Télikert

Az biztos, hogy az első emeleten vagyok. Az hiszem… Talán. Valamelyik emeleten vagyok, ez viszont száz százalék, ahogyan az is, hogy egy folyosón, no meg hogy vannak körülöttem lépcsők, ajtók, festmények. Persze ember az nem sok, akitől megkérdezhetném, innen mégis hogyan találok ki a szabadba. Eddig a „csak menj lefelé” módszert alkalmaztam, de az előbb jártam a pincerendszerben, tehát valószínűleg túlságosan lementem. De mennyire kell felmenni, hogy megtaláljam azt a hatalmas, cseppet sem eltéveszthető kifelé vezető kaput? Persze gond nélkül bemagolok fél óra alatt jópár oldalt, de hogy célirányosan eljussak A pontból B pontba? Na, az nem is én lennék. Azért jó lenne sötétedés előtt kijutni, mert ha nem, indulhatok is vissza. Mi a fenének ekkora ez az iskola? A régit is két évembe tellett úgy-ahogy kiismerni, erre természetesen most kezdhetem elölről.
Tehát. Nagy levegő. Hol is vagyok? Hmm… Mintha fűillatot éreznék, olyat meg csak kintről lehet, nem? Tehát vagy van a közelben egy nyitott ablak, vagy egy kijárat. A menj lefelét most átváltom ezek szerint a „menj-az-orrod-után” módszerre, és arra indulok, amerről érzem a szabad levegőt. A gond csak az, hogy minél tovább jutok, annál inkább elbizonytalanodom, mert gyanúsan egy terem ajtaja felé haladok. Tanácstalanul állok meg a szép cseresznyefa bejárat előtt, de még mindig érzem a fűillatot, pedig ez biztosan nem kifelé visz. Most vagy hallucinálok, vagy… Mit tudom én? Mindegy, benyitok, maximum találok egy illegális gyep-lerakatot.
Ez nem jött be, hiszen nem csalás, nem ámítás, mégis kijutok. Valahová… Érzem a mágiát magam körül, tehát nem a szabadban vagyok, ott egyébként sincs ilyen jó idő, és a nap is lemenőben lehet már. Mik is vannak ilyen helyek a suliban? Jéé, hát ez a télikert, és ezek szerint az első emeleten vagyok! Hogy ezt honnan tudom? Bemagoltam az iskola térképét, csak az a gond, hogy ha nincs kiindulási alapom, vagy menet közben elgondolkodom, akkor még véletlenül sem tudom, merre menjek. Innen most már kitalálnék… De ki akarok találni? Itt jó az idő, süt a nap, a virágok illatoznak, és gyönyörűek, és tényleg olyan, mintha a szabadban lennék, csak az a különbség, hogy érzem magam körül a mágiát. Ez egy mágikus hely, haha…
Kicsit beljebb sétálok, útközben finoman végigsimítok a kezem ügyébe akadó virágokon, hiszen annyira szépek, és élettel telik, elbűvölők. Igen, városi gyerek vagyok, én már csak így rácsodálkozok a természetre, és imádom. A nyáron Franciaországban a munkatársaim nagy élvezettel piszkáltak eleinte, amiért minden számukra megszokott, hétköznapi dologra csillogó szemekkel reagáltam, örömmel sóhajtozva. Remélem, hogy nekem sosem lesz megszokott, mindennapi, mindig így fogok reagálni rájuk, mert ha nem… Hová lennének az élet apró örömei? Elhaladok több pad mellett is, de egyrészt nem tűnnek túl kényelmesnek, másrészt meg, ha már itt vagyok, meleg van, és valószínűleg nem is vizes a fű, hát én arra fogok letelepedni. Meg is találom a megfelelő helyet két dús bokor között, melyeknek ágai lekonyulnak édes terhük, a virágaik súlyától.
Kibújok a fekete dzsekimből, leterítem a földre, majd szétnézve megbizonyosodom arról, hogy egyedül vagyok, és a cipőből is kilépek, talpam örömmel köszönti a kellemesen hűs fűszálak selymes érintését. Hogy lehet ezt mindennapinak felfogni?! Az örökös forgalom monoton zaja, a szmog, az egymás tekintetét kerülő, kávét szorongatva dolguk után rohangászó embertömeg, a borús ég, na, az a hétköznapos. Ez meg csodás. Leülök a kabátomra, majd pár másodperc gondolkodás, és egy vállvonás után el is fekszem a fűben, arcomon mosollyal. Becsukom a szemem, és élvezem, hogy még így is látom a napsütést, lábujjaimmal pedig lusta mozdulatokkal babrálok a fűben.
Szia Élet…

