Tanári

Tárgy: Re: Tanári Vas. Nov. 08 2009, 15:25

*Nem olyan természete van, hogy szó nélkül hagyja a sértéseket, ilyen téren elég meggondolatlan tud lenni és elég hamar, érezhetően kiütközik rajta a vére. Nem tűri el az arroganciát, az igazságtalanságot és ezekre igen erős érzelmi reakció a válasz részérő. Olyankor nem nagyon gondolkodik, őt akkor valóban az érzelmei hajtják. Bár tény, hogy még életében nem találkozott tőle ennyire különböző emberrel, mint Akane, aki minden bizonnyal a hideg számítást képviseli. Fogalma sincs, hogy hogyan kell bánni az ilyen emberrel, pedig lehet, hogy célravezetőbb lenne a nő saját eszközével visszatámadni.
Viszont Friminkát egész egyszerűen már az is dühvel tölti el, hogy nem vél felfedezni Akaneban semmilyen feszültséget, vagy hevességet. Hogy ennyire nyugodt a nő, már az is felkavarja. Gondolatban már jól fel is pofozta és ha rajta múlik, akkor ez a valóságban sem fog nagyon váratni magára. Ilyenkor előnyben részesíti a fizikai támadást, nem jut el addig az éleslátás mezején, hogy esetleg varázslattal próbálja móresre tanítani a nőt.
Viszont egyelőre ül és merőn néz a másikra, szemei szinte villámokat szórnak. Hát még akkor, amikor lényegében Akane szánalmasnak nevezi őt. Vörösre lakkozott körmei beleállnak a fotel kárpitjába, mintha azok karmok lennének. De megállja egyelőre, hogy ingerülten felpattanjon, bár már csak egy hajszál tartja vissza tőle.*
- Szánalmasság terén mindig jóval fölöttem fogsz állni. *Most már eltekint az egyes szám harmadik személyű megnevezéstől, hiszen elejétől fogva egyértelmű volt, hogy Akaneról beszél. A szavakat szinte már a fogai között szűri át. Már összeszorított ajkakkal hallgatja a továbbfűzött gondolatot, szája szinte pengevékonyra válik és aztán a következő megjegyzés beüt.
Nagyon nem szereti, ha a származása miatt különböztetik meg, ugyanis ő alapból arra asszociál, hogy emiatt érkezhet a megjegyzés. Elég nagy önérzete van ahhoz, hogy ne tűrje el ezt a fajta megjegyzést. Utálja, amikor a népét megbélyegezik és mindegyikükre tolvajként tekintenek. Bár az más kérdés, hogy jómaga enyhe kleptomániában szenved, de erről még ő maga sem tud és ez különben is egy betegség. Nincs tudatában annak, ha lop. Már a tanáriból is beszerzett egy szép tintatartót, de mivel közös, így senki nem hiányolta, ő meg utána teljesen megfeledkezett róla. Minden bizonnyal ott van a többi kacat között valamelyik szekrényében. Viszont egész más, amikor szándékos lopással vádolják meg.
És elszakad az a bizonyos cérna. A nő, a másodperc töredéke alatt szökken talpra, ezzel leverve a fotel karfáján lévő tintatartót, a kék folyadék szép lassan beleissza magát a szőnyegbe. Viszont Friminka dühe heves és kitörő, még szerencse, hogy egy asztal választja el őket.*
- Te szemérmetlen perszóna! Te álnok kígyó, te...te...anyaszomorító! Hát hogy mersz ilyet mondani?! Hogy van bőr a képeden?! Nem is ismersz engem, meg a népemet...te...te a holló vájná a ki a szemed! Egy istenes pofon kéne neked! Igen, az, az mindent helyretenne a fejedben! *Ordibál. Ez a legjobb szó arra a hangnemre, amit most megüt a nővel szemben, de látszik rajta, hogy már a legkevésbé sem érdekli, hogy tőle zeng az egész tanári. Felfedezhető egyébként némi roma akcentus a beszédében, most különösen. A piaci kofák szoktak így veszekedni hangosan. Nem hazudtolja meg önmagát most sem.
Látszik, hogy csak az asztal tartja vissza attól, hogy egész egyszerűen nekiessen a nőnek. Így is már szinte teljesen ráhajol az asztalra, hogy Akane biztosan meghallja azt amit mond, már minden bizonnyal ezt még a folyosón is lehet hallani. A harag és a düh teljesen kiütközik rajta, most egyáltalán nem olyan, mint máskor, egyáltalán nem tűnik sem jámbornak, sem békésnek, inkább egy láncait feszegető fúriának. Valószínűleg még egy rossz szó és nem marad el az a beígért pofon sem. Hát eddig bírták csendben Akaneval egy légtérben.*

Tárgy: Re: Tanári Szomb. Nov. 14 2009, 01:59

Tisztában van vele, hogy a Friminka-félék igen rossz természetűek. Pontosan ezért ücsörög most az asztal másik oldalában és végében, nem pedig a fúria mellett. Azt persze nem szeretnék egyikőjük sem, ha Akane csapna át szokásos hisztijébe, bár lehet nem reagálná le túl higgadtan, ha pofon vágnák.
S ugyan számításba van véve ez a megmozdulás, ettől függetlenül még nem számít feltétlenül rá. Úgy van vele, hogy felmérgeli ameddig csak tudja, aztán ott hagyja főni a saját levében a kedves kolleginát.
Somolyogva vonja fel a szemöldökét. Nem csak hogy hidegen hagyja a másik mérge és indulata, de még szórakoztatja is. Mintha csak éppen valami nagyon jó kis műsort nézne végig. Nem is kell különösebben megerőltetnie magát, nem is szükséges pénzt, aranyat kiadnia mindezért. Csak pár apró kis szavacskát elejtenie, aztán már megy is a vicces műsor.
El is ereszti a füle mellett a szitkozódó szavakat, cseppet sem hatnak rá egy ilyen társadalmi rétegből való alakok gondolatai. Császárnőként és királynőként ezt tökéletesen megtanulta.
Tulajdonképpen azt is mondhatnánk akár, hogy semmi baja nincs külön Friminka népével. Ő ugyanúgy bánik vele, mint bárki mással, legyen az akármilyen származású. Most, hogy ezzel cukkolja a másik nőt, mindössze annyinak tudható be, hogy tudja mi a gyengepontja. Tudja, hogy a Friminkához hasonlókban azonnal elpattan egy szál, amikor a származásukat, vagy egyéb tulajdonságukat firtatják. Neki nincs semmi baja, egyébként velük, mindössze most ez néz ki jónak a feldühítésére.
Nagyot sóhajtva veszi elő a kimonó ujjából legyezőjét, majd finoman csapdosni kezdi magának a friss levegőt. Elsomolyodik lehunyt szemekkel, elégedetten szusszantva egy nagyot. Mintha nem is hallaná Friminka üvöltözését. Egy pillanatra nyitja ki szemeit, fejét kissé félredönti hümmögve.
- Nem hajolnál kicsit hátrébb? Teljesen leköpködted a drága kimonómat... Tudod, ez igazi selyemből készült, nem ám olyan rongyokból, mint amilyenekben te jársz. Hm. Melyik disznóólból kapartad ezt?
Kérdi lenézőn, aztán felegyenesedik és tovább legyezgeti magát, direkt illegetve lépked az asztal másik végén. Kell neki a hely, ha netán a kis perszóna nekiugrana. Kígyószemeit végigfuttatja a másik nőn, méregetve. Láthatóan igyekszik úgy alakítani, hogy érezze tetőtől-talpig a másik: számára ő egy darab szemét.
- Na és mégis mit tanítasz? Hogyan üvöltsünk, mint egy fába szorult féreg? Hogyan lopjunk profi módon? Hogyan viselkedjünk úgy, mint egy rühes kutya?
Negédes kis mosoly az arcán, íves szemöldökeit felvonva figyeli a nőt, felkészülve minden reakcióra. Kígyótekintete egészen érzéketlen, de hangjával művészien jól bánik, így elég jól tudja ám érzékeltetni a megvetést hangjával.
Figyeli Friminka dühét, indulatát és mérgét és egyszerűen nem tudja megállni:
Nevetni kezd. Szívből jövő káröröm és rosszindulat kacaja, amitől a legtöbb embernek feláll a szőr a hátán, megborzongva. Szemtelenül, pofátlanul kiröhögi kollegináját, minden bűnbánat nélkül.
Igen... Ezt már szereti.

Tárgy: Re: Tanári Vas. Nov. 15 2009, 13:06

*Egyáltalán nem tudja kezelni ezt a helyzetet. Nem találkozott még ilyen emberrel, bár már sokkal kevesebbért is tépett meg nőt. Mát nem sok kell ahhoz, hogy egész egyszerűen nekiugorjon. Valahol mélyen biztosan nagyon jól tudja, hogy semmi értelme, de nem szokása ilyen idegállapotban észérveken gondolkodni, most tényleg csak a vére hajtja.
Akane személye irritálja. Nem csak a jelleme, de a megjelenése is, a tartása mely azt sugallja, hogy fentebb való nála, a tekintete, mely rideg és lenéző. Minden kis porcikáját utálja ennek a nőnek. Minden bizonnyal embert még így nem gyűlöltek, mint amennyire Friminka most Akanét. A ruhákat illető megjegyzés csak tovább fokozza ezt az érzést. Most már képtelen rá frappáns választ adni.*
- Fogd be a szád, különben én fogom be! Te egy...egy...gonosz nő vagy! Még azt sem érdemled meg, hogy embernek nevezzenek! Egy kutya vagy! Egy mocskos kutya! *Persze a hangerőn mit sem változtat, továbbra is ordítozik, néha a dühtől teljesen elvékonyodik a hangja és átmegy szinte már sikoltásba.
És Akane feláll. Mintha csak azt akarná, hogy tényleg megtegye, amire most leginkább vágyik, hogy ízekre szedje a nők. Az utolsó megjegyzések már tényleg csak a habot jelentik azon a bizonyos tortán, a nevetést meg már fel sem fogja. Öklei összeszorulnak, saját körmét szinte belevájja a húsába, majd nem gondolkozik...
A pillanat töredéke alatt mozdul meg. Mozgásában már nyoma sincs a kecsességnek, a megfontolt légiességnek. Minden természetességéből fakadó szépségnek nyoma vész. Egy fúria. Egy fúria, melynek minden indulata egy mozdulatsorba összpontosul. Ez a mozdulatsor, pedig abszolút Akane ellen irányul. A közöttük lévő nem túl nagy távolságot pillanatok alatt teszi meg, és ha csak Akane nem tesz semmit, ha csak nincsenek átlagon felüli reflexei, vagy nem számított erre, akkor Friminka nekiugrik, de olyan lendülettel, hogy attól minden bizonnyal mind a ketten a földre kerülnek. És ha mindez sikerül, akkor már evidens, hogy igyekszik megtépni a nőt.*

