Az Olümposz Görögország legmagasabb hegysége, amely az ország északi részén, Thesszália és Makedónia határán emelkedik. A legújabb mérések alapján 2918,8 méteres magasságával Hellász legmagasabb hegye és egyike Európa legmagasabb csúcsainak is.
Az Olümposz hegy viszonylag kis kiterjedésű, de szemet gyönyörködtetően változatos táj. Növény- és állatvilága rendkívül gazdag, számos egyedi, speciálisan csak ezen a területen honos élőlényt találunk. Ma természetvédelmi terület.
A hegy legmagasabb pontja a Mütikasz (Mytikas) csúcs, jelentése „orr”.
Az Olümposzon találjuk Görögország második legmagasabb hegycsúcsát is a 2911 méteres Skoliot. Az ide látogató turisták, vagy hegymászók a hegy lábánál fekvő Litochoróból, azaz az Istenek városából indulhatnak a Zeusz trónjának is nevezett fenséges csúcs meghódítására.

A görög mitológia szerint, itt az Olümposz legtetején van az istenek örök lakhelye. A havas hegygerincen, felhőktől koszorúzva állt a görög Pantheon isteneinek - a tizenkét olümposzi isten kristálypalotája, melyben Zeusz uralkodott. A görög mondavilág szerint Gaia gyermekei a titánok is az Olümposzon éltek és Kronosz, a legfiatalabb és leghatalmasabb titán trónusa is az Olümposz volt.

Ezen sorokat bármely könyvben elolvashatjuk, ha kicsit utána nézünk a könyvtárban, de vajon megtapasztaltad e már, milyen a hegy lábánál magadba szívni a friss, tiszta levegőt? Sétáltál e már a zsenge fű között, hol lábadat minden alkalommal végig cirógatja egy-egy vadvirág? Másztál e már hegyet, hogy a csúcson lepillantva azt érezhesd, te is egy vagy az Istenek közül? Még nem? Akkor gyere, lépd át a kastély parkjában található vékony vonalat, melyet csak egy tábla jelöl, rajta cikornyás betűkkel: Olümposz; mert a hely csak arra vár, hogy felfedezzék minden szépségét és csodáját.



// Szabadon használható játszótér. Aki szeretne egy kicsi kalandot, az a programok ismertetése témában kérheti mesélő segítségét. ^^ //

Újabb nap, újabb lehetőség őrültségekre.
Korán felkelt és bár aranyat – még – nem talált, szerencsés órákat tudhat a háta mögött. Sikeresen kitakarította a madara kalitkáját, össz-vissz három vészesebb karmolást befejezve, ráadásul időben értesült a Pugnaxosok által már megkezdett programokról. Ugyan a megnyitóról lekésett, főzni meg nem tud, azért hamar gondolkodóba esett, tulajdonképpen mivel foglalhatná el magát. Végül arra jutott, hogy egy esetleges baleset a hegyen, és a verseny robbantással egybekötött szabotálása közül a kisebbik rosszat választja.
Szóval itt van.
A szél lágyan belekap a hajába, türelmetlen mozdulattal tűri hátra egyik aranyszín tincsét. Figyelmes lépdelés helyett szélvészként fut felfelé az emelkedőn, egy megfontolt ember valószínűleg inkább óvatos lenne, azonban ő mindig is szeleburdi teremtés volt. Óriási vigyorral ugrik át egy csekélyebb méretű cserjét, majd kifulladás nélkül „farol” le, szinte centikre egy fa törzsétől. Az orra épphogy odaér a kéreghez, egy hajszálon múlt a törés. Szerencséjét látva egyre szélesedik a mosolya, lassan olyan érzetet keltve a szemlélőkben – már ha vannak -, mintha kettészelték volna azt a tököt, amit a feje helyén visel. Legalábbis az értelmi képességeiből ítélve nem lehet igazi az a bizonyos testrész, attól eltekintve, hogy igenis annak tűnik.
Vidáman hátrébb lép, és bambulva forog körbe, hátha meglát valakit. Egy közelben álló fiút vesz csupán észre, így próba-szerencse alapon közelebb sétál hozzá és barátságosan köszön.
- Szervusz! Lycaria Polaris, Signumus. – mutatkozik be egyúttal, mert miért is ne? Sosem szabad kihagyni az alkalmat mások lefárasztására a szócséplésével. Legalábbis valamilyen tudat alatti elve e szerint lehet megfogalmazva.
- De hívhatsz szimplán Lycarianak, vagy akár flúgosnak is, nem zavar. - vigyorog tovább, aztán rájön, hogy talán terhére van a másiknak és elvörösödve hozzáteszi:
- Bocsi, nem szokásom letámadni másokat.
Jah, végülis csak napjában háromszor megyek a társaságom idegeire, az egész szép arány.