Gitártartómmal a hátamon járom a folyosókat. Egy helyet keresek ahol csak én és a gitárom lehetek. Szeretek ilyenkor magam lenni. Nem arról van szó hogy szégyelném magam, de ha nem csicseregnek és viháncolnak a fülembe, jobban tudok koncentrálni. Már egy ideje járom az első emeletet, de még nem találtam olyan helyet ahol minimum két ember ne lett volna. Éppen egy nyitott ajtó előtt haladtam el, mikor fűillat csapta meg az orrom.
~ De hisz ez lehetetlen ~ mondom magamban ~ még az iskolán belül vagyok, nem?
Lassan besétálok. A fényes nap éppen a fejem fölött virít, a fű zöld a talpam alatt, és mindefelé fák, és növények vannak. Furcsa volt az egész, de szép. Lassan körülnézek. Mivel nem látok senkit, elindulok egy pad felé. Leülök rá, majd a hátamról is leszedem a gitárom. A tokot leteszem a padra, majd a hangszert a kezemben tartva, játszani kezdek. Kicsit fars, ezért hangolok rajta egy kicsit. Csak ekkor veszem észre hogy nem vagyok egyedül. Egy lány fekszik a fűben, kicsit messzebb a padomtól. Alig látszik ki a fűből, nagy valószínűséggel ezért nem is vettem őt észre eddig. Most késztetést érzek hogy elmenjek erről a helyről, de valamiért a lábam nem engedelmeskedik. Olyan szép ez a hely, és nem hiszem később vissza fogok találni. Meg hát kiváncsi is vagyok rá, mikor vesz észre. Tovább hangolom a gitárom, állítgatok rajta még néhány hangot. Nagysokára kész is vagyok vele.
- Na akkor gyerünk - mondom, majd pengetek egy akkordot. Mintha a lány mozgolódna... További akkordok sorozatát 'produkálom'. Lassan kezd kibontakozni, első saját kézzel írt számom. Behunyom a szemem, már az sem érdekelne ha éppen egy csoport lépne be azon a mágikus ajtón. Átadom magam a zenének. Teljesen a hatása alatt vagyok. Kizárom a külvilágot, most csak ez a fontos, most csak ez létezik.

Rájöttem, mi hiányzik innen: madárcsicsergés. Ilyen időben, ilyen helyen elengedhetetlen lenne a madárcsicsergés, mert ebben a csöndben túl sok a… csönd. Hallom a saját légvételeim, sőt, szerintem ha nagyon koncentrálnék, még agykerekeim csikorgását is ki tudnám venni. Kár, hogy a levegő illata, a rám sütő nap, alattam a fű gondoskodik arról, hogy ne akarjak olyan nagyon koncentrálni. De egy kis trillát akkor is hiányolok…
Nos, ha az nem is, de léptek felhangzanak nem is olyan távol, egyre közeledve. Már nem vagyok egyedül, és nem is tudom, hogy ennek örüljek e, avagy bosszankodjak rajta. Örülnék az esetben, ha olyan valaki érkezett volna, akivel jóban vagyok, de az a sajnálatos tényállás, hogy jelenleg nem sok ilyen személy van, mivel nemrég érkeztem az iskolába, és még nem nagyon volt alkalmam kialakítani bármiféle baráti kört is. Bosszankodok, ha egy hülye liba érkezett, és arról akar majd velem csacsogni, hogy vajon miért nincs itt több rózsaszín virág, vagy egyáltalán, a fű miért nem pink. Sosem bírtam az ilyeneket, és ez le is rí rólam, éppen ezért ők sem bírnak, távolról utáljuk egymást. Nos, ha egy ilyen jött, akkor én azt hiszem, hogy megyek is. Pedig de nincs hozzá kedvem!
Vajon ha nem nyitom ki a szemem, akkor az olyan, mintha még mindig egyedül lennék? Próba szerencse… Én tuti nem mennék oda senkihez, aki csukott szemmel, látszólag alva fekszik a fűben, hátha váratlan társaságom is így van vele. Ha meg nem jön ide, akkor tőlem azt csinál, amit akar, mivel közterületen vagyunk, vagy mifene. Az iskola olyan területén, ahová bárki bejöhet, és azt tehet, amihez éppen kedve szottyan, ha az nem ütközik a szabályokkal.
Nem, nem jön tovább, tőlem nem annyira messze, de szerencsére nem is olyan közel megáll, a hangokból ítélve leül, matat. Hát… Nem ér fel egy madárcsicsergéssel, de legalább már nincs olyan természetellenes csend. Aztán gitárhang harsan, én meg majdnem felnyögök. Ennyit a nyugalomról… Ráadásul semmi értelmeset nem játszik, csak penget kicsit, csönd, megint penget, csönd. Mégis mit csinál? Nagy a kísértés, hogy kilessek a szemhéjam alól, meg is próbálom, de nincs a látóteremben. Aztán megszólal, és legalább most már azt tudom, hogy a másik erre vetődő fiú. Meg magában beszél… Ez utóbbi talán nem a legbiztatóbb jel, de mivel én is szoktam, inkább nem vonok le messzemenő következtetéseket.
Végre valami zenefélét játszik, sőt, határozottan zenét, nem is rosszat, a dallam elragadó, és rábír, hogy jobban megnézzem az ezt előidéző embert is. Könyökömre támaszkodva felemelkedek, és úgy figyelem a csukott szemmel gitározó alakot. Mivel ebben a könyöklő helyzetben cipzáras pulóverem nyaka eléggé fojtó, inkább törökülésbe ülök, és úgy hallgatózom tovább. Hmm… Remélem nem bánja, hogy hallom, vagy nézem, vagy bármi. Megkérdezném én, hogy zavarom e, de az arca átszellemültségéből ítélve észre sem venné, hogy beszélek, vagy éppen nagyon is rosszul érintené, hogy piszkálom. Azt hiszem, inkább megvárom, míg abbahagyja, addig meg… Addig meg maradok, ahol vagyok.