Tárgy: Re: Tanári Vas. Nov. 15 2009, 17:23

Élvezettel figyeli kígyó szemeivel, ahogy a másik nő percről percre, másodpercek töredéke alatt kezdi elveszteni a józan gondolkodását. Lenyűgöző látni, ahogy egy ember elveszti az önuralmát maga felett, Akane számára ez egy gyönyörű folyamat. Mindig képes csodálkozni azokon az embereken, akik így reagálnak minden kis apróságra.
Többnyire nála mindig van valami figyelmeztetés. Egyre nagyobb és erősebb dühhullámok, amik jelzik, hogy éppen rossz hangulata van. Meg persze ő sose fajul el a tetlegességig, az nem az ő stílusa. Üvölteni üvölt, dühöng és mérgelődik, de nem ugrik a másiknak (bár Christian párszor majdnem átlépte ezt a vékonyka határt). Az ő taktikája az, hogy a nagy üvöltözés után mindig kitalál valami csendes, hosszú bosszút, amitől majd az ellenség felőrlődik szépen magától.
Ahogy szórakozottan mosolyogva hallgatja az üvöltöző nőszemély szavait, összevonja kissé a szemöldökét.
- Hm. Kutya?
Majd feléfordul csípőre tett kézzel.
- Kígyó... Nem kutya. Én kígyó vagyok... Van különbség a kettő között.
Tulajdonképpen szívesen tájékoztatná kollegináját, hogy mi a különbség a két állat között, azonban láthatóan elpattant az a bizonyos vékonyka kis cérna.
A fúria pedig már pattan is, pillanatok alatt sikerül Akanet a padlóra küldeni. Nah persze nem vészes a helyzet a nő számára, hiszen nagyon is felkészült Friminka támadására. Az, hogy hagyta magát a földre teríteni nem a reflexek lassúságát jelenti, csak az összpontosítást. Mielőtt ugyanis a másik nő valóban tépkedni kezdené őt, felméri a helyzetet másodpercek alatt.
Mert lássuk be, most megcsócsálni egy kis vérért az ujjait, aztán még köröket is felrajzolgatni, és még közben ügyelni is rá, nehogy halálos varázslatot válasszon... Nos, az kissé időigényes és nagyobb távolság kellene kettejük között. Ám ne gondoljuk, hogy a nő nem lenne eléggé felkészülve mindenre. Ugyan az iskolában eléggé "elpuhult" gyilkosságok és egyéb ártalmas hobbik terén, attól még nem felejtett az öreglány.
Amíg felvázolja magának a helyzetet, addig persze igyekszik távol tartani magától Friminkát, cseppet sem hiányzik neki, hogy dús, fekete haját megtépjék. Így is éppen elég, hogy a nőnek köszönhetően karmolásnyomok vannak a karján és az arcán is van egy-kettő.
Nem. Akane ezt nem hagyja csak úgy, de nem is fog össze-vissza csépelni és karmolni, mint egy idióta.
Valószínűleg Friminkát túlságosan is elvakítja a hirtelen előtört dühe, így nem fog taktikázni és előreszámítani dolgokat... A császárnő pedig ezt kihasználva egy perc alatt beletérdel Friminka hasába és azzal a lendülettel már fordítja is le magáról. Ő maga fölékerül és a másik csípőjére ül, egyik kezével szorítja le a vállát, a másikkal pedig... Nos, a másik kezében egy tizenöt centis ezüst hajtűt markol, hegyét mindössze három centire tartva Friminka torkától. Lihegve kapkodja a levegőt, elvégre a fúria távoltartása eléggé fárasztó volt, illetve ez az átfordítós hadművelet sem mondható túlságosan könnyűnek.
Remélhetőleg a másik nő azért érzi, hogy nem kéne most csapkodnia, még a végén véletlenül átszúrná a torkát Akane. A nő szélesen elvigyorodik zihlálva, felvonva íves szemöldökeit. Mivel a másodperc töredéke alatt a hajából húzta ki a tűt, így a hosszú fekete hajtincsek leomolva borulnak Friminka fölé, mint valami gyászos függöny.
A kígyótekintet pedig felcsillan. Végre olvasható le érzés róla, azonban cseppet sem jót ígérő érzések. Ezt nevezik gyilkolás iránti vágynak.
- Kevesebbért is öltem már embert... kutya. Tudod, az ölés számomra olyan, mint az ópium. Egyszerűen lehetetlen leállni vele...
Lihegi széles, őrült mosollyal az arcán és hosszú, nagyon hosszú ideig hagyja kétségek között Friminkát: Megöli, vagy sem.
Majd végül végighúz a tű hegyével a nő arcán egy apróbb vágást hagyva.
- Ezt a karmolásnyomokért.
Azzal felegyenesedik levegőért kapkodva, de mosolyogva, mint aki jól végezte a munkáját. Azzal megfordul és lassan visszalépked az asztalhoz, a tűt visszaigazítva feltűzött hajába. Kimonóját itt-ott megigazítja, ahol elmozdult és helyet foglal. Hátat fordít a másiknak, ki tudja miért. Talán csak flegmaság, talán könnyelműség, talán túlzott magabiztosság, talán ezzel akarja kifejezni, hogy mennyire nem tekinti ellenfélnek. Nem lehet pontosan tudni. Kétség kívül azért hagyta annyiban Friminkát és nem ölte meg, mert későbbre is vannak szándékai vele.
Elvégre mindig kell egy játékszer, nem?

Tárgy: Re: Tanári Vas. Nov. 15 2009, 18:43

*A megjegyzés már nem érdekli, talán meg sem hallja. Viszont tökéletesen sikerül, amit ösztönei diktálnak. Sikerül letepernie a nőt és égető vágyat érez az iránt, hogy minden szál haját kitépje, hogy kikaparja a szemét, hogy ízekre szedje és a darabjait utána szétszórja a helyiségben. Persze mindezen gondolatok csak az indulatosságának köszönhetőek, viszont igyekszik is végrehajtani. Vörösre mázolt körmeivel ott igyekszik sebet ejteni a nő hófehér bőrén, ahol csak tud. Így eshet meg, hogy Akane karjára és arcára is sikerül néhány szép karmolást produkálnia. Persze nem csendes tusa, hogyha az ő részéről vesszük, ugyanis nem fogta be a száját.*
- Dilo grecoszarel lubni! Le bengi lubni! ... *És még néhány hasonló mondat is elhagyja a száját, amikben az említett "lubni" szó feltalálhatósága igen gyakori. Természetesen a hangerőn továbbra sem szándékozik módosítani, éppen addig, míg nem egy rúgást érez gyomortájt. Bizony nincs hozzászokva, hogy hasba térdeljék, így iszonyatosan fáj neki, nem kell nagyon lökdösni, hogy leforduljon Akaneról.
Végre csend van és sötét tekintete most ijedten mered az immár fölötte lévő nőre és a nyakának szegezett hajtűre. Úgy fest az élethez való ragaszkodás sokkal erősebb, mint az az indulat ami majd' szétveti. Bár az indulat nagy, hiszen máskor nem vált roma nyelvre, anélkül, hogy neki feltűnne. Viszont a düh nem tűnik el, csak átalakul, jelen helyzetben félelemmé. Bizony hogy fél, hiszen Akaneból ki is nézi, hogy képes ölni, amin a nő szavai kicsit sem változtatnak.
Kissé felszegi a fejét, ahogy érzi a nyakától pár centire lévő tűt, igyekszik megőrizni méltóságát, de az arca rezdüléséből észrevehető, hogy bizony most megijedt és fél is. Csak zihálása töri meg részéről a csendet, miközben feszülő arcizmokkal hallgatja a nőt, majd érzi az arcát végigszántó tű okozta fájdalmat. Fogait összeszorítja, nem mer mozdulni, mert félő, hogy akkor vége is lenne mint a botnak. Néma fájdalommal tűri hát, hogy Akane sebet ejtsen rajta és érzi ahogy a meleg vér kiserken a vágás nyomán.
Majd Akane leszáll róla, de ő még egy kicsit vár, majd szélsebesen felpattan, dühtől szikrázó tekintettel. Kezével megtörli az arcát indulatosan.*
- Nyomorodj meg te ördög fattya! *Ezt most nem kiabálja. Ez az indulat most sokkal mélyebb annál, mint hogy hangos szóval ki lehessen fejezni. Szinte suttogja, majd egész egyszerűen kiviharzik a tanáriból. Most egy olyan folyamatot indított el a nő ezzel a húzással, aminek a végén egyikük biztosan pórul fog járni. Talán nem most, nem is holnap, de ennek lesz foganatja.*

//Köszönöm a játékot! Nyó volt (: //

Tárgy: Re: Tanári Kedd Dec. 15 2009, 12:40

Na tessék, már megint ide kell jönnöm. Utálom ezt a szobát, de olykor kénytelen vagyok feljönni, mert ehoznak teendőim. Nem is a sok irkálni valóval van nekem bajom, hanem azzal, hogy ezt nem mindig tehetem meg saját kis vackomban. A munka javát így is hazaviszem, hisz nem zavar az senkit...még.
Csizmám hangosan kopog végig a folyosón. Kivételes alkalom, hogy egy téliesített talár van rajtam, ami suhog mögöttem gyors járásom miatt. Famerem és vastag, fekete pulsim így nem takarja el. Benyitva a szobába biccentéssel köszöntöm a bent lévő professzort, közelebb sétálva kezet nyújtok neki.
- Szervusz! Látom te is elfoglalt vagy.
Leülve mellé lecsapok az asztalra egy köteg pergamentekercset, s előre dőlve belelesek, közben térdemre könyökölök.
- Hogy állsz a lábával? Én tegnap este haladtam kicsit. Remélem kész lesz mire kell.
Kérdőn pillantok fel munkámból, hogy válaszát meghallgassam. Remélhetőleg ő is halad, hisz ha enm fejezzük be, akkor oda a tervünknek.