Legnagyobb megdöbbenésére a fiút nem ijesztette el a Duracell-nyuszit idéző viselkedése, szóval ha nem is egyhamar, de legyőzi kényszeres vörösödését. Általában az emberek hajukat tépve és sikítozva menekülnek Istenhez imádkozva, mikor elemében van, így aztán megörül, hogy nem rázzák le, sőt.
Ismét szólásra nyitja a száját, mielőtt utóbbira lakatot tehetne bárki is, ömleni kezdenek belőle a szavak, a maga Forma1-es tempójában.
- Nem, nem, bár a nimfalét és a természetközelség csábítóan hangzik, ellenben azt hiszem őket mindig levelekben ábrázolják. Nos, sajna sosem éreztem késztetést a nudizmusra, másrészt meg télen biztos megfáznék olyen lenge öltözetben. A tüdőgyuszi pedig nem valami klassz szórakozás, mikor a többiek a hóban játszanak. – fecseg felszabadultan, sosem tudta hol a határ beszéd terén.
Újra felvillan ezer wattos mosolya, egy fogpasztareklámot idézve reagál a kedves megjegyzésre.
- Az csodás lenne, akkor üdv a klubban! – nyújtja a kezét bolondosan Edward felé. Ugyan eddig nem gondolt rá, hogy meg kellene alapítani az FFF-t (Flúgosok Futóbolond Federációja), most itt a lehetőség, rá nem jellemző lenne kihagyni.
- Én meg szadista lennék? Húú, ezen eddig nem is gondolkoztam! – csillan fel a szeme, egyik rossz szokása komolyan venni a vicceket. A mentális tennivalói listájára fel is jegyzi magában az újabb elmélkedést, unalmas perceiben ezen is eltöprenghet, mégha tréfa is csupán. Ő mindenen szeret elbohóckodni, sose lehet baj a filozofálgatásból, amíg az ember – esetünkben féltünde – optimistán néz szembe a dolgokkal.
Aztán lelkes kifejezés költözik madárijesztőképére, a futásnál kevés jobb mulatság van. Legalábbis szerinte, egy kétszáz kilós, nyolcasikrekkel terhes amerikai nő bizonyára nem így gondolná. Ám mivel ő fiatal, karcsú, remek kondiban van és nem állapotos – lévén az előmunkálatok még nem voltak meg –, izgatottan bólogat párat, és ezzel egy időben fecsegni kezd újfent.
- Zseniális ötlet, rögtön nyúlcipőt húzok! – nevet fel versenyre készen, majd megkérdezi a hátralévő egyetlen fontos információról.
- Számolsz és rajtra?
A szeme már előre csillog, imádja a futkározást. Nem a nyerés a fontos, hanem az élvezet, amit az ilyenfajta móka közben érez. És az utánozhatatlan. Valószínűleg nem véletlenül hódolnak ennek a szenvedélynek annyian, nem csak a busz után loholva, hanem mind versenyeken, mind puszta kikapcsolódásként. Jut is eszébe, az olimpián is vannak hivatásos futók – bár ő hatalmas jóindulattal sem nevezhető annak, maximum hiperaktív félnótásnak -, jelenleg meg ugyebár görög hetet tartanak.