Hallom a friss fű sercenését. Nagy valószínűséggel a lány mozgolódik. De nem, most nem érdekel. Nem szól hogy hagyjam abba, vagy akármi, ezekszerint tetszik neki a dolog. Egyre jobban beleadom magam a zenébe, egyre jobban koncentrálok. De hirtelen valami történik. PANG! Az egyik húr elszakad.
~ Na remek ~ mondom magamban, még mindig becsukott szemmel ~ ennek is most kell tönkremennie. Lassan kinyitom a szemem és a gitáromra nézek. Egyből látom hogy az E1-es, magyarul a legkisebb húr szakadt el. Folyamatosan érzem magamon a lány pillantását, de nem törődök vele, ha akar majd idejön. Még szerencse hogy van egy tartalék húrom. Kiszedem a tokból majd, nekikezdek hát a hosszadalmas munkának. Mármint neki kezdenék, de lassacskán rá kell jönnöm hogy egyedül nem tudom megcsinálni. Ránézek a lányra, méregetem egy kicsit, előszedem a legszebb mosolyomat, majd megszólalok:
- Öhh helló - kezdek bele tétován - tudnál nekem segíteni egy kicsit? Elszakadt az egyik húrom, és ki szeretném cserélni. Nem kéne egyebet csinálnod, csak megfogni a nyakát.
Mosollyal az arcomon várom a lány reakcióját, remélhetőleg nem rohan el egyből, és hagy itt engem.

//bocsesz hogy rövid lett Embarassed

//

A zene ütemére mozgatom pucér lábujjaimat, kezeimmel is a fűben matatva. Jó ez a gitárszó, talán még az eddig annyira hiányolt madárcsicsergést is űbereli. Bevallom, kissé irigylek mindenkit, akinek megadatott, hogy hangszeren játszhat, legyen az bármilyen. Nekem valahogy ez kimaradt az életemből, leginkább azért, mert nem volt rá pénzünk, no meg az igazat megvallva időm sem. Aztán pedig beszippantott a varázsvilág, és annyi olyan dolgot kellett hirtelen megtanulnom, ami elengedhetetlenül fontos, hogy el is feledkeztem az olyanokról, amik – teszem azt – csak kikapcsolódásként lettek volna jók. Pedig akartam én zongorázni, dobolni, furulyázni, klarinétozni, szájharmonikázni, és igen, természetesen gitározni is. Aztán most nagyjából ott tartok, hogy ügyesen meg tudom pendíteni a triangulumot, ha nagyon jó napom van.
Pedig milyen jó lehet! Már csak azért is, amilyen arcot új társaságom vág, miközben a húrokat pengeti. Ez az átszellemültség… Na, engem csak az állatok közelében fog el néha ilyen, vagy virágok között. A lényeg, hogy engem a természet kapcsol ki, bár ez már csak annyiból is fura, hogy mindeközben városban nőttem fel. Rossz helyre születtem, ezt nem először kell megállapítanom.
Már épp tökélyre fejleszteném a „nézek, de nem látok, miközben hallgatom a zenét” elfoglaltságot, mikor valami fura, elnyújtott hang tör elő a gitárból, amolyan semmi jót nem jelentő fajta. Csönd lesz, nekem pedig itt az alkalmam, hogy megszólaljak végre, jelezve, hogy hahó, itt vagyok, nem magadban vagy, remélem nem zavarlak. De valahogy nincs kedvem megtörni a hallgatást… Olyan nyugis így, talán jobb is, ha csak ücsörgök, és nézek ki a fejemből, amúgy sem vagyok az a nagy csevegős, már csak azért sem, mert leginkább hülyeségeket beszélek.
Figyelem, ahogy matat a tokban, elővesz valamit, majd nagyon koncentrált fejjel babrál a gitáron, látszólag eredménytelenül. Aztán rám néz… Nem lepődik meg, tehát valószínűleg tudta, hogy itt vagyok, ami annyit tesz, hogy ő sem nagyon vágyik társaságra, hiszen nem szólított meg. Elmosolyodik, megszólít, mire én nem tehetek mást, mint hogy visszamosolygok. Ez a gyengém, ha valaki így közeledik, akkor nyert ügye van, képtelenség, hogy bárit is megtagadjak egy vidám embertől. Még itt miattam lenne szomorú, azt meg nem bírnám elviselni.
- Persze – kezdek feltápászkodni. – Amennyiben megmutatod, mit hívsz a nyakának, és az nem törékeny – válaszolom, miközben a padjához lépek, kissé idétlenül, mert a jobb lábam a kifacsart törökülésnek köszönhetően elzsibbadt egy egészen kicsikét. – Ugyanis ha az, akkor te sem akarhatod, hogy a kezembe fogjam – magyarázom vigyorogva a kitételt, majd érdeklődve veszem szemügyre közelebbről is a hangszert.
- Egyébként tetszett, amit játszottál. Mióta gitározol?