Tárgy: Re: Tanári Kedd Dec. 15 2009, 12:48

Elég zajtalanul el tud lenni a szobában. Nem nagyon beszélget senkivel sem, kivétel, ha valaki olyan kedves ismerőst lát. Most is inkább csak a papírjai fölé görnyed, hogy haladjon kicsit igencsak elmaradt munkájával. A lakosztályában sincs már nyugta, inkább ide vonul vissza. most csak egy hangos kopogás, ami igencsak beszűrődik a folyosóról, zavarja meg. Feltekint a pergamanekből, kíváncsi, hogy valamely diák vett-e fel túl hangos csizmát, vagy épp a Mikulás jár erre.
Az ajtó nyitódik, és Owain lép be rajta. Thierry kissé fagyos hangulatban, de mégis baráti kézfogással üdvözli a professzort. Igaz nem tenisz pajtások, de a közös munka miatt elég jól megférnek egymás mellett. A mostani kis projekt is elég érdekesen alakul, Owain egyből meg is kérdi, hogy haladott-e vele.
- Szervusz! Nos igen, elég sok gondom van a mostani elsősökkel. - válaszolja az elfoglaltságra. Nos igen, épp elég fejtörést okoznak neki a büntető feladatok kiszabása.
No, de nem is ez most a fő teendő.
- Elég nehezen. Valami mintha mindig szórakozna velem, de azért egy már megvan. - mondja Owain felé fordulva. bizony ám, nem olyan könnyű munka holmi lábat csinálni.
- Én is remélem... - mondja visszapillantva a pergamenre - ... és továbbra is tartsuk nyitva a szemünket.
Szája szélén egy halvány félmosoly jelenik meg.
- Ha pedig most megbocsájtasz... megyek és behajtom a büntetőmunkákat. - feláll, kezet nyújt, és miután begombolta zakójának két gombját, el is indul a tanáriból, egy kis sanyargatásra. Épp hogy befordul a kanyarban, már hallja Owain kopogó csizmáját, és azt, hogy csukódik mögötte a tanári ajtó.

Felindultan lépked nagy lendülettel jobbra. Nagy lendülettel lépked balra. Fel-alá sétál, folyamatosan, megállíthatatlanul, miközben feszülten várakozik. Muszáj volt már a terméből is kimozdulnia. A lakosztályába nem megy vissza, ez halál biztos. A tantermében egyszerűen nem tud meglenni, mert folyamatosan azon az idiótán jár az esze. Márpedig neki kezd elege lenni...
Éppen ezért rohantfel a másodikra, hátha le tudja nyugtatni magát, miközben a diákok aktáival foglalkozik. Olyan nyomasztóan nyugtató tud lenni ez a bürokrácia, a sok papír, a számtalan adat és végeláthatatlan információáradat... Azonban ahelyett, hogy lenyugodott volna, egyre dühösebb és dühösebb lett, ezzel eljutva arra a szintre, amikor a dühhullámok is jelentkeznek. Ahogy irányt vált újra, idegesen túr a hajába, elkínzottan.
- Mi a halálért foglalkozom én vele?! Mi a francért kell mindig rá gondolnom?!
Érzi, hogy minél többet gondolkozik ezen az egészen, annál idegesebbé válik, s ha jönnek a hullámok, utána már csak az ital segíthet. De ha leissza magát a sárga földig azzal se jut most előrébb, pedig igazán szeretné, ha ez az egész csak egy rémálom lenne. Éppen ezért küldte el hollóját Dorotheáért, mert per pillanat sehova se tudna menni. Olyan dühítően tétlennek és cselekvésképtelennek érzi magát, hogy az már szinte fizikai fájdalom.
Fogalma sincs, hogy a férfi egyáltalán minek látogatta meg? Rendben, kérdőre vonta... ÉSSS???? Ezt akarta? Most biztosan ott terpeszkedik az Ő lakosztályában, jót vigyorogva, hogy sikerült felmérgelnie! Igen, ez száz százalék, másért nem jöhetett el hozzá! Pedig még az elején majdhogynem be is vette, hogy hiányzik neki. Ami még gyalázatosabb, hogy ő is kimondta, miszerint hiányzik neki a férfi. Szégyenletes és felháborító! Éghet a feje, hogy ennyire könnyelmű volt! De akkor ez csak egy játék volt? Egy könnyed délutáni kis szórakozás teadélután helyett? Direkt úgy jött el hozzá, hogy úgyse fog hinni neki? És akkor mégis miért kellett neki magyarázatot adnia? Tök felesleges volt túráztatnia magát! Még meg is csókolta, hogy bizonyítsa szavait... Kinek képzeli ez magát? Ki ő?! Ahelyett, hogy tisztelné és megbecsülné, amiért valamennyire megnyílt neki.... Erre mit kap???
"Őt is így csókoltad?"
Dühödten csap le egy aktát a földre, majd fordul egyet, hogy toporzékolva továbblépdeljen.
- Annyira utállak!!! UTÁÁÁÁÁÁLLLAAAAAAKKKKK!!!!
Toppant is egyet a lábával mérgesen, hogy belesajduljon, majd lihegve túr bele a hajába, körbepillantva. Most az se érdekelné, ha valaki szemtanúja lenne ennek az egész jelenetnek, a legkevésbé sem érdekli mennyire tartják jó tanárnak, vagy példamutató felnőttnek. Ő nem ezért jött ebbe a világba, ez az egész csak egy ostoba képmutatás, jópofizás és hazudozás. Mégis kit akar átverni? Most komolyan, ha látnák a testvérei, röhögőgörcsben halnának szörnyet. A család ékességéből a család szégyenfoltja lett, pedig Caint igazán nehéz ebben lekörözni! Szerencséje van a szüleinek, hogy mindketten halottak, különben beleszédülnének, amennyit fordulnak a sírjukban. Próbált megváltozni, próbált jó lenni, próbált rendes lenni, próbálta nem leölni a fél iskolát. Mehetett volna akár ki a nagyvilágba, hogy leigázza, de neeem, ő itt ücsörög a tanári katedrán, tűri a gúnyolódásokat. Tűri, hogy az akarata ellenére is változik. Tűri, hogy hatalmának már csak árnyékában él. Tűri, hogy egy idióta töltse be minden gondolatát és tettét, erre meg....
- Dorotheaaaaaa!!!!!! Hol vaaaagy?!?!

Esti óráiban az ember szívesen olvas egy jó könyvet, vagy vesz egy forró fürdőt, jobb esetben ezt egyszerre teszi, mert megérdemli. Sok minden történt vele az elmúlt időben, így aztán megengedett magának egy estét, amikor nem foglalkozik semmivel sem, csak saját magával.
Legalábbis ez volt a terv.
De amikor meghallotta az üvegcsörömpölést, már tudta, hogy számítását keresztül húzta valaki. Egy bizonyos valaki, aki mindig megtalálja pontosan azt a pillanatot, amikor nem számít senkire sem. A fürdőből kiugrani felettébb macerás és életveszélyes, de még jó, hogy jó a reakcióideje, és nem vágódik ki a helyiségből csúszás közben. És mindig egy ember miatt csinál bolondot magából. Még jó, hogy közönsége nincsen hozzá. Köntösét megkötözi, ablakot javít, aztán levelet olvas. Halkan sóhajt egyet, és miközben a szobájába vonul, hogy rendbe hozza magát, eldönti magában, hogy egyszer, valamikor, majd megtanítja Akanénak, hogyan kell levelet írni, mert ez a módja felettébb bosszantó. No, nem mintha nem lenne hatásos, hiszen rögtön összekapja magát. És nem is a felszólító mód miatt, hanem mert a nő még mindig tud meglepetéssel szolgálni, és a magánélete elég kacifántos ahhoz, hogy kíváncsi legyen rá. Arról nem is beszélve, hogy olyan szerencséje lehet, hogy végig nézheti egy ember érzelmi átalakulását.
A tükörből egy nadrágszoknyában, vékony, fekete pulcsiban, fehér vállkendőt hordó nő pillant vissza rá, akinek hullámos tincseit gazdája már nem tudja megszelídíteni, mert nincsen ideje rá. Mert a most az _most_, azonnal, lehetőleg két perccel ezelőttöt jelent kolleginájának.
Szelesen, viharosan hagyja el a szobáját, ajtaja a szokásosnál hangosabban csapódik be mögötte, miközben hanyag mozdulatokkal felteszi a védővarázslatokat ajtajára, majd megindul egy emelettel lejjebb, a tanári felé. Eltéveszteni kivételesen nem téveszti, de ezt nem magának köszönheti, ugyanis hangos kérdés fogadja a helyiségből, már a folyosón.
Szemeit megforgatja, vág egy grimaszt is hozzá, főleg, mivel diák most nem láthatja, aztán lazán lenyomja a kilincset és belép a tanáriba, hogy egy fél pillanattal később már felmérhesse, hogy egy nagyon ideges, és talán mérges Akanéval lesz ma dolga.
Hűvös nyugalmat erőltet vonásaira, no meg kedves mosolyát, ami általában hatni szokott, és az ajtót becsukva maga mögött egyenesen az italos pulthoz megy.
- Szép estét! - köszön kedélyesen, miközben teakészítés közben a nőre pillant. - Minek köszönhetem, hogy ismét kedves madaradat küldted hozzám? - pillantásából nyugtatás árad, kérdés csak az, hogy ezt a másik hogyan reagálja le. Ő minden esetre próbálkozik. - Idegesnek látszol - szimpla ténymegállapítás tőle. - Ülj le, és vegyél pár mély lélegzetet - finom utasításként hangzanak szavai. - Ne feledd, még nem uralod az érzelmeidet és az erődet. Mély levegő, gyerünk - noszogatja a másikat, miközben két csésze teával a fotelokhoz megy, és az asztalra leteszi a forró nedűket, és finoman leereszkedik az egyik székre.
- Most pedig mesélj. Mit csinált már megint?
Mindentudó pillantás vet a nőre, miközben csészéjéért nyúl.