A megjegyzésre felnevet megint, azért azt nem feltételezte volna, hogy sikerül valakit ennyire meglepjen. Tulajdonképpen semmi különöset nem csinált, szinte mindig szökdécselve vagy futva közlekedik. Ugyan az édesapja népe arra tanította, viselkedjen nyugodtabban és kifinomultabban, ezt a tanácsot soha sem fogadta meg. Mi élvezetes lenne bármiben, amennyiben nem adhatná önmagát, folyton elővigyázatosan és szabályok szerint kellene cselekednie, még egy kirándulásnál is? Nem véletlenül jár lábbusszal, örömét leli a felszabadult sétálgatásban és minden ilyesmiben.
Na igen, valóban nincs tél, legalábbis a meleg napsütés és az enyhe szellőben hajladozó élénkzöld lomkoronák nem az említett évszak sajátosságai. Hát jah vannak felfedezések, amikhez még diploma sem kell, mégis el tud mélázni rajta az ember/tünde/törp/egyéb.
A zsenialitásra sugárzó mosolyt küld, neki aztán teljesen mindegy mennyire okos mellette valaki, ő megmarad zakkantnak. Sajnos az ész nem fertőző. Bár véleménye szerint Edward most egyébként is félig komoly csupán, az arckifejezéséből ítélve.
- Persze, hogy tudok! – állítja mély meggyőződéssel. – Csak nem szeretek. A kettő nem üti egymást.
Tényleg nem, ebben kivételesen igaza van. Ugyan tudja meddig tart az egy meg a kettő, és akár háromszázig is végigmondja a szorzótáblát, ez egyáltalán nem dobja fel, sőt. Valószínűleg ezért nem jelentkezett számmisztikára sem. Bármennyire érdekes tantárgy legyen, ő bizonyára elunná magát, hiszen a számok sosem kötötték le, elálmosítja még egy egyszerű egyenlet is. Az más kérdés, hogy ettől függetlenül meg tudja oldani. Amire képes vagy, azt is utálhatod, nem igaz? És őszintén szólva hajlamos figyelmetlenségi hibákat véteni, ahogyan szinte folyamatosan, bármit csináljon. Ergo a matek nem neki lett kitalálva.
Gondolkodása közben feszülten figyelj, várja a végszó elhangzását. Egyik lábát hátrébb csúsztatja, így könnyen el tud majd lendülni. Másikra támaszkodva fordul a fiú felé érdeklődve.
Abban a percben el is hangzik a ROM, mire Lycaria is ellöki magát, a nyakába szedi a lábait és a maga furcsa, fürge szökkenő lépteivel szaladni kezd. Előre, előre, előre.
A szél az arcába süvít, hátralöki a haját, a lába alatt porzik a talaj, a tüdejéből be és ki szökik a levegő váltakozva, kondijának hála a szúró érzés elmarad, vidáman rohan, megállás nélkül.

Legszívesebben világgá kiáltaná a hirtelen rátörő szabadság-érzetet, hihetetlen hangerővel. Futás közben minden határtalanná, az ő akaratától függővé válik, hiszen addig rohanhat, ameddig csak bírja. Mindegy hol van, milyen ruhában, hangulatban, napszakkor, egyedül arra kell figyeljen, hogy maga elé rakja a lábát, egyiket a másik után, amilyen tempósan tudja. Ráadásul a föld nem nézi ki szalad rajta, lehetsz ember, tünde, törp, macska, vagy éppen leveli béka, ugyanúgy végigrohanhat dombon, csupán a saját erejétől és terveitől függ meddig. Ha jobban elgondolkodunk, rájöhetünk, tényleg rettentő kevés olyan elfoglaltság van, ahol valóban az egyénen és a képességein áll vagy bukik a siker, általában a legtöbb játék vagy szórakozás a szerencsén múlik.
Fej fej mellett haladnak felfelé, bár teljesen elmerül a futás élvezetében és nem figyel különösebben. Azért azon meglepődik, hogy egy ponton Edward megáll és mire kettőt szólhatna már méterekre van tőle. Furcsállkodva hátrafordul, aztán mikor látja; sikerült megtartja az egyensúlyát, megnyugodva, ámbár kisebb lelkesedéssel lohol tovább, nem tudja mi lehetett a leállás oka. Az emelkedő tetején lefékez és egy percre térdére támaszkodva vesz nagy levegőt, hosszan kifújva frissül fel a jelenleg sem enyhülő, hűs szellőtől. Közben észreveszi a kikapcsolódott, régi típusú szandálját, köhögésbe fulladt nevetéssel hajol le visszapattintani a kapcsot. Egy gyors mozdulat és már újra rendesen tartja a lábát a bőr cipőféleség. Nem lenne túl kellemes, ha lefelé menet oldódna ki, bizonyára akkor 100% esélye lenne a végtagtöréssel egybekötött eltanyálásra. És hát bármennyire bizarrul hangzik is, arra nincsen szüksége, a gyengélkedőt sosem szívlelte.
Igazából annyira nem merül ki, hiszen mindenhová gyors tempóban megy, megszokta a hosszabb távokat is. A gyakorlat meg ugyebár sokat számít, és neki ott vannak az előnyös génjei is, apja részéről. Ennek ellenére úgy érzi a pugnaxos is bírta volna még sokáig, amennyiben nagyon nyerni szeretne. Mindenesetre megnyugtató, hogy mindketten játék öröméért szaladgáltak ennyit, mosolyogva várja be a nemsokára előtte álló fiút. Némileg meglepett kacagással kapaszkodik a fiú kezébe, elkönyveli, hogy utóbbinak egyre szórakoztatóbb ötletei támadnak. Az pedig ugyebár sosem hátrány.
- Mihindig ihlyen taláhléhkony vagy? – lihegi kutyamód, két forgás között igyekezve emberi hanghoz hasonlatos szavakat produkálni, ám az artikulálás és a szapora lélegzés annyira tökéletesen nem egészítik ki egymást.