A lány visszamosolyog. Hmm ez jó jel. Majd megszólal, és lassan a padomhoz lépked. Kicsit furcsán, no de sebaj, kedvesnek tűnik és ez nálam már egy jó pont. Fölemelem a hangszert, majd mutatóujjamal rámutatok a nyakrészre.
- Ez itt - mondom - ez a hosszú rész.
Kicsit idétlenül hangzik, de belém már úgy verték hogy ez a nyak, és kész.
- Ja és nem annyira törékeny, ne félj - megeresztek egy mosolyt. Látom rajta hogy nagyon érdekli a hanszer. Egészen közel hajol hozzá, megnézi minden porcikáját.
- Hmm mióta is? - kérdezem magamtól. Körülbelül, 10 éve. Nagyon örülök annak hogy tetszett, ugyanis ez az első saját kezemmel írt nótám.
Önkéntelenül, egy kicsit kihúzom magam. Eddig nem kaptam sok dícséretet, ha azt mondták gitározzak megtettem, majd vége is lett a dolognak. Se egy jó szó, vagy akár egy érintés, semmi. Kicsit fölbátorodok ezen.
- Ha akarod, amint megvagyunk ezzel, tanítgatlak egy kicsit - mondom, majd a lány kezébe nyomom a nyak részt.
- Na szóval annyi lenne a feladat, hogy ezt itt megfogod - itt rámutatok a nyak végére - én pedig "ráfűzöm" a húrt.
Nekikezdünk hát a munkának, és (kisebb fennakadások közepette) nemsokára be is fejezzük.
- Köszönöm szépen - mondom végezetül - már csak be kell hangolnom és már neki is kezdhetünk. Nekiállok hát megint beállítani a húrt. A munka közben bemutatkozok neki.
- Az én nevem Harold, Harold Clanford - mondom majd egyik kezem odanyújtom a lánynak.

Rámutat a nyakára, és bármennyire is azt mondja, hogy nem az, nekem igenis törékenynek tűnik a többi részéhez képest. Miért a legvékonyabb valamire kell nekem rátennem a kezem? Miért nem lehet mondjuk arra a széles, magas izére, ami olyan jó masszívnak tűnik?
- Hát, ha azt mondod, hogy nem törékeny… - mondom bizonytalanul, azért egy kissé gyanakodva méregetve a „nyakat”, amit majd fognom kell. De hamar eltereli a figyelmem, ahogy bevallja, ez az első dal, amit ő maga írt. Nem tehetek róla, de egészen más szemmel mérem végig, hiszen valaki, aki saját magától képes ilyen hangokat egymás után állítani, hogy abból zene jöjjön ki… nos, az zseni, és pont.
- Hű, gratulálok, nekem nagyon tetszett, egészen egyedi volt – dicsérem lelkesen. – És nem utolsó sorban fülbemászó. Ne lepődj meg, ha csuklani fogsz, mert szokásom dúdolgatni, és ha egész nap ez fog menni a fejemben, akkor lehet, hogy majd sokat emlegetlek.
Ahogy a kezembe fogom a hangszert, kissé elbizonytalanodom. Én tényleg, de igazán ügyetlen tudok lenni, ha nem állatokról van szó. Különös módon az ő társaságukban teljesen feloldódom, és sosem történik velem semmi baj, de amint emberek közé keveredem… Maradjunk annyiban, hogy valamilyen véletlen folytán törtem már el varázspálcát is, pedig az a hivatalos álláspont szerint nem könnyű. Háháá… Eskü, meg sem erőltettem magam, csak véletlen volt.
- Tanítgatnál? – pillantok fel rá csodálkozva, mert eddig összeráncolt homlokkal koncentráltam a dolgomra, hogy fogjam, amit a kezembe adott. – Nem tudod, most mire vállalkoztál – vigyorodom el. Több tanárom is majd sírásra késztettem azzal, hogy ahhoz, amihez nincs érzékem, ahhoz aztán tényleg nincs, sőt, az ilyenekben kifejezetten katasztrofális antitalentum vagyok. Még mindig mosolyogva csúsztatom feljebb a kezem, hogy a mutatott pontra fogjak, és figyelem, ahogy a húrral babrál. Vékony ujjai vannak, gondolom ez az, amit zenészkéznek neveznek, vagy valami ilyesmi.
- Hangolás? Azt csináltad akkor is, mikor bejöttél? – nézem érdeklődve, ahogy csavargatja azokat a… csavargatni valókat, meg pengeti a húrokat néha. Mondjuk nekem aztán semmi különbség nincs a hangzások között, de úgy tűnik, ő tudja, hogy mit csinál...
- Szia Harold, az én nevem Cailin Landry – fogadom el a felém nyújtott kezet. – De szólíts csak Linnek, vagy Lininek, egyszerűbb…
Na igen, különleges nevem van, ami szép és jó, még életemben nem találkoztam másik Cailinnel, de olyannal sem nagyon, aki olvasás után helyesen ki tudná ejteni. Ha már itt tartunk, három éves koromig én magam sem nagyon tudtam kiejteni…
- És honnan jött az ötlet, hogy saját dalt írj? Van valami apropója, vagy csak úgy spontán a dolog? – kérdezem érdeklődve, miközben egyik lábam magam alá húzom, örülve annak, hogy végre nem zsibbad.