A köszönésre szinte azonnal perdül a másik nő felé, bár látszik rajta, hogy egy pillanatra megzavarodik. Nem könnyű eldönteni, hogy hirtelenjében töménytelen dühét a másikra eressze, vagy éppenséggel megkönnyebbülten vesse magát a másik nyakába, hogy végre megérkezett a felmentő sereg. Azonban úgy látszik előbbi mellett dönt, mert ahogy beszél tovább kolleginája, arca újra dühödtté válik és úgy túr bele idegesen a hajába.
- Miért kell ilyen rohadtul nyugodtnak lenned?!
Csattan fel feszülten, és széttárja a karjait lendületesen.
- Naná! Ideges vagyok! Persze, hogy az vagyok! Miért ne lennék az?! Tán vak vagy, hogy nem...
Persze, már lendülne bele az ócsárolásba, az üvöltözésbe és a nő szapulásába, amikor hirtelen áll meg. Zavartan mered Dorotheára csendben. Azonnal lehet látni, hogy megbánta, amiért rögtön a segítő kezet nyújtó kollegina torkának ugrott. Az azonban még zavaróbb, hogy fogalma sincs hogyan fejezze ki ezt, úgy, hogy ne kelljen szó szerint bocsánatot kérnie. Dorotheára pislog, végül elkínzottan sóhajt fel és kimonó ujjának szélét gyűrögetve dünnyögi halkan.
- Majd máskor személyesen megyek, de most sürgős megosztani valóm volt veled...
Fordítás: "Bocsánat."
Nagy levegőt vesz, aztán ki is fújja, amíg odatámolyog a nő melletti székre és meglepetten pillant fel rá felvont szemöldökkel.
- Honnan tudod, hogy róla van szó?-aztán duzzogva hozzáteszi, csücsörítve a száját bosszankodva.-Nem csak körülötte forog ám a világ!
Jelenti ki hepciásan, csípőre téve egyik kezét. S valóban, az egész világ nem forog Christian körül, mindössze a nő gondolatai és cselekvései, de az folyamatosan. Egy ideig szuszogva, fújtatva hallgat és ruhájának redőit rendezgeti, szétzihált fekete hajtincseit simítja helyre, mintha a világ legfontosabb dolga lenne most rendbe raknia magát. Végül remegve vesz levegőt és fújja ki, majd kezdi el hadarni azonnal.
- Ez egy barom! Elegem van belőle! Biztosan direkt csinálta! Ebben száz százalékig biztos vagyok!!! Direkt szórakozik velem, de nekem ebből már elegem van! Én nem tudok olyan jó lenni, én nem vagyok tanárnak való, én nem azért jöttem, hogy porig alázzanak!!!-kel ki önmagából, s mielőtt teljesen káosz lenne az egész Dorothea előtt, megrázza a fejét, felsóhajtva. Kelletlenül húzza el a száját.- A múltkor... Az egyik diákom, Sion megfogta a hátsómat... Szóval felmérgeltem magamat, elegem volt, hónapok óta bujkáltam Christian elől. Úgyhogy lerángattam a kis szemetet a kínzókamrába és megostoroztam... Vagyis először azt akartam, de aztán nem akartam, mert direkt erre játszott ki! De aztán azt mondta, hogy nem vagyok jó császárnő, meg nem is lehet tőlem félni, szóval...-feszülten harap az alsó ajkába nyitvahagyva a mondatot. Végül folytatja:- Szóval aztán rohantam kifele a kínzókamrából, meg a lakosztályomból, de mint kiderült, Chris látta, hogy lerángatom a kölyköt és azt is, hogy idegesen elrohanok... És ott hagytam azt az átkozott kölyköt, nem tudom mit mondhatott neki, de...-újra megáll, megrázza a fejét, ha tudna sírni, talán most sírna is, de képtelen rá:- Eljött hozzám! Érted? Annyira örültem, hogy ő jött el és hívott vissza a lakosztályomba! És mondta, hogy hiányzom neki és én...-dühösen szorítja össze ajkait résnyire, miután folytatja.- Én is mondtam neki! Bár ne tettem volna, én hülye!!! Szóval utána megvádolt, hogy én lefeküdtem azzal a taknyossal, meg hogy biztos a gyerekeket szeretem, meg hogyha a kölyökkel igen, vele miért nem, meg ilyen baromságokat!!! Pedig megcsókoltam, majdnem megnyíltam neki, majdnem elmondtam neki mit érzek, majdnem... erre ilyeneket vet a szememre! Minek néz ez engem?! Pedofilnak?!?!
Felsóhajt és egyenes tartását elengedve könyököl az asztalra és túr a hajába megremegve.
- Elegem van ebből a korból...
Motyogja halkan, szinte alig hallhatóan, majd a teájába kortyint és elhúzza a száját.
- Ez unalmas.
Dünnyögi elégedetlenül, majd kihúz kimonó ujjából egy kis üveget és annak tartalmából önt egy kicsit a teába is. Rögtön érezhető az alkohol szaga, bár amennyire remegnek a kezei, szüksége is van rá, hogy lenyugodjon.

Sejthette volna, hogy a kisasszony van annyira temperamentumos, hogy hibát találjon az ő nyugodtságában. Pedig tudhatná, hogy valamelyiküknek annak kell maradnia. Már csak azért, mert ez egy tanári, és többek között prefektusok is rájuk nyithatnak. Nem vetne rájuk jó fényt. Arról nem is beszélve, ha ő is zaklatottan kérdez rá a problémára, akkor Akane soha az életben nem fog lenyugodni. Kell ide az a megnyugtató mosoly.
- Semmi gond - legyint egyet finoman. - Kimondottan kezdem megkedvelni a kis akaratos csurit - megrándul picit a szája széle, látszik, hogy nem haragszik. És a mondatában is valami olyasmi van, hogy ugyan, hagyd már, leszek még én is hisztis állapotban...
- Arra gondoltam, hogy esetleg lehetnél boldog és ööö - azt nem mondhatja, hogy kielégült -, mosolygós, nyugodt, szerelmes - a végét már szinte csak tátogja, suttogja.
Vállat von a kérdésre, és egy olyan tipikus, "ezt most komolyan kérdezted?" pillantást vet rá.
- Mindig róla van szó, és bármily fájó, mindig körülöttük forog a világ. Ez így van rendjén, még akkor is, ha olykor bosszantó - vonja meg a vállait, ez amolyan megszoksz, vagy megszöksz állapot. Szöknie meg amúgy sem lenne érdemes, hiszen annyi mindent nem tud még a kolleginája erről a korról.
A fotelban ülve már-már nevetségesen nagy szemekkel mered Akanéra, aki meglepően jól próbálja kordában tartani a mágia hullámokat. Az, hogy kiabál, teljesen természetes, ha valaha lett volna olyan helyzetben, mint a nő, akkor valószínűleg ő is kiabálna, a hajába túrna, toporogna, sőt, a természetét ítélve, valószínűleg a legdrágább porcelán is darabokban végezné. A magánéletében szenvedélyes. De. Még sohasem volt szerelmes. S bár megtanulta, hogyan kell az ilyen helyzeteket irányítani és megoldani, érezni még nem érezte.
És piszkosul féltékeny volt ezért a zavarodott, bosszús, de csodálatos érzésért a másikra.
- Neked van kínzókamrád? - kérdezi meglepetten, persze, hogy a legpajzánabb, betegebb tényen akad fent, csodálkozva, kíváncsian. - Azt hittem, hogy csak olyan gonosz pletyka, amiből sok kering az iskolában. Nem gondoltam volna, hogy igaz - motyogja, aztán megrázza a fejét.
- De térjünk vissza az eredeti problémára. Szóval Mr. Gavrail megfogta a fenekedet, te levitted a kínzókamrádba, a fiú szerette volna, ha megkínoznád, de amikor rájöttél, miért fogdosott, el akartad engedni. Aztán belemászott a büszkeségedbe, rásóztál egyet, aztán megijedtél attól, amit tettél, elszaladtál, a gyereket ott hagytad kikötözve - itt fel szalad szépen szedett szemöldöke -, és lehetőséget hagytál arra, hogy Chris beszélni tudjon vele. Aztán felkeresett téged, elmondtátok egymásnak, hogy hiányzik a másik, te megcsókoltad - itt örömtelien csillan meg a szeme -, aztán megvádolt azzal, hogy esetleg kikezdtél Mr. Gavraillal - foglalja össze a tényeket, és meglepő módon rengeteg kérdés kavarog a fejében, ami felől meg tudná közelíteni a történteket. Jöjjön az egyes számú.
- Először is, fizikailag már nem büntetjük a diákokat - ezt el kell mondania. - De máskor rásózhatsz egy halom büntetőmunkát, utána nem fogja a fenekedet fogdosni - egy kis mosoly jelenik meg a szája sarkában, azért mindennek van határa, tanárokat nem tapizunk...
- Másodszor, nem piszkálásként, de ugye tényleg nem kezdtél ki a fiúval? Tudod, iskolában az ilyet nem illik, és te végül is, közelebb vagy hozzájuk korban, tudom, de tudod, az etika ezt nem engedi - egyenesen a nőre néz, de azért meg kell hagyni, tart attól, hogy a most már alkoholos tea az arcában landol. - De ezt csak úgy mellékesen jegyeztem meg - vonja meg gyorsan a vállát, hogy aztán somolyogva megkérdezhesse azt, amire a másik biztosan nem jött rá.
- De ugye te is látod a helyzet szépségét?