Elmosolyodik a válaszra, bár nem úgy sikerül ahogy szeretné, hiába a lendület elnyújtja a vonásait. Ha tudná mi az a hullámvasút meg vidámpark, bizonyára ahhoz hasonlítaná a pörgést. Így azonban leginkább arra emlékezteti ez az egész, amit akkor érzett, mikor pár vicces kedvű rokona úgy gondolta jó ötlet lenne Lycariát ruhástól a mosógépbe dugni, hátha a centrifuga elszórakoztatja egy kemény LSD-függőhöz hasonlatosan energikus és kábult unokahúguk. Vicces volt, ahogyan ez is.
Egy pillanat múlva halk zörejek, neszezés hangja üti meg a fülüket és a forgás abbamarad. Kölyökkutya szemeket mereszt a fiúra és telepatikus üzenetet próbál küldeni, amolyan sétáltatásra váró bernáthegyi módjára, a tekintete egyértelműen üzeni a kérést: Játszuuunk mééég!
Azonban csilingelő nevetés és léptek hangzanak fel, mikor pedig egy villámgyors mozdulattal száznyolcvan fokosat pördül, egy különös úriemberrel és társaságával találja szembe magát. Kíváncsian nézegeti őket, a csodálkozást nem csupán mímeli, valóban elhűlt a hirtelen felbukkanó férfit és a finoman kifejezve is alulöltözött teremtéseket látván. Óvatos lépést tesz hátrafelé, nem fél, viszont arra gondol, jobb lenne óvatosnak lenni, hátha egy mérges helyi szellemet haragítottak magukra, esetleg illetéktelenül hatoltak be a „területére”, alias a hegyre. A bemutatkozást hallva ellenben megnyugszik, eléri a lelki békét, lemegy alfába, stb., egyáltalán nem legyinti meg az ijedtség, az ő felfogásában az istenek jólelkű, ártatlan, kedves alakok, akik nem jelentenek veszélyt senkire. Na jah, meg Hádész is cukorkát osztogat a halottaknak a szabadidejében.
- Köszönjük a szívélyes üdvözletet. – somolyog az istenségre gondtalanul.
– Vidám fickó lehetsz. – jegyzi meg a bor és mámor részre, aztán a pugnaxos példáját követve eleget tesz az illemszabályoknak és tőle telhetően illően próbál bemutatkozni.
– Lycaria Polaris vagyok, istene a semminek, és klubtagja az FFF-nek, lánya Lazaernek és Gabriellnek. – mondja véresen komolyan, névjegykártyát ugyan nem hozott és nudizó női háremmel sem szolgálhat – de még csak fűszoknyás háttértáncosokkal se, pedig az milyen hangulatos lenne! -, ám azért reméli megfelel.
Elképedten figyeli, amint az erősebbik nem képviselői diskurálnak, hát ez van, biztosan nem keltett túl jó benyomást az istenségre, mivel így kihagyja a taktikai megbeszéléseiből, vagy miről lehet szó. Az ő kifacsart logikája kizárólag erre enged következtetni, ergo vállat von és lévén nincs más dolga, odaszökdécsel az egyik gyönyörű nőhöz és most vagy soha alapon megszólítja.
- Szép napot, nem zavarok? – kérdi barátkozó kedvvel és leguggol mellé, egyik ujjával a porba rajzolgatva mindenféle nonfiguratív mintát.
- Ti valamilyen Green Peaces mukik voltatok régen, azért szeretitek ennyire a természetet? Vagy tényleg igazak a görög mítoszok? Tetszik a természetességetek, bár én azért ennél szégyenlősebb vagyok, elismerésem. – vallja be mosolyogva, aztán nem is lábatlankodik tovább, energikusan felpattan és visszasétál Edward felé, azok éppen valami adás-vételt fontolgatnak, ahogyan néhány szót sikerül elcsípnie, akaratán kívül persze. Nem hallgatózik, csakhát éles a füle. Meg hegyes. Meg szerinte túl nagy, ez mindig is zavarta. Mindegy, részletkérdés.
Aztán leesik neki ki az alku tárgya és végletekig hálás pillantást küld a srácnak, nem is tudja mivel érdemelte ki, hálálhatná meg, de mindennél jobban örül, hogy nem lett eladva a kéjenc istennek. Már csak az kéne az önéletrajzába: „Egy napfényes, átlagos hétköznapon a mágustanodánk környékén megvásárolt maga Dionüszosz, hogy a szórakoztatására boldogítsuk egymást más, meztelenkedésben és vidámságban jeles nőszeméllyel, miután a görög isten lepacsizott az egyik iskolatársammal.” Vajon elhinnék? Esetleg betudnák egy fantáziadús utcalány képzelgéseinek? Nem hiszi, hogy egy ilyen kalanddal esélyesebb lenne a bestiaszakértői pályán, szóval inkább kihagyná.