Ülünk a padon, közben hallgatom Cailin dicséreteit. Nagyon jól esik hallani ezeket. Mint korábban mondtam nem volt ilyenben részem sűrűn.
- Köszönöm szépen - mondom mosolyogva a lánynak - és majd ha elkezdek csuklani eszembe fogsz jutni.
Látszik rajta, hogy egy kicsit feszült. Bár ezt nem tudom mire vélne, de beérem azzal hogy esetleg egy kicsit szégyenlős és nem is boncolgatom tovább ezt a témát. Mikor megemlítem neki hogy esetleg taníthatnám, egy kicsit csodálkozva nézett rám.
- Ne félts te engem - mondom neki határozottan, de azért mosoly kíséretében - ha nem is fogok belőled gitárvirtuózt faragni, de azért az alapokat megtaníthatom. Persze csak ha akarod.
Miközben hangolom a gitárt, véletlenül hozzáér a kezem Lin kezéhez. El is kapom onnan, de nem hirtelen mozdulattal. Lassan elhúzom a kezem, majd tovább hangolom a gitárom. Ránézek a lányra, majd rámosolygok. Puha és bársonyos volt a keze, jó érzés volt hozzáérni. Lassan befejezem a munkámat. Leellenőriztem az összes húrt, és tökéletesen jók.
- Igen, ezt csináltam az elején is, gondolom út közben kicsit elállítódott.
Közben megtudom a nevét is, és mit ne mondjak érdekes és szép neve van a hölgyeménynek.
- Szóval Cailin - most hálát adok a kiejtésóráknak - remélem tudod hogy szép neved van.
Mindkét kezembe fogom a gitárt, majd pengetek rajta néhány akkordot. Szépen szól, a hangok a helyükön vannak. Ideje a gitárleckék elkezdésének.
- Hát nem is tudom - fogós kérdés, kicsit elgondolkozok rajta - hát igazából mindig volt bennem egy kicsi bizonyítás vágy, de eddig még soha nem sikerült dalba foglalnom. Szívből remélem hogy most végre sikerült. Na de akkor kezdjük el szerintem - mondom neki majd közelebb ülök hozzá, így majd talán jobban eléri a húrokat.

*Ma igazán kellemes idő volt, de ugyebár egy diáknak nem mindig van ideje kihasználni a jóidőt. Bár egész nap hét ágra sütött a nap, Samynek mégsem volt lehetősége kimenni a napra. Tanulnia kellett. Mostanában eléggé elhanyagolta, és tudta jól, ha ma nem áll neki végre, sosem fogja befejezni. Mostanra viszont elfáradt, sőt meg is unta már a tanulást, szóval úgy döntött, elmegy felfedező útra, és sétál egyet. Ki nem akart menni, sötét is van már, na meg hideg is. Így inkább a kastélyban indult útnak. Sokáig csak céltalanul mászkált, Majd valahogy kilyukadt az első emeleten. Egy nagy cseresznye fa ajtó állta útját, ő pedig kiváncsian lépett be rajta. Ámulva figyelte azt, ami odabent a szeme elé tárult. A mennyezetet elvarázsolták, így az égboltot tükrözi, a padlót pedig véges végig fű borítja. Mindenfelé virágok és növények. Lenyűgöző.*
~Ez valamiféle belső kert lehet.~ *Gyönyörködve indul sétára, majd leül egy padra.*

Szobájában ücsörgött az ablak előtt és olvasgatott. Közben az eget a fákat és a kinti tájat figyelte. Lassan beköszönt a tavasz, az idő egyre melegebb a nap egyre többet süt. A virágok is már kezdenek előbújni a földből, a madarak egyre többet csicseregnek és dalolnak. A természet már ébredezik.
Szóval egész nap csak ücsörgött és olvasgatott és közben már besötétedett, ezért eléggé elgémberedtek a végtagja, úgy gondolja hogy kinyújtóztatja őket. Kiment a szobájából le a társalgóba majd elindult kóborolni , végül egy nagy ajtó előtt kötött ki a térképen amit kapott be azonosította a termet , majd bement.
Csodálatos szoba tárult a szemei elé , mindenütt szép növények, mi közben a virágok között sétál egy lányt pillant meg , szelíden int felé pusztán illedelmességből , na és mert szereti a csinos lányokat.

*Szinte már már festői a táj. Samy kényelmesen eldől a padon, majd énekelni kezd, csengő angyali hangon (xD). Ez egy japán zene, de van benne angol is. Igazán megszerette.*

-Travel to the moon
Kimi wa nemuri, yume wo toku
Dare mo inai,
hoshi no hikari
Ayatsuri nagara

Tsuyoku naru tame,
Wasureta
egao
Kitto futari nara, torimodosu

Kidzuite
I'm here
waiting for you
Ima to wa chigau mirai ga atte mo
I'm here waiting
for you
Sakebi tsudzukete
Kitto kokoro wa,
Tsunagu ito wo
tagutteru
Ano koro no watashi,
Me wo samasu you ni
No need to
cry...
*Csendben el dalolászik magának. Majd csak egy ág reccsenésére figyel fel, és ül fel. Érkezett egy fiú. Kissé elpirul, reméli, nem hallotta meg hogy énekel. Felül, majd visszaint a fiúnak.*-Szia! Samantha vagyok. *Mutatkozik be neki, kicsit hangosan beszélve, hiszen nincs még olyan közel a fiú.*-Leülsz? *Érdeklődik. Nincs nagy kedve egyedül üldögélni, így örül a társaságnak. *

Ahogy halad kezével végig simítja a bokrok és a magasabb virágok leveleit, jobbra balra tekintgetve gyönyörködik a kert szépségében. mint közelebb ér a lányhoz meghallja annak énekét és nézni szinte már bámulni kezdi , kicsit gyorsít is léptein. Samantha abba hagyja az éneklést, vissza köszön majd helyet kínál maga mellet.
~ Aranyos hangja van.~ Mosolyog Nero magában.
- Köszönöm.
Közben oda ér a lányhoz.
-Szia az én nevem Nero Talbot.
Mutatkozik be majd leül a padra kisebb távolságot hagyva maga és a lány között.
- Szépen énekeltél, gyakran énekelgetsz így magadnak ? Vagy a fáknak daloltál ?