Egy pár pillanatig zavartan pislog Dorotheára, de aztán szépen lassan megnyugszik, hogy végülis nincs harag. Persze nem mondaná ki, de azért a hüllőtekinteten látszik némileg az aggodalom emiatt. A madár jellemzésére elmosolyodik halványan, de nem szól egyelőre semmit se. Tudja ám ő, hogy akaratos és huligán-természetű madara van, de attól még nagyon megkedvelte. Mondhatni, első látástól fogva nagyon bírták egymást, egyértelmű volt, hogy ez a holló lesz az ő postása. A másik nő további szavaira azonban felháborodva hördül fel nagy szemekkel.
- "Mosolygós"?! "Nyugodt"?! "Szerelmes"????
Elképedve mered a nőre, mintha éppen azt közölte volna vele, hogy a föld valójában kerek és gömbölyű. A többire már csak mogorván fúj egyet sértetten és összefonja karjait maga előtt mérgelődve.
- Még egy másodpercet se szabadna rászentelnem! Vannak nekem fontosabb feladataim is, minthogy egy idióta miatt kockáztassam a legjobb védelmem maradékát.
Ami természetesen az érzelemmentessége. Olyan szép és boldog volt még az a világ, amikor nem érzett sem fájdalmat, sem bánatot, haragot, nem szenvedett az érzelmei miatt. Persze ezt az egész érzelmi folyamatot nem Christian robbantotta ki, már Jinnél lassan kezdett leomlani az a bizonyos pajzs. Szóval Akane lassan megtanulta milyen is szeretni és szeretve lenni, aztán hirtelen hopsz, holmi magasztos elvek miatt fogta magát a szamuráj és megölette magát vele. Christiannek meg éppen kezdte volna beadni a derekát, amikor jött ezekkel az idióta vádakkal. Ennyit a nagy érzelmi megnyilvánulásokról. Ha tudná, hogy mindezért a keserédes valamit szívesen fogadná a másik nő, örömmel átadná neki a lehetőséget. Persze még egyelőre az egésznek csak a bosszantó oldalát kóstolta, még fogalma sincs róla milyen is a szebbik fele és mennyire lehet értékelni mindezt, illetve ragaszkodni hozzá, ha már megtapasztalják. A döbbent kérdésre felvonja a szemöldökét és nagyokat bólogat.
- Persze, hogy van!-majd hozzáteszi legyintve- Mivel az iskola helyén eredetileg az én kastélyom állt, ezért még ebben a világban megmaradt pár régi... kedvenc helyem. Úgy alakítottam ki a lakosztályomat, hogy a régi kínzókamrámba le tudjak vezetni egy folyosót. Meg még van pár helyiség, ahol anno végeztem a kísérleteimet, meg egyéb hobbijaimat.
Magyarázza igen készségesen, teljes természetességgel beszélve sötét középkori dolgokról. Tény, hogy ebben a korban csak egy diákot büntetett meg ott, de régebben, a saját idejében azért sokkal brutálisabb dolgok folytak le abban a helyiségben. Az összegzésnél folyamatosan bólogat, aztán hirtelen felhördül felháborodva.
- Én aztán nem ijedtem meg attól, amit csináltam! Megérdemelte az a kölyök... ha nem direkt erre játszott volna ki, még élveztem is volna, végre kínozhattam valakit, nem puhultam el!-itt szemei felcsillannak a reményre, de aztán megvonja a vállát:- Azért szaladtam el, mert nem akartam találkozni Christiannel és feszélyezett a gondolat, hogy ott van valahol.
A továbbiakra újabbat biccent hümmögve.
- Pontosan.
Az első megjegyzésre összevonja a szemöldökét, majd csípőre teszi a kezét és kihúzza magát büszkén, arrogánsan.
- Nekem itt hírnevem van! A diákok félnek és rettegnek tőlem! Ha csak idióta kis büntetőmunkákat adnék nekik, elvesztem a tekintélyemet és semmisnek veszik a fenyegetéseimet. Muszáj tartanom magamat, mert egyre szemtelenebbek és ez cseppet sem tetszik nekem. Tudják, mivel jár, ha velem szórakoznak, vessenek magukra!
Persze, neki vannak elvei és határozott véleménye ezzel kapcsolatban. Hiába egyensúlyoz azon a határon, hogy esetlegesen kirúgják, ő nem fog csak azért elpuhulni, hogy szórakozzanak vele. Így is elege van minden kis megjegyzésből és a tanulók egyéb szemtelen és felháborító húzásaiból. Ha már azok is rájönnének, hogy valami nem stimmel nála, vége lenne. A középkorban ilyenkor akár fel is lázadhatott a nép, polgárháború tört volna ki. A továbbiakra összeszűkülnek a szemei, úgy mered Dorotheára hitetlenkedve.
- Már te is kezded?!
Csattan fel dühödten és elkeseredetten, de aztán nagyot kortyint az alkohollal megbolondított teájából.
- Utálom a gyerekeket. Veheted ezt úgy, hogy nem akarok szülni egyet sem, nem akarok felnevelni egyet sem, nem akarom hogy bármelyik is megszeressen, nem akarok lefeküdni eggyel sem! És ezt elmondtam már Christiannek is, nem értem, hogy miért nem lehet hinni nekem! Lehet, hogy gonosz és negatív nőszemély vagyok, de nem hazudok!
Majd köhintve hozzáteszi.
-... Maximum elhallgatok dolgokat.
A kérdésre viszont furcsálkodón és meglepetten pislog rá a másik nőre. Szépség? Ebben a helyzetben? Fintorogva húzza el a száját, dünnyögve.
- Azon kívül, hogy az idegeim egészen gyönyörűen felmondják a szolgálatot? Nem.
Rázza meg a fejét hevesen, majd lehörpinti a teát kiürítve a csészét. Zavartan mered az üres csészére, megvonja a vállát és szépen önt bele alkoholt, hogy aztán azt iszogassa bőszen. Felsóhajtva pillant a másik nőre komoly tekintettel.
- Több ezerszer megbántam már, hogy nem maradtam a saját koromban... És úgy érzem még több ezerszer meg is fogom bánni...

A felháborodott kérdések mindegyikére röviden biccent, határozottan.
- Igen, pontosan ezekre gondoltam. Azt hittem, hogy a legutóbbi beszélgetésünk hatására megpróbáltok Christiannal valahogyan dűlőre jutni, megbeszélni a dolgaitokat. Belátom, naiv voltam, hogy azt hittem, ez olyan egyszerűen mehet nálatok - a végét már csak az orra alatt dünnyögi, de azért nagyon figyelmesen hallgatja a fiatal nőt.
- Egy idő után a védelem mit sem ér, ha az ember kínzóan magányos - hangjába egy árnyalatnyi keserűség is vegyül, amit nem is igazán érzékel.
Ezt valahol a tapasztalat mondatta vele, de valószínűleg nem ismerné be. Pedig túl sokat, és túl régóta volt egyedül ahhoz, hogy végre kimondja magának is, ez így nem járja. De ő makacs, amit az is bizonyít, hogy képes volt álnéven kapcsolatokba bonyolódni, és úgy is tökéletesen jól érezte magát. Ma már a múlt időn van a hangsúly.
- Amúgy talán pont fordítva kellene gondolkodnod. Kicsit többet kellene foglalkoznod vele, meglepően sok mindent megértenél vele kapcsolatban - pillant fel a csészéje mögül, hogy aztán meglepő gondossággal kezdje el kavargatni a forró italt. Mint, aki tud valamit. Mint, aki ért valamit...

- Nem tudtam, hogy a régi alapokból bármi is megmaradt volna - néz meglepetten. - No, nem mintha valaha is felfedező útra indultam volna. Tudod, rémesen rossz a tájékozódási képességem. A mai napig összekeverem, hogy melyik emeleten van a tantermem, és melyiken a lakosztályom - meséli el kedélyesen. Leginkább arra törekszik, hogy hangjával megnyugtassa Akanét. Talán eleinte nem kedveli ezt benne, de a végén mindig jó hatással van rá.
- Mindazonáltal, máskor ne bánts diákokat fizikálisan, mert ha ez egy szülő fülébe jut, be is zárhatjuk az iskolát. Emellett nem tudom, hogy Gerard hogyan intézte el azt az apró dolgot, hogy magunkkal hoztunk ebbe a korba. Szóval csak óvatosan - szinte mindenre gondol. És tudja, hogy a helyzetnek lehetnek buktatói, ezért akármennyire nem tetszik neki, a nőnek óvatosnak kell lennie. - Amúgy meg Mr. Gavrail csak egy nagyra nőtt gyerek, aki kedveli az idősebb nőket. Volt már hozzá szerencsém számmisztikán - halvány, hitetlenkedő mosoly derül fel arcán, ami el is tűnik a tiltakozást hallva. - Máskor küldd őket hozzám, hidd el, találok nekik olyan büntetést, ami után elmegy a kedvük a szemtelenkedéstől, de ne bántsd őket. Ez ebben a korban már nem divat - von vállat, nem mintha sajnálná a dolgot.
- Különben meg azt hittem, hogy arról beszéltünk múltkor, hogy majd beszélsz Christiannal, nem? Akkor miért szaladsz még mindig előle? - nem fáradt a kérdés, csupán kíváncsi, hogy mi az, ami még mindig visszatartja őt.

A hirtelen dühöt látva csendesen hátradől foteljében, úgy hallgatja a másikat, és pillantásában semmi neheztelő nincs, amiért Akane megint felcsattan. Mondjuk, talán még jogos is a dolog, de rá kellett kérdeznie.
- Igazad van, ne haragudj - biccent egyet a nő felé sajnálata jeléül. - De meg kellett kérdeznem. Olykor a szerelmes nő sok ostobaságra képes, csak hogy megbizonyosodjon a másik érzéseinek komolyságáról - vélekedik szárazon, tényeket közölve, nehogy megint megbántsa a nőt. - Igen, magam is úgy vélem, hogy szeretsz....elhallgatni dolgokat - somolyog az orra alatt, és valahol legmélyen tetszik neki, hogy a másik kezdi sejteni, tényleg fölösleges neki füllenteni, vagy mellébeszélni.
- Az idegeid rendben lesznek, amint elkezdünk tanulni - legyint egyet meglepően lazán. - És nem is alakulhatott volna jobban az életed, minthogy ebbe a korba kerültél volna - mond kerek-perec ellent. - De ne mondd, hogy te nem látod azt, ami miatt végig aggódtál, és most bebizonyosodott, hogy nem kell félned - kiált fel meglepetten, egyre szélesedő mosollyal.
- Fontos vagy neki! - magyarázza egyre izgatottabban. - Akane, Chris féltékeny volt!