Őszintén szólva Lycarianak még mindig nem kezd megingani a hite az Istenek jóindulatában, annak ellenére, hogy Dionüszosz meg akarja vásárolni. Utóbbi nagyon kedves és figyelmes vele, és van valamilyen furcsa, nem evilági vonzereje, ellenben esze ágában sincs vele tartani. Bármilyen szépen hangzanak a szavai, őt nem csábítják. Szívesebben maradna itt, és játszana tovább Edwarddal, este pedig visszatérne a kastélyba a madarához, ahogyan azt egy többé-kevésbé rendes diák teszi.
Egy pillanatra felemeli a kezét és a csodás virágot finoman megérinti az ujjaival. Erről eszébe jut, mennyire különbözőek a nimfák és viselkedésük is mennyire más. Biztosan nem olyan szórakoztató az életük, mint ahogyan az elsőre látszik. Ugyan szeret szaladgálni és nevetgélni, felfedezni a természetet, ám az élet nem csupán móka és kacagás, ez így van jól. Úgy egy idő után biztosan unalmas lenne, ráadásul sok nő és egy férfi társaságában adottak a viszályok. Amennyiben Dionüszosz megkedvelné, a többiek orrolnának meg rá, ha pedig nem szívlelné, nemsokára magányos lenne. Amúgyis, hiányoznának az iskolatársai, a barátai, az ismerős hegyek, völgyek, a tó, stb. Nem mehet el, nem és nem.
- Köszönöm, amire a leginkább vágynék… nos, szeretnék itt maradni. – jelenti ki határozottan. A hangneme továbbra is udvarias, nincs kétség afelől, hogy nem áll szándékában az istennel tartani.
– Szívesen megismernélek, ám a kastély az otthonom, nem hagyhatom el. És nem vagyok eladó. – rázza meg a fejét picit, makacsan tart ki az álláspontja mellett.
- Ha akarod levelezhetünk! - ajánlja vidoran, mondjuk lehet, egy istennel kevésbé kellene közvetlennek lennie, ki tudja. Eddig nem tűnt annak a tiszteletmániás fajtának, de mégis több száz éven túl van már.
A pugnaxos fiú okfejtésére felkapja a fejét, hátha ez meggyőzi végre a görög istent, nem fog ez működni. Segítségképpen ő is megpróbál hatni rá, próba szerencse.
- Amúgy sem vagyok jó vétel. – bizonygatja őszintén. – Mindent elrontok, főzés helyett általában felrobbantom a konyhát az étellel együtt, hajlamos vagyok eltévedni egy egyirányú utcában, elesek akár sík talajon is, elfejeltem az összes fontos dolgot és a varázslataim tetemes része balszerencsésen sül el. Semmilyen haszon nem származik belőlem, tényleg.
A legszomorúbb az, hogy ez még igaz is. Talán most először életében jön majd kapóra a szerencsétlensége. Vagy nem.
Ijedt pillantást vet Edwardra, halványan dereng neki; egy szalmaszálon a szabadsága. Sosem gondolta volna, hogy egy átlagos, nyári napon maga a bor és mámor istene próbálja megvenni, és bármilyen szimpatikus is legyen a férfi, ez egyáltalán nem sorolható a pozitív élményei közé, legyen akármennyire optimista. Ugyan szórakoztató és izgalmas a kaland, azért mégis meginog a vidám végkifejletbe táplált bizalma.
Amikor a srác elkapja a karját, valamelyst megnyugszik, bár kezdi kötélnek érezni magát, hiszen ellentétes oldalain ketten tartják. Reméli, húzni nem kezdik el, mert van egy olyan érzése, hogy az ő igencsak szilárd testrészei nem feszülni, hanem fájni fognak.
Az évfolyamtársa Herkuleshez hasonlatos félistenségére már meg sem szólal, mert félő, elnevetné magát, ilyenről se hallott eddig. Viszont az ötlet eredeti és ügyes, lehet, be is válik.
Merlinre, mibe keveredtem!