-Örülök hogy megismerhetlek Nero. *Mosolyog rá kedvesen, s barátságosan a fiúra.*~Hallotta az énekléést. Nee.~*Nem szeret társaságban énekelni, noha régen nem zavarta, és sokan mondták hogy szép a hangja ma már nagyon nem.*-Ohh, hát köszi. Neem, nem túl gyakran. Néha ha eszembe jut egy dal, akkor esetleg. De egyébként nem gyakran.*Kis pír jelenik meg az arcán, hisz zavarja, hogy hallották énekelni. Lesüti a szemeit, mély levegőt vesz összeszedi magát, és újra felnéz.*-Mióta vagy itt? *Érdeklődik. Bár nem lehet túl régóta a fiú sem, hiszen elég meglepetten jött be ő is ide. Vagy ha itt is van régebb óta, itt még biztosan nem járt.*

Beszélgetés közben mindvégig a Samanthat nézi. Szemeit végig ereszti a lányon.Látra rajta a zavrt és hogy elpirult. Mindvégig a szemébe néz.
~Csinos , szemre való teremtés.~ Gondolja
Bólogat közben és mikor a lány befejezi.
-Miért nem énekelsz mások előtt ? Lámpalázas vagy ? Vagy csak nem szereted a feltűnést ? Szerintem nagyon szépen tudsz énekelni és a hangod is kellemes.
Mosolyog közben.
- A kérdésed re felelve, nem rég jöttem kb egy-két hete, ezt a kertet is most látom először. Nagy kár sajnos mert nagyon szép, és amúgy te mikor érkeztél ?

~jajj ne néz már ennyire~ *Megint zavarba fog jönni, ha Nero továbbra is így figyelni fogja. Továbbra is zavartan, elsimít egy kósza tincset az arcából.*-Egyszerűen nem szeretek. Lehet lámpaláz, egyszerűen csak nem szeretek tömegben lenni. *Magyarázza Neronak. Majd érdeklődve hallgatja a válaszát.*-Hát, én sem vagyok még itt olyan régóta. Még előző évben érkeztem, de elég későn, így meg sem próbáltam a vizsgát. Valószínűleg nem sikerült volna. Szóval maradtam elsős. A nyarat a családommal töltöttem, vagyis egy részét. Aztán visszajöttem, és a maradék másfél hónapban pedig nekiálltam a tanulásnak. Szóval még én is elég sűrűn tévedek el, és bukkanok fel új, még addig ismeretlen helyeken.*Na igen, most megfeledkezett a zavaráról, és eléggé megeredt a nyelve. Na de mostmár csendben marad, nem akarja elijeszteni a beszélgető partnerét. *-És honnan érkeztél ide? *Kérdi újból, hogy ne csak ő beszéljen.*

//Na majd vmikor folyt köv Very Happy

//

~Harold~

- Ó, akkor ha én kezdek csuklani, akkor tudom, hogy csuklottál – mondom vigyorogva, majd legyintek egyet. – Ne is figyelj rám, szokásom túlkomplikálni a dolgokat.
És akkor még enyhén fejeztem ki magam… Nem tehetek róla, minden bizonnyal genetikus a dolog, bár hogy nem anyutól örököltem, az is biztos, mert ő olyan egyszerű, nyugis személyiség, velem ellentétben. Tessék, itt van még egy rossz dolog, amit sosem ismert, de így is utált apám terjedelmes számlájára írhatok. Már alig fér rá…
- Szeretném, persze, de valójában nem téged féltelek, hanem a gitárt – intek fejemmel a kezemben tartott hangszer felé. – Nem vagyok egy zseni, ha tárgyakkal kell babrálni.
Hű, ezt most jól megmondtam… Tehát most tényleg a tárgyakkal való babrálással azonosítottam a zenélést? Igen, határozottan ezt tettem. Nos, gratulálok magamnak! Pedig tényleg felnézek minden zenészre, de pont, mert magamat nem tartom annak, ha én csinálnám, az csak babrálás lenne.
Még mindig nagyon koncentrálok arra, hogy ott, meg úgy fogjam a gitár nyakát (mert hát most már azt is tudom, hogy van neki olyan, sőt, meg is tudom mutatni, hol), ahol és ahogy kell, ezért nem kicsit ijedek meg, mikor a keze az enyémhez ér. Na jó, ez nem az a fajta felpattanok-és-sikítok fajta ijedtség, hanem csak amolyan megrezzenek-és-a-szívem-dübörög féle. Hiába, én ilyen ijedős vagyok, de azért a gitár fölött rámosolygok, hátha ezzel elterelem a megrezzenésemről a figyelmét. Varázsmosoly, haha…
- Ilyen könnyen elállítódik? Mármint… Ezek szerint minden használat előtt végig kell ezt játszanod? – kérdezem érdeklődve, mert hiszen elviekben épp most leszek megtanítva pár fogásra. És akkor már nem árt, ha úgy néz ki, mintha kicsit értenék is hozzá.
- Köszönöm – mosolyodom el megint, mikor megdicséri a nevem. – Már én is megbékéltem vele, annak ellenére, hogy nem épp gyakori, és kiejteni sem a legkönnyebb. Pláne mikor hat éves az ember, elöl nincs foga, és egy egész osztály előtt marhára zavarban van.
Felkuncogok, ahogy eszembe jut az eset, mert bár akkor nagyon nem tartottam viccesnek, hogy mindenki „cajlin”-nak hív, így visszagondolva mégiscsak az.
- Úgy értem, hogy miről szól a dal? Milyen érzelmedre alapul? Vagy ez nem így megy?
Igen, makacsul terelem a szót arról, hogy nekem most megint hozzá kéne nyúlnom az gitárhoz, bár gyanús, hogy nem adja fel még a saját érdekében sem, hiszen erre utaló magatartása van. Másképp fogalmazva közelebb húzódik hozzám, gondolom oktatási célzattal, ami szép és jó, csak… Eddig vajon miért nem vettem észre, hogy ilyen szép kék a szeme? Mert hát az… Fenébe.