Dorothea szavaira zavartan pillant le a földre, mintha annyira érdekes dolgot találna éppenséggel lent, majd végül halkan mormogja.
- Én megpróbáltam.
Dünnyögi halkan, próbálja menteni a menthetőt. Voltaképpen csak addig jutott el, hogy vissza akart menni a lakosztályába. Vagyis inkább lelkiekben felkészült a nagy találkozásra (nem mintha az utóbbi négy hónapban erre nem lett volna ideje), aztán hirtelen megjelent Christian. És igazából minden tökéletesen rendben ment volna, ha nem teszi fel azt a bizonyos kérdést. Sőt, még meg is csókolta Akane és már őszintén elmondta volna mit is gondol erről az egész huza-vonáról, amikor végül újra felhozta a férfi ezt a Sion-os esetet. Kész, ettől kiment a nőnél a biztosíték, hogy már éppen beadta volna a derekát és akkor ilyen eszement baromsággal vádolják meg. Nagyot sóhajt kolléginája szavaira, elhúzva a száját kissé. Amíg az embernek fogalma sincs, milyen, amikor nem magányos, addig ez a fogalom nem hangzik annyira átokként. Kifejezetten kellemes, amikor minden érzését tudja uralni, minden gondolatát és tettét. Nem befolyásolja egy másik emberi lény, nem furakszanak gondolataiba olyan eszement dolgok, amik egyébként ha egyedül van, eszébe sem jutna. De érzi ám Dorothea szavaiból a keserűséget, így inkább nem fejti ki gondolatait a magányról. Hogy sokkal jobb volt amíg magányosan élt és nem tudta meg milyen érzés másokra is gondolni.
Felvont szemöldökkel pislog a másik nőre, aztán megköszörüli a torkát és aprót biccent.
- Tény, hogy hiába élünk együtt hónapok óta, szinte semmit se tudtunk meg a másikról. Még illúziókat sem láttam varázsolni...
~Pedig szeretem az illúziókat.~
Teszi hozzá magában. Miért is mondta volna Chrisnek, hogy mutasson neki párat? Eddig úgy volt vele, hogyha nem mutat érdeklődést a férfi és annak dolgai felé, akkor végre békén hagyja. Ez a reménye ott dőlt romokba, amikor végül kedvenc lakótársa mégis meglátogatta négy hónap után, s a vitát leszámítva azt akarta, hogy visszamenjen. Elmosolyodik halványan és úgy hümmögi helyeselve.
- Szerencse, hogy nekem szomszédos mindkettő. Még én se jártam be a kastélyt...
Elhúzza a száját.
- Ami azt illeti a városon kívül se voltam még...
Nem szívesen ugyan, de beismeri, hogy Dorotheának nagyon is igaza van. Már Tayler-rel is volt egy kellemetlen találkozása és sejti, hogy ezentúl jobban kell vigyáznia, hogy mit is tesz. Végighallgatja jó kislányként az intelmeket, végül halkan felsóhajt és kígyószemeit Dorotheára függeszti fáradtan mormogva halkan.
- Ahhoz képest, hogy azt reméltem, itt szabad lehetek.... Sokkal több gúzsba és szabályba kötnek, mint a koromban... De nem szükséges. Majd gondolkodom, hogy mit tegyek ezügyben. Remélhetőleg nem lesz több ilyen eset.
A továbbiakra csak zavartan hallgat el és igazítja meg fekete hajtincseit. Ilyenkor mindig ezt csinálja: a haját, vagy a kimonóját rendezgeti és meredten figyeli a padlót, mintha ott lennének a világ legérdekesebb dolgai. Hosszan hallgat, olyan sokáig, hogy már azt lehet hinni, nem is fog válaszolni. Végül megköszörüli a torkát és úgy motyogja, de nem pillant a másik nőre.
- Beszéltem is vele... egy kicsit. És nem futok el előle, kikérem magamnak!
Kapja fel erre már a tekintetét harciasan.
- Egyszerűen vérig sértett! Megbántott! Nem fogok csak úgy visszamenni, miután lepedofilozott. Kérjen ő bocsánatot!
Hepciáskodik végül bemérgelve magát és összefonja maga előtt a karjait tartózkodón, elutasítón és akaratosan. Önérzetes és nagyon is sértődékeny. Ha eddig végre mutatott is hajlandóságot Christian felé lépéseket tenni, hát most azért is megmakacsolta magát. Bosszantó dolog tud lenni a büszkeség. Dorotha bocsánatkérésére megilletődötten pislog párat, de a további szavainál már felszisszent.
- Színtiszta szerencse, hogy nem vagyok szerelmes. Nekem csak tetszik és szeretném, ha a szeretőm lenne. Ennyi. Se több, se kevesebb.
Nos igen... Vannak olyan dolgok, amiket még egyáltalán nem akar beismerni, vagy egyáltalán nem is akarja, vagy nem is tudja felismerni. Egyelőre azonban már az is nagy haladás lenne, ha végre abbahagyná a huzavonát és engedne a férfinak és a saját vágyainak. Dorothea somolygására elmosolyodik halványan, láthatóan már egészen megnyugodott (bár ebben lehet rásegített, hogy közben igencsak itókázni kezdett). Furcsálkodva vonja össze a szemöldökét a másik szavaira, aztán amikor ki is mondja a nagy titkot elkerekednek a szemei.
Aztán hirtelen kitör belőle a röhögés.
- Háhhhhááááá! Hát ez jóóóóóóó!!!! Hahahaahhhaaaa! Mekkora poéééén! Vipera szűzanyám! Hát ez kéééész.... háhhhááááááá-háháhháháááá... Véééégem... Még, hogy féltékeny! Khpfffffffffffffffff... Bváhhháháhhááááá.... Féltékeny! Persze! Csakis! Ez tetsziiiiiikkkhhhhhhh... khháááhháááááá! Nem kapok levegőőhhhőőőőhőőőőt... féltékeeeeeeny... Váhhháhháááá.... háháháhá... háhh.....háhhh.... há....h....
Elhallgat.
Döbbent csend.
Szemei elkerekednek.
Dorotheára pillant végtelen lassúsággal.
Leesik.
- Óhh...

Vár. Szépen, csendben, arcán és szemeiben valami furcsa kíváncsisággal. És akkor leesik a másiknak a tantusz. Nagyot puffan... De meg sem lepődik a reakción, csupán hagyja a másikat, hogy felfogja a szavainak a súlyát. Mert súlya van, és a végén még neki is fájni fog, hogy már megint egy lehetetlen és faramuci helyzetbe keveredett, és kivételesen az akaratán kívül.
- Oh, bizony. Erre vártam, már azóta, hogy elmesélted, jelenetet rendezett. Hogy majd kikövetkezteted, hogy miért is viselkedett így, és eljutsz a megoldásig. Azt a szegény pasit megette a féltékenység, és valószínű, hogy még eszi mindig, mert te elszaladtál, ott hagyva azt a fiút, és belegondoltál már abba, hogy miket mondhatott Chrisnek és hogyan adta elő az egészet? - néz komolyan a nőre. - A gyerekek olykor rémesen gonoszak és önzőek tudnak lenni, csak saját magukra gondolva. Fel sem fogják sokszor, hogy egy-egy szavukkal milyen törést okozhatnak - böki ki csendesen és elgondolkodón.
- Valószínű, hogy Chris a féltékenységen kívül rendkívül csalódott, mert azt hiszi, hogy egy gyerek könnyebben elérte nálad azt, amire ő hónapok óta képtelen. Csalódott magában és benned is, mert szerintem azt hitte, hogy bár húzódozol az egész ellen, de egyszer majd csak megérted, hogy nem játszik veled. És most úgy érezheti, az egész hiábavaló volt, és hogy ő talán neked nem elég jó - szavai puhán csengenek, mégis durván kijózanítóak.
És tudja, hogy legfőképpen erre van most szüksége Akanénak. Hogy végre ne csak a saját szerepét és fájdalmát lássa ebben az egészben, hanem a másik félét is.
- Régebben nem kellett másokkal törődnöd, csak saját magaddal, hiszen ezt a képet is nevelték beléd. De meg tanulnod megérteni másokat is, legalább azokat, akik fontosak a számodra. Nem lehetsz te mindig örökké a középpontban, nem minden rólad szól. Próbáld meg őt is megérteni, hogy milyen helyzetbe keveredett azóta, hogy megismert téged, hogy az iskolába jött. Az is lehet, hogy eleinte csak szórakozásnak indult az egész, de biztos vagyok abban, hogy azóta ez már komolyra fordult, és most emészti magát egyedül a lakosztályban. Talán nem mutatja, nem sajnáltatja magát, de belül biztosan mardossa Mr. Gavrail hazugsága, amit ő igaznak vél.
Olyan deja vu érzése van, mintha már lett volna arról szó, hogy Akane nem lehet mindig a középpontban, de akkor egy alapos letorkolást kapott, ha az emlékezete nem csal. Talán annyi idő elteltével kicsit jobban reagál majd kolleginája, de lélekben már régen felkészült a "császárnő vagyok, természetes, hogy én vagyok csak a középpontban" című kifakadásra. Igazából már fel sem veszi ezeket, régóta tisztában van vele, hogy ezek a felcsattanások nem is igazán neki szólnak, csupán a nő neveltetése az, ami miatt újra és újra feljön ez a dolog.
- Szóval nem csak próbálni kell, hanem igenis vissza kell költöznöd a lakosztályodba, és beszélned kell vele. Bármilyen kínos, vagy kellemetlen a szituáció, akkor is beszélned kell vele. Vágjatok mindent egymás fejéhez, veszekedjetek, csak beszéljetek egymással, mert az nem állapot, amilyen helyzetben most vagytok! - hangja megint kicsit szenvedélyesebb, ahogyan segíteni akar. - Tudom, hogy sértett vagy, megbántott téged, olyat állított, ami valótlan, de ne feledd, hogy te vagy az egyetlen, aki elmondhatja az igazságot. És ebben akár segíthetek is neked - fejezi be kissé tétován.
- Az emléket, amiben szerepel az ominózus kínzókamrás jelenet, nos, az egésznek az egyfajta másolatát egy fiolába helyezhetem, és a merengőmet is odaadom, hogy Chris megnézhesse, mi is történt igazából. De aztán beszélnetek kell. És ismerkedni, ha már ilyen erős tűz és szenvedély lobog kettőtök között - hangja most határozott, amolyan nincs apelláta gyerekek, az van, amit én mondok. - Mit szólsz hozzá?