*Húzná magával a lánykát, amikor az ifjú fiú megállítja. Mérgesen néz rá, hiszen megadta, amit a gyerek kért. Vagy mégsem?*
- Nimfákat is kértél? - megbillen egy pillanatra, de azért magabiztosan tartja a karját. - Érdekes, ez valahogy kiment a fejemből. Hát... - a lányokra pillant, akik mérhetetlenül szomorú szemekkel pillantanak vissza rá, kivéve egyet, aki a lány karját ráncigáló fiút nézi. Nem akarja egyikőjüket sem átengedni. Lehet, hogy ma éppen unatkozott, de ragaszkodik hozzájuk.
*Zavartan kapkodja a tekintetét, fogalma sincs hirtelen, hogy mit tegyen. Talán azt az utolsó hordócska bort már nem kellett volna meginni. De hát ki tud ellenállni egy-két nagyobb kupányi vörösbornak, melynek nincsen párja sehol a világon? Hát, ő nem tudta.
Hallgatja a lány magyarázatát, és kicsit hitetlenkedve nyög fel. Megrázza fejét, hátha attól kicsit jobb lesz, de így is csak megszédül.*
- Szavadon foglak, fogsz tőlem levelet kapni. Olyankor, amikor nem is számítanál rá - ígéri meg zavarodottan.
*A lány csacsog, a fiú Herculest játszik, pedig belőle egy is elég, és akkor ennek tetejében kezd is rosszul lenni. Istenként meg csak nem fetrenghet a földön...
Ekkor lép elő a nimfa, akinek Edward üzent a tekintetével. Lágyan bújik az ő szeretett istenéhez, és halkan duruzsolni kezd a fülébe.*
- Drága Dionüszosz, ez a lány nem egy nimfa, csak egy különös szépséggel megáldott halandó gyermek - ő az ilyet mindig megérzi, de ha istene felönt a garatra, nehéz neki megmagyarázni a dolgokat. - Engedd, hogy itt maradjon a fiúval, mi pedig menjünk haza, ígérem, hogy nem bánod meg - nem véletlenül ő tartja a beszédet. - Szeretünk téged, gyere - lassan húzni kezdi az erős férfit maga után, akit hosszú órák után ismét megbabonáz legkedvesebb nimfája. Vissza se pillant a gyerekekre, úgy kiált vissza.
- Legyetek boldogok, élvezzétek az életet! És igyatok az egészségemre! - nimfáit átkarolva eltűnik, mintha itt sem lett volna...