____
Megjegyzés: Bocsibocsibocsi, hogy csak most! *szépen néz, hátha megbocsátanak neki*

Nagyokat mosolyogva hallgatom a lányt, érdekes személyisége van, de nekem tetszik. Mindig is bírtam az ilyen "nevetek és hülyülök amikor csak tudok" típusú embereket.
- Nyugodtan folytasd - mondom mosollyal az arcomon, mikor mondandója végén csak legyintett egyet. Őszintén szóval kíváncsi vagyok arra mit tud belőle még kihozni.
- Ezt sem kell félteni - mondom neki, miközben kezemmel kicsit fölemelem a gitárom, mutatva hogy mire is gondolok - és szívesen megtanítalak babrálni rajta.
Mosolyogva mondom ezt, és nem szemrehányóan. Cseppet sem. Látom rajta, hogy kicsit el is szégyellte magát a dolog miatt. Ekkor ér kezem az övéhez. Érzem rajta, hogy összerezzen. Ránézek, és mily meglepő, egy szép 'elfedő' mosolyt látok. Visszamosolygok rá, majd válaszolok a kérdésre:
- Hát, igazából nem minden alkalommal kell ezt eljátszani, én sem értem mitől is állítódott el. De néha igenis megesik, akár magától is. Sőt már olyannal is találkoztam, mikor egy húr magától pattant el, miközben hozzá sem értem a gitárhoz.
Igen, néha ilyen balesetek is megtörténnek. Elég nagyot ugrottam, mikor a húr hatalmas ricsajjal elpattant. A következő eseten csak kuncogni tudok, hozzászólni nem nagyon, de látom ő is röhög, így én is beszállok.
- Érzelmek? Hát ez egy jó kérdés. Mint mondottam volt, van benne egy adag bizonyítási vágy, és igen be kell valljam, nem sok barátom volt előző iskolámban, így nagy valószínűséggel egy nagy adag baráthiány is van benne - na és persze szeretethiány, de ezt már inkább csak magamban teszem hozzá. Mikor közelebb húzódok hozzá, önkéntelenül is szép, magával ragadó kékeszöld szemeibe nézek. Kicsit megzavarodok, de összerezzenek és megint a fő feladatra koncentrálok.
- Na szóval - szembefordulok vele majd elérhető közelségbe rakom a gitárt markoló kezem hozzá - kezdjük a legalapabbal. Ez itt a C-dúr.
Lefogom az utolsó "oszlopban" az alulról 2-ik húrt, az utolsó elöttiben a fentről 3-ikat és végül az utolsótól számítva a harmadikban a fölső kettőt. Megpendítem a húrokat.
- Ez lenne a C-dúr - ölébe adom a gitárt - és most te próbáld meg. Jó erősen fogd le a húrokat.
Az gitár nyakához rakom a kezem, hogy megmutassam, melyik húrokat kell lefogni.

//Samantha Cerry//

Nem zavarja hogy a lány elpirult továbbra is csak a szemeit legelteti rajta. Ő már csak ilyen típus, eléggé bámulós de azért tudja hol a határ, ha már tényleg kényelmetlen a helyzet akkor abba hagyja. Sokszor volt az hogy emiatt került slamasztikába , de mostanra már megtanulta hogyan kerülje el ezeket a dolgokat. Közben Samanthanak tényleg megered a nyelve.
~ Ezeket nem is kérdeztem tőle , de nem is baj , még így is eléggé bájos.~
Magában elmosolyodik.
- Na és sok érdekes helyet találtál már az úgynevezett kalandjaid során ?
Egyébként én Fortunából jöttem , egy csendes kis angol városka , van egy nagyobbacska bírtokunk a várostól néhány km-re egy szép völgyben.NEmesi családból származok de ezzel nem szeretek dicskedni.