Elkínzottan nyög föl, miközben fekete hajtincsei közé túr fáradtan sóhajtva egy nagyot, hallgatja kolleginája szavait. De még milyen súlya van! Körülbelül most úgy érzi magát, mintha valami láthatatlan falakkal próbálnák egészen picire összenyomni. Borzalmas érzés. Aztán mogorván felszisszent bosszankodva és mérgelődve suttogja halkan, kezeit összeszorítva.
- Ha egyszer azzal a kölyökkel találkozom....
Közben kezeivel mutatja, hogy a mondat vége az lenne: "megfojtom!" De aztán csak újra sóhajt nagyot, leeresztve a kezeit. Összevont szemöldökkel pillant újra Dorotheára, majd úgy dünnyögi, összefonva maga előtt a karjait mogorván.
- Azt azért nem merném biztosra venni, hogy nem szórakozik velem.
Veti ellen rögtön, elvégre a féltékenység egyelőre csak annyit bizonyít számára, hogy Christian is nagyon rosszul érzi magát per pillanat (legalábbis ő nagyon reméli), meg persze azt, hogy valamit nagyon akar tőle a férfi. Sokat meg nem kell tippelnie, hogy mi is az, főleg úgy, hogy amúgy ő is akarja. Az már megint más kérdés, hogy nem akarja könnyen adni magát. Az utolsó mondatra felvonja íves szemöldökét.
- "Nem elég jó"? Oké, egy idegesítő pasas, néha legszívesebben a falat kaparnám tőle, annyira fel tud mérgelni, de... ahhoz képest, hogy császárnő vagyok... egész jó.
A végére már nagyon halkan mormogja az orra alatt szavait, még a szemeit is lesüti. Azt nem mondhatja, hogy számára tökéletes Christian, mert nem. Mert így is éppen elég ijesztő ez az egész változás, ami benne zajlik éppen, nem szükséges még ki is mondania. Pedig már a változás azon is látszik, hogy képes minden letorkolló megjegyzés nélkül végighallgatni Dorothea szavait. Mindössze csak némi sértettséggel a hangjában veti oda a másiknak halkan.
- Ebbe a helyzetbe ő keverte bele magát, aztán meg a leglehetetlenebb helyzetekbe Ő rángatott bele ENGEM! Úgyhogy nem érde...
Egy pillanatra megáll. Mérlegel. Egy idő után a folyamatos ellenkezés még magának a makacskodónak is kifejezetten fárasztó tud lenni.
- Nah jó. Jó. Megpróbálom...
Dünnyögi végül minden üvöltözés és felháborodás helyett, meglepő módon. Összevonja szemöldökét, miközben figyeli az egyre szenvedélyesebben beszélő nőt. Neki is így kellene viselkednie? Ez... normális dolog? Tényleg? Lehet nála van a defekt? Elkeseredetten nyög fel, majd sóhajtva csóválja meg a fejét, úgy mormogja nagyon halkan.
- Nézd... Én tényleg... igyekszem. De ez nem olyan egyszerű! Hogy lehet ilyen hülyeséggel megvádolni engem, hogy kölykökkel fekszem le?! Még csak tanítani se szeretem nagyon őket, majd pont az ágyamba cipelem be a kis taknyosokat! Hányszor panaszkodtam már neki róluk, hányszor ismételtem el neki, hogy mennyire utálom a gyerekeket? Erre meg jön ezzel... bocsánatot kell kérnie! Annyi császárnői önérzetem azért maradt, hogy egy ilyen sértést ne nézzek el csak úgy! Nem nézhetem el!
Rázza meg fejét makacsul, láthatóan nem könnyen enged. Bár az tény, hogy fontolóra veszi kolleginája szavait és igyekszik figyelmen kívül hagyni ezt a kis... nagy félreértést és tenni végre valamit az ügy érdekében. Majd. Most azonban az ötletre érdeklődőn vonja fel a szemöldökét és figyeli kígyószemeivel a másikat. Sőt, mi több, széles mosoly jelenik meg az arcán, s lassacskán a hüllőtekintet is felcsillan a nagy mentő lehetőségre.
- Hogy mit szólok...? Azt, hogy egy zseni vagy!
Nevet fel a nő, majd közelebb csusszan székével a másikhoz.
- És ezt most meg tudjuk csinálni? Itt? Rögtön? Mit kell tennem? Vagy... Várj...!
Hirtelen elgondolkodik nagyon erősen, hogy az említett ominózus esetnél esetleg nem-e említett valamit Christianról, ami esetleg kínos lenne, ha megnézné a férfi. Rendben... Ott volt az étkezőben, éppen azt kutatta könyvekből, hogy miért nincs meg a mérge. Jó, ez annyira nem vészes. Aztán lerángatta Siont, közben szerencsére szintén nem beszélt a férfiról, aztán kikötözte, igen, akkor kiderült a cselszövés, igen, aztán nem akarta, aztán a büszkeségébe tapostak rendesen, aztán mégis megostorozta a kölyköt, aztán, aztán... aztán elrohant. Egyetlen egy szót sem szólt Chrisről, de azért gyanakodón sandít kolléganőjére.
- Ugye a gondolataimat nem fogja hallani? Ha nem, akkor császárnői becstelenségemre mondom, meghálálom szolgálatod!
Kihúzza magát büszkén, arrogánsan, széles mosollyal az arcán. Nah igen, most hogy a helyzet annyira nem tűnik kilátástalannak, már az önbizalma is kezd visszatérni a számára megfelelő mércére.

-... akkor adsz neki annyi unalmas büntetőmunkát, hogy máskor kétszer is meggondolja, hogy mit csinál és mond - fejezi be gyakorlatiasan és egy kis vidámsággal a hangjában.
Tudja, hogy mi mindent zúdított most a nő nyakába, és biztosan kavarognak a gondolatai, ezt még legilimencia nélkül is meg tudja állapítani. Kívülállóként olyan könnyű rájönni a problémák okára, de a másik fél számára ez olyan lehet, mintha egy pillanatra mázsás súlyt gördített volna rá, és benne rekedt a szusz. Ez nem felszabadító érzés lehetett, mint amikor megoldanak valamit. Ó, még közel sem járnak a végén. Csupán a rávilágítás időszakában járnak, ahol a felismerések olykor fájdalmasak, bosszantóak, idegesítőek, és az ember tehetetlennek érzi magát, frusztráltnak. És segítségre vár. Egy szóra, egy tettre, egy ötletre, ami előre lendítheti, kitámogathatja abból a gödörből, aminek az alján vár jelenleg a másik. Kellemetlen, ha, képletesen, ilyen helyre taszítják az embert. De sokszor csak ez vezet előre, ezt már sokszor megtapasztalta.

- Jaj, Akane, a heccelés és az emberi érzelmekkel való játék nem ugyanaz - sóhajt egy hatalmasat, csoda, hogy nem remegnek bele a kastély falai. - Nem ismerem őt, csupán láttam már a folyosón, és értekezleten, és nem tudom, hogy milyen ember ő. Azt viszont tudom, hogy nem áldozna egy férfi hónapokat egy nő megszerzésére, ha aztán el akarná dobni. Vagyis.... - itt egy pillanatra elbizonytalanodik -, a mai világban már semmi sem meglepő. De a kastélyban együtt dolgoztok, egy lakosztályban éltek, nem tudom elképzelni, hogy csak játszana veled. Igazán... - nem győzködi a nőt, csupán arra próbálja meg rávenni, hogy nézze más és más szemszögből az életét, az életüket.
Csak egy kicsit lenne kevésbé bizalmatlan...

A mormogás lassacskán mosolyt csal arcára, félre biccentett fejjel szemléli a nőt.
- Nocsak, nem hittem volna, hogy mostanában kapok pozitív jelzőt róla - határozottan játékosság és kedves ugratás van a hangjában. - Ha már te is úgy gondolod, hogy császárnő létedre elég jó, akkor megmondanád, hogy miért makacsolod meg magad annyira? - hangja csupa kedvesség, de most először mintha egy árnyalatnyi türelmetlenség is vegyülne a kérdésébe. A kirohanás közben felvonja a szemöldökét, és amikor a csendes beleegyezést hallja, szinte látszik az elégedettség az arcán, miközben bólint egyet. - Ennek örülök - inkább így válaszol, mert az "én is így gondoltam" lehet, hogy sértette volna a másik önérzetét.

- Hidd el, tudom, hogy igyekszel - ad egy kis önbizalmat a nőnek. - Ha legelőször mondtam volna el így a véleményemet, már régen leordítottad volna a fejemet - teszi hozzá kedvesen. - De már figyelsz arra, amit mondok, és próbálod hasznosítani a hallottakat. És igen, bocsánatot kell kérnie, ebben én is egyet értek - bólint határozottan, miközben visszadől foteljébe. - Semmi sem lehet rosszabb, mintha valakit ilyennel vádolnak meg, ezzel rombolva a másik becsületét - vélekedik, és hajlamos elfeledkezni róla, hogy a másik korban ki volt Akane és mit tett. De most nem ott vannak, és amúgy sem találja okos dolognak mindig felemlegetni a múltat. Vannak dolgok, amiket el kell engedni ahhoz, hogy valami új költözhessen az életünkbe.

- Na látod, ezt mindig is tudtam - lesöpör egy nemlétező porcicát a ruhájáról, miközben mosoly terül szét az arcán a felkiáltást hallva. - Persze, hogy meg tudjuk csinálni - kuncog fel, ahogyan a nő máris közelebb csusszan. Az időkérést méltányolva egy speciális fiolát bűvöl magához a szobájában, elegáns mozdulatokat írva le pálcájával. - Nem, nem fogja hallani a gondolataidat - válaszol, miközben leellenőrzi, hogy az üvegcse ép e, majd felpillant. - Ha készen vagy, akkor csinálhatjuk. A pálcát a halántékodhoz fogom érinteni, és miközben egy varázsigére koncentrálok, te gondolj arra az emlékre, amit konkrétan meg akarsz mutatni Chrisnek. Minden egyes részletet, amit csak akarsz, én pedig az emlékfoszlányt kihúzom közben. Nem fogsz fájdalmat érezni, sem semmi kellemetlent, szóval emiatt nem kell aggódnod - mosolyodik el megnyugtatóan, és ha a nő bólint, akkor a pálcát a halántékához teszi. - Most pedig hunyd le a szemed, és koncentrálj erősen - figyelmezteti halkan, miközben lassan magában mondogatni kezdi a varázsigét, várva, hogy pálcája hegyén megjelenjen a hófehér emlékfoszlány.

//Tayler és Abraham. Elnézést a zavarásért! //

*Lassan beér a kastélyba, mögötte a pillus fiú sétál. Nem reagál semmit, csak lehajtott fejjel követi. Konidik arca még mindig szigorú, nem szereti, ha valakit szabályszegésen kap. Ha tudná, mi jár Abraham fejében, megnyugtatná, hogy ezért biztosan nem csapják ki. De sajnos nem lát bele, így hát ő is szó nélkül megy fölfele, a lépcsőn. Igazából még nem nagyon csinált ilyet, mert még nem is találkozott éjjel senkivel. De tudta, hogy egyszer ez is eljön, azt viszont egyáltalán nem gondolta volna, hogy pont friss ismerősével fog összeakadni. Viszont azt sem, hogy ilyen jól belenyugodjon, és ne tiltakozzon. Ezzel szerencsére jelentősen megkönnyítette a munkáját. Nem megy gyorsan, nem siet sehová. Léptei visszhangot vernek, ahányszor csak koppannak a kemény kő lépcsőkön. Ezt már megszokta, hiszen ilyenkor üres az egész kastély, azok is alszanak, akik megtehetnék, hogy kint maradjanak. Csak néha lát a prefektus tizennyolc éven felüli diákot kint lenni. Igazából már azt is elgondolta, hogy a kötelessége miatt, elromlik egy friss barátság, mert már annak tartotta Abrahamot. Ő tényleg nem azért bünteti, mert haragszik rá, vagy hasonló, csak azért, mert ez a kötelessége. És ő szívesen vállalta el a feladatot, és akkor is tisztában volt vele, hogy sok kapcsolatát elronthatja ez a dolog. A második emeleten bekanyarodik a folyosón, és megint hátrapillant, hogy követi-e a fiú. Mikor meggyőződik róla, hogy igen, tovább sétál, egyenesen a tanári felé. Reméli ott találja Taylert. Mert ha nem, akkor csak a varázsfegyvertanterem és a kuckója maradt. És az utóbbihoz semmi kedve sincs elmenni, át az erdőn, éjszaka. Úgy hogy reménykedik, hogy itt találja a professzort. Megáll az említett szoba előtt, mély levegőt vesz, felemeli a kezét, és... Bekopog. Neki szabad bejárása van, mivel prefektus, de azért az illem akkor is fontos, na meg Abraham is itt van vele, és ő csak tanári engedéllyel léphet be.*
- Nyugi, szerintem csak egy kis büntetőmunkát fogsz kapni, vagy hasonlót, ezért biztos nem harapják le a fejed.
~Maximum a füled.~
*Teszi még hozzá magában. Most csak várnia kell, hogy valaki kinyissa az ajtót, és attól meg kell kérdeznie, hol is van Tayler?*