*A fűben egy pugnaxos fiú fekszik egy signumusos lány mellett, szorosan átkarolva őt, miközben magában olyanokat motyog, mint a "nem engedem" és az "itt marad velem". A lány erre a motyogásra kezd el ébredezni, a fiú pedig a lány mocorgására.
Vajon mi történt velük? Megártott nekik a hegyi levegő, a futás, a pörgés, és elájultak? Vagy a hordó bor látványa zsongította meg őket, ami ott áll az egyik fa alatt? Nem lehet tudni.
Annyi biztos, gyönyörű a Lycaria hajában pompázó fehér lotus virág...*

// Köszönöm szépen a játékot! ^^ //

És az ijedtség eltűnik, mielőtt komolyan átvehette volna az elméjén az uralmat. Úgy látszik Dionüszoszon erőt vett az ital, Edward frappáns kifogása, miért nem teljesítette az alku rá eső részét, és káprázatos nimfája szavai.
Mindegy mi volt, ami jobb belátásra térítette, Lycaria örömmel veszi, hogy mégsem lesz eladva, és mindenki visszatér a maga… hát, honnan is jött tulajdonképpen az istenség? Egy másik dimenzióból? Álomföldről? A mítoszok világából? Erre valószínűleg sosem fog rájönni.
Megkönnyebbülten lép hátra egyet és újra felhőtlen a hangulata. Boldogan integet a távozó istennek, még ugrál is hozzá lelkesedésében, nem minden nap elevenednek meg előtte a görögök mondabeli alakjai. A leveles részre somolyogva bólint, újra visszatért belé szokott, derűs jókedve.
- Viszontlátásra és jó mulatást! – nevet utánuk nézve. – Azt megígérjük!
Egy pillanat múlva pedig már hosszú méterek választják el a férfitól és kíséretétől, az érdekes kompánia cseverészve távolodik tőlük. Végülis nem bánja, hogy így alakult, valahol örül is neki, páratlan élményben volt része. Vidáman néz vissza a fiúra és bólogat. Bár alkoholos italt eddig soha életében egy kortyot sem ivott, nem tudja milyen következményei lehetnek, ha pont most változtat ezen. Dehát kihagyni csak nem fogja az alkalmat, mindig úgy viselkedik, mintha az lenne élete utolsó perce. Így biztosan nem szalaszt el semmit.
Azonban mire bármit tehetnének, elsötétül előtte minden, akár éjszaka. A gondolatai is zavarossá válnak, hamarabb találna fel új energiaforrást, minthogy magyarázatot találjon az okára, de hirtelen összefolyik előtte a kép, és elveszti az eszméletét.
Vagy talán végig álmodott?
Ahogy magához tér, az első dolog, amit észrevesz, hogy fekszik. Legalábbis talajhoz túl közeli állapotban van, lévén egy kavics fájón nyomja az oldalát. Mielőtt választ találhatna a kérdésre, miért fetreng a földön, mikor az előbb még stabilan állt a két lábán, eszébe jut, hogy nincs egyedül. Gyorsan felpattan a szeme és komputereket lealázó sebességgel beazonosítja Edwardot, majd egy paradicsom színét felvéve, vöröslő arccal ül fel és a haja mögé bújva próbál rendet rakni zavarosan kavargó gondolatai közt. Egy meteorit is a földbe csapódhatna mellettük, már azon sem lepődne meg. Ezek után körülbelül… semmin. Egy életre elég tanácstalanságot tudhat magáénak, nemhogy megszólalni, normálisan végiggondolni sem képes a történteket. Egyszerűen nem érti hogyan kerültek ide, hová tűnt Dionüszosz és a nimfái. Azt, hogy a képzeletük játéka volt csupán az egész, nos, ezt akkor sem fogadná el, ha belevernék. Túlságosan élénk és valóságos volt.
Mi történt?
Na, ez egy vicces kérdés, halvány lila ibolyája nincsen róla.
- Nem tudom. – fordul vissza Edwardhoz és töprengve megrázza a fejét. Különös érzése támad és felemelve a karját óvatosan megérinti a szőke tincsei közt megbúvó virágot, a mosoly is visszatér az arcára. Végre valami, ami rendben van. Már kezdte azt hinni; megőrült. Bár aki eleve zizzent volt, annál ez valószínűleg nem fent álló lehetőség. Meg aztán mennyi az esélye annak, hogy mindketten ugyanazt hallucinálják? Ugyanis szemlátomást a pugnaxos is osztozik az értetlenségében.
- Azt hiszem. - feleli elmélázva, később pedig cseppnyi aggodalommal kérdez vissza. - És veled?
Fél rákérdezni az "illúzióra", hátha tényleg csupán annyi volt, úgyhogy inkább hagyja is és meggyőzi magát az ellenkezőjéről, a jelek is arra utalnak, ráadásul Edwardról is ez olvasható le.

//Bizony, hála és köszönet.^^//