszokik a csillagos ég adta fényhez, és amikor ez megtörténik, vidáman elmosolyodik, hiszen meglátja a kapunál ácsorgó alakot.
-Te se vagy már a régi, hol a talpraesettség? - kérdi vidáman, széles mosoly terül szét az arcán. Megvárja, amíg Dorothea megfordul, aztán közelebb lép hozzá és megöleli, megszorongatja.
-Ajhh de jó, hogy itt vagy, és elvállaltad, köszönöm! Nem tudom mit csináltam volna nélküled. Már nem tudtam kit hívjak. - újabb mosoly kerül arcára, jókedve maradandónak tűnik. Elengedi a nőt, szeme a ketrecre téved.
-Csak nem egy... Szurikáta? - felhúzza a szemöldökét, érdekesen méregeti barátnőjét, aztán továbblép rajta. Ha éppen ez az, amit akar, akkor legyen úgy.
-A bútoraidat, amiket előre küldtél, valamennyire elrendeztem a szobádban, de gondolom úgyse lesz jó. De legalább ma este nyugodtan kidőlhetsz, és pihenhetsz. Gyere! - int kezével, ezzel beinvitálva a kastély falain belülre.
-Segítsek a csomagokkal? - ha megengedi, ha nem, valamelyik csomagját biztosan kikapja a kezéből, és ő viszi tovább.

[Saqarastor Azaddar]

- Rendben, üljünk le...
*Lassan a padhoz sétál, és leül, majd végighallgatja a fiú szavait.*
- Én Nápolyból jöttem. Nagyon szép hely, csak sajnos tele van galambokkal. Azaz nem is velük van bajom, hanem azzal, hogy van egy olyan rossz szokásuk, hogy mindent összepiszkítanak... Bár gondolom ezt te is tudod.
*A következő kérdésen egy kicsit meglepődik, de ezt nem lehet észrevenni az arcán, csak talán fél pillanatnyi hallgatása lehet gyanús. Még sosem kérdezősködtek a családjáról, talán Bitta volt az egyetlen, aki szóba hozta. Már ő sem emlékszik, kivel beszélt erről, de azt tudja, hogy az illető nem tartott ki e mellett a téma mellett, miután látta, hogy mennyire nem akar róla beszélni.*
- Van családom. Családja... Mindenkinek van, még akkor is, ha nem tud róla... Vagy esetleg már meghaltak.

[Melinda Warren, Dorothea Bristow]

Még a könyvtárban:

- Ha bánnám, nem kérdeztem volna meg - mondta mosolyogva, és nem említette meg a másik megjegyzését, csak megértően bólintott egyet. Majd elindultak a könyvtárosnő felé. - Jó napot! Ezeket szeretném kivenni - adta oda a könyveket, majd miután beírták a jegyzékbe, hogy a könyvek nála vannak.

Park:

Kilépve a könyvtárból, gyorsan összezsugorította őket, és a zsebébe tette a miniatűr könyveket. - Az ilyet jobb, ha egy könyvtáros nem látja. Még a végén nem enged be többet - magyarázta mosolyogva, majd körbe nézett a parkban. - Igazán gyönyörű a tavasz itt az iskolában. Kedvelem ezt az évszakot, ilyenkor látni igazán, hogy mennyire aludt téli álmot a természet - jegyezte meg. - De azért a nyarat jobban várom - fűzte még hozzá vidáman. - Honnan jött az iskolába, Miss Warren? Vagy szólíthatom Melindának? - kérdezte. - Úgy talán könnyebben menne a társalgás.

*Természetesen ő is elkérte a könyvet, ám az a táskájába került, ott jobb helye van. Egy könyv úgysem a zsebbe való, mégha azt zsebkönyvnek nevezik is, az övé pedig igencsak messze van a zsebkönyvtől.*
- Hát, ki tudja... Még nem igazán volt dolgom a könyvtárosnővel, nem nagyon tudom, milyen.
*Ezután zsebrevágja kezeit, és elindul Dorothea mellett.*
- Természetesen szólíthat Melindának. Ami azt illeti, jobban is szeretem, mint a Mis Warrent.
*Most inkább nem teszi szóvá, hogy a Melindáért sincs oda, hiszen most nem diákkal beszél, muszáj tisztelnie a nőt, nem várhat el tőle mindent.*
- És... Hova is megyünk? Maradunk a parkban, vagy visszamegyünk a kastélyba?
*Az előbbinek jobban örülne, hiszen már napok óta csodálatos idő van, és ő még jóformán ki sem mozdult a Pilluamuleto klubhelyiségéből. Ha mégis kijött, mindössze pár percre.*

- Akkor marad a Melinda - bólintott határozottan. - Ha most mint beteg lett volna nálam, Melindának szólítottam volna már elsőre, de az iskolában még egy tanárnak is be kell tartania bizonyos formulákat - mondta magyarázatképpen. - Igazából szívesebben maradnék a parkban. Biztosan van több hely is, amit ön jól ismer - tette hozzá.
- És az az igazság, hogy nem vagyok benne biztos, hogy visszatalálnék a lakosztályomba. Soha sem a tájékozódási képességemről voltam híres - jegyezte meg, és azon gondolkodott, jó e ilyen információkat bízni egy diákra. Bár nem hitte, hogy Melinda felhasználná ezt ellene, más előtt nem kellene hangoztatnia. - Végül nem válaszolt a kérdésemre. Honnan jött az iskolába? - kérdezte, majd, hogy a lány ne érezze zavarban magát, még hozzátette. - Engem Marokkóban ért utol az állásajánlattal a bagoly.

- Rendben...
*Felnéz az égre, és úgy sétál tovább, ami azért elég veszélyes művelet, tekintve, hogy nem látja, hová megy.*
- Értem. Én sem nagyon szeretnék bemenni, az utóbbi időkben nem sokat voltam idekint. Bár most már kezdek rászokni arra, hogy itt a tavasz, és nem kell a szobámban ücsörögnöm, vagy éppen a kastély folyosóin mászkálnom céltalanul. Idekint sokkal jobb cél nélkül császkálni, mint bent. *arcán egy halvány mosoly jelenik meg, és tekintetét végighordozza a park virágain és fáin.*
- Oh, ne haragudjon... Én Nápolyból köttem, de mint a nevem is mutatja, félig angol vagyok. Így a nyarat többnyire Wales-ben töltöttem, a nagyszüleimnél. Augusztusban kaptam meg a levelet, hogy felvettek, de addigra már otthon voltam, Olaszországban. Arra gondoltam, hogy húsvétra hazautazom, de sajnos még nem kaptam meg az engedélyt. *lendült bele egy kicsit túlságosan is a mesélésbe.*