**Hozzászólások** : 33 **Évfolyam** : Első

*Abraham már sietősebben mennem, mint az előtte haladó Koni, hisz elég fáradt. Butaság volt egész este kint lenni, két okból is. Meg is bánta, de hát már késő, hamarabb kellett volna gondolkoznia. Az az egy vigasztalja, hogy unokatesója büszke lesz rá, amiért már az első héten bajba keveredett. Viszont azt nem fogja elmesélni, hogy Koni volt az aki rajta kapta őt. Már a kastélyban vannak és a tanári felé mennek. Abraham nem tudja, hogy merre megy a fáradságtól alig lát, csak követi a prefektust. Koni intéz hozzá egy biztató mondatot, de megint csak nem válaszol, beszéd-energiát a mentegetőzésre tartogatja. Elérkeztek a tanárihoz. A kopogtatás után elszorul a torka, és vár a büntetésére.*

Ez a nap már nagyon elhúzódik...
Asztalom fölé görnyedve könyvelem be magamnak, s az iskola részére is azokat a feltétlenül szükséges adatokat, melyek a költöztetés folyamán kialakultak. Egy komplett halom dosszié mögött rejtőzöm, ami nem egy kellemes elfoglaltság. Más esetben hazavinném munkámat az odúba, és kellemes kortyolgatás, beszélgetés mellett oldanám meg, de most nem igazán volt kedvem ezt a rengeteget levinni innen.
Úgyhogy maradtam itt éjszakázni. Tudom, már jól el is húztam, s régen be kellett volna fejeznem, de hát kinek van kedve a papírmunkához?
Kopognak...
Előhalászom farkasokkal dekorált zsebórámat, hogy meglesem mennyi is az idő, s rá kell jönnöm, hogy ilyenkor valami probléma lehet, ha ezen az ajtón kopogtatnak. Felállok, megigazítom fekete ingemet, farmerem szárát is lejjebb húzom kicsit, hogy azért a sarkantyút csizmámon még ne takarja el, s elindulok az ajtó felé.
Valójában kapóra is jött a kopogás, mert így meg tudom nyújtóztatni tagjaimat. Kinyitom hát az ajtót, s komor ábrázattal nézek a két jövevényre.
- Jó estét ifjak, segíthetek?
Kérdő tekintettel, s kissé fáradt arccal, mogorván, morcosan várom válaszukat, s remélem, hogy nem rabolják soká az időmet.

*Már régen átnézhetett volna mindent, de helyette itt áll a tanári előtt, egy szabályszegővel. Remek. Most megint elhúzódik a munkája, és következő nap nem tud felkelni. Pedig már vannak tervei! Szerencsére lassan kinyílik az ajtó. Kicsit megdöbben, hogy pont a professzor nyit ajtót. Azt hitte többet kell majd keresnie, de úgy látszik, szerencséje volt. Mély levegőt vesz, és megszólal.*
- Jó estét kívánok professzor úr! Elnézést, hogy eme kései órában zavarom, de találkoztam egy olyan diákjával, aki még nem múlt el tizennyolc éves, és a parkban ücsörgött. Mivel nem rég botlottam bele, feltételezheti, hogy szabályszegésről van szó. Mivel kimondja a szabályzat, hogy tizenegy óra után, nem lehetnek máshol a kiskorúak, mint a hálókörletükben.
*Darál el egy kis szöveget. Közben a fiúra mutogat, hogy bizony, róla lenne szó.*
- Szükségesnek éreztem azt, hogy elvigyem a karvezetőjéhez, de mivel most ő nem nagyon elérhető, inkább magához hoztam. És még egyszer elnézést, hogy ilyen későn zavarom önt.
*Teszi még hozzá gyorsan, majd várja a reagálást. Látja hogy elég fáradt lehet a professzor. Mi tagadás, Konidik sem tűnik a legfrissebbnek. Egész nap talpon volt, reggel hét óra óta, és most tizenegy múlt, és még lenne egy kis dolga. Megint le kell majd lépcsőznie, majd miután mindennel végzett, föl kell mennie a padlásra, remek. Már a gondolattól is elsápad. Ő is nagyon reméli, hogy nem fog sokáig tartani ez a dolog.*

**Hozzászólások** : 33 **Évfolyam** : Első

*Abri már nagyon menne aludni, de kis apróság miatt itt kell időznie. Nagyon remélte, hogy senki nem fogja kinyitni az ajtót, de egy tanár akit még nem ismer, de reméli, hogy enm csinál belőle ilyen nagy ügyet, udvariasságból köszön a tanárnak.*
-Jó estét! Nincs semmi baj, csak a prefektus unatkozik úgy döntött, hogy ide jön és engem is magával hozott.*mondja unottan, álmosan a tanárnak. Végig hallgatja, amit Koni mond róla, és nagyon nem tetszik, hogy mutogatnak rá. A húsboltba szoktak mutogatni a vénasszonyok amikor árut vesznek és ő nem érzi magát egy darab húsnak.*
~Már rég aludhatnék, de nekem ide kell jönnöm. Ő még mutogat is, jaj öcsém, de kemény vagy, mert prefektus vagy, huh. Na, hadd húzzak már el innen.~*Efféle gondolatok járnak az ő fejébe és kiváncsian várja, a tanár mondanivalóját.*

Szigorú tekintettel mustrálom végig a két fiút, miközben az egyik mentegetőzését, a másik, kicsit hivatalosnak is érzett beszámolója felvált. Legszívesebben mindkettőt ágyba parancsolnám, egy megjegyzéssel, miszerint mi a fenének zargatnak ilyen apróságokkal...
De nem tehetem, hisz a prefektusnak az a dolga, hogy jelentse, ha kihágást vesz észre, és mivel karvezetőnk jelenleg valóban nem elérhető, velem kell az ilyen ügyes, bajos dolgokat rendezniük, ha karunkból bárkivel gond adódik. Ahogy a papírmunka is rám maradt.
Ahogy az új srácra mutogat Konidik kicsit a nevethetnék is kerülget belül, persze nem tör ki még egy kis sziktája sem mogorvaságom mögül. A csendes folyosón netán még hangosnak is tűnik érces, morgó hangom, mellyel ráförmedek a kihágóra.
- Na...gyönyörűen kezdi itt a pályafutását Abraham. A prefektusnak ez a dolga!
Majd a Prefi felé fordulok...
- Konidik, menjen feküdjön le! Innen átveszem, s körbenézünk az ifjúval még kint is. Ha már sétálni, levegőzni támadt kedve, ne gátoljuk meg ebben. Jó éjt, és köszönöm, hogy felkísérte.
Miután elköszöntem a prefektustól tekintetem újra Abrahamra szegeződik, s elindulok lefelé a lépcsőkön, becsukva az ajtót magam mögött, a dossziékat elhalasztva. Elég szaporán haladok, hátra sem fordulva.
- Jobban jár, ha nem marad le!
Persze rám fér egy séta is, így összekapcsolom a kellemest, a hasznossal. Ő gyalogolhat pár órát, én kiszellőztetem fejemet, hogy jobban tudjak koncentrálni munkámra.
- Első kérdésem így menet közben...minek jött ide az iskolába?

*Igazából megérti azt, amit Abraham mond. De már fáradt, nem törődik vele. Örül, hogy már nincs több dolga. Mielőtt felmenne a padlásra, azért elköszön.*
- Rendben. Jó estét professzor úr!
*Fordul is el, és elsétál Abraham mellett. Egyenesen a lépcsők felé. Most már nincs kedve, se ereje befejezni dolgait, inkább lefekszik aludni. Léptei még mindig konganak az üres folyosókon, de azt is hallja, hogy Tayler, és Abraham már robog is lefelé. Nem irigyli a srácot. És sikerült elrontania, egy friss barátságot. Talán még nem volt az, de biztosan azzá vált volna. Legalábbis ebben reménykedett az ifjú prefektus. De most már mindegy, a kötelesség amúgy is fontosabb neki, mint egy nagyon friss ismeretség. Inkább nem is rágódik ezen, hanem bedől az ágyba. Még egy kicsit elgondolkozik.
~ Megvolt az első ilyen tettem. De nem tudom, azt hittem jobb érzés lesz, bár azt is hittem, hogy nem egy ismerőst fogok elkapni. Mindenesetre jól döntöttem. Biztoss, hogy így van~
* Ezek után nem sokáig kell várnia, hogy az álom erős karja, megragadja, és elráncigálja a mélybe.*

**Hozzászólások** : 33 **Évfolyam** : Első

~Hát tudom, hogy jól kezdem és tudom, hogy ez a dolga, de hát miért velem szúr ki?~*Ez természetesen a fejében játszódik le, nem akarja hangosan megkérdezni, mert fél, hogy még nagyobb bajba keveredik. Látja a távozó Konit, és száját elhagyja egy kis mondatka.*
-Chhh...menjél.*lenézően tekint Konira, és már megy is a tanár után, eléggé mérges rám, amiért ilyen hülyeségért idehozta őt.*
-Azért jelentkeztem, mert jó sulinak tűnt.*válaszol a tanárnak, természetesen ez csak kedvességből mondta, mert a fejében teljesen mást gondol.*
~Azért jöttem ide, mert már anyámékat nem akartam tovább bosszantani így kellett egy olyan helyet keresni ahol másokat bosszanthatok, mert az jó buli.~*csak megy a tanár után, majd 1 perc után megunja és kijön belőle a kérdés.*
-Hova megyünk?