Nero Talbot.
*Érdeklődve hallgatja, Nero válaszát.*-Biztosan nagyon szép hely. *Mosolyog rá Nerora. Kezd elmúlni zavartsága. Mostmár nem fog zavarba jönni. Nem nem.*-Hááát, még nem sok helyet. Kint sétálgattam multkorában. Bent pedig nagyrészt még csak a folyosókat próbálom felfedezni. Még ott is ellehet tévedni.*Magyarázza továbbra is mosolyogva.*-Van kedved sétálni egyet, még lefekvés előtt? *Kérdi. Már egészen elgémberedett az üléstől. Semmi hátsószándék nincs a kérdésében. Most még csak el sem pirul.*
//És most visszafagyunk mint márciusban a természet még egy utolsó fagyás során.//

~Harold~

- Nem akarhatod, hogy ezt folytassam – jelentem be vigyorogva. Igen, az új ismerősök még mind annyira pozitívak… Aztán egy idő után majd ők is belekezdenek, hogy „Liniiii, kegyelmezz!”, meg „Ezt most itt hagyd abba!” és társaik, amit én egyébként megértek, sőt, örülök is neki, hogy leállítanak, mielőtt túlpörgök, mint egy búgócsiga. Még akkor is, ha a többségének halvány milkalila gőze sincs, mi az a búgócsiga. Hmm… Hogy is lyukadtam én ki ide?! Ja, igen. – Még én magam sem akarom folytatni, csak néha tör rám valami ilyen, de akkor le kell állítani, mert hajlamos vagyok a földtől való totális elrugaszkodásra.
És akkor még enyhén fejeztem ki magam…
- Tudod, egyszer – mutatom szabad kezemmel az egyet, majd rájövök, hogy ez hülyén néz ki, így hát inkább gyorsan a fülem mögé tűröm a hajam, úgy folytatom. – volt ilyen a kezemben. Nem élte túl a találkozást szegény.
Pedig én eskü, nem akartam beledobna a tábortűzbe! De felálltam, és meglöktek, és megijedtem, ésésés… Na szóval nem akartam.
- Magától? – kérdezek vissza, majd felcsillanó szemmel, tettetett álmélkodással hozzáteszem: - Jééé, varázslat!
Felkuncogok, majd egy bocsánatkérő vállvonás után visszatérek a beszélgetés normálisabb felébe, azaz hallgatom, amit ő mond.
- Óó, ezt meg tudom érteni – bólogatok megértően. – Már itt vagyok másfél éve, de igazándiból nem szereztem barátokat. Egyébként is mindig anyás voltam, azt hiszem, ő a legjobb barátom is, de azért a régi sulimban összejött egy kisebb banda. Itt meg… - Lógva hagyom a mondat végét, elég egyértelműen éreztetve, hogy a Torneransban még nem sikerült meglelnem a saját baráti társaságomat. Ennek több oka is lehet, az első mindjárt az, hogy nem vagyok túl normális, és ezt nagyon sokáig titkolni sem tudom. A második, hogy az állatok között nyolcszor olyan jól érzem magam, mint az iskolatársaim között, a harmadik gyanús pont pedig az, hogy az esetek 99%-ában késésben, vagy épp eltévedésben vagyok, mikor is nem szoktak barátságot köttetni. Hát… Így jártam.
- Te elsős vagy, ugye? Mert nem emlékszem, hogy láttalak volna… Persze ez nem jelenti azt, hogy nem járhatsz már ide egy ideje, csak úgy értem, hogy… - Hát ez bizony zavart motyogásba fulladt. Ezután lesz a ciki, ha bejelenti, bizony még közös óráink is voltak, sőt, remélem signus, hogy még gázabb legyen. – Tehát hányadéves vagy? És melyik házba jársz?
Igen, talán így kellett volna nekikezdeni is.
Figyelem, ahogy számára a legalapabb dolgot kezdi mutatni nagy lelkesen, és már előre tudom, hogy itt nagyon ki lesz készítve valaki, még ha nem is direkt. Mert hát nekem nem ez az alap… Nekem úgy tűnik, hogy tök random helyeken, tök random zsinórokat fogdos le, és az a C-dúr. Na, a lefogdosás talán még menni is fog…
Azért kicsit elbizonytalanodom, mikor az ölembe teszi a gitárt. Eddig is ilyen nagy volt? Kisebbnek tűnt… Jesszus, ez el sem fér a kezemben! De igétlen érzés! Jó, nyugi Cailin, meg tudod csinálni. Képzeld azt, hogy egy kicsi unikornist tartasz az öledben. Csak gyengéden. Kicsi unikornis, kicsi unikornis, kicsi unikornis…
Míg sikeresen beszuggerálom magamnak, hogy most éppen állattal foglalkozom, tehát menni fog, ő rendíthetetlenül mutatja, hol és mit kéne nekem lefogni. Izé…
- És ez az alap? Egyből ilyen sok zsinór? Nincs valami extrakezdő vonal? – kérdezem felvont szemöldökkel, miközben próbálom követni, amit az előbb csinált, nem sok sikerrel. – Mondjuk ezt itt meg tudom fogni. Nem elég?
Leszorítom a legvastagabb izét, és úgy érzem, hogy körülbelül ennyi az én teljesítményem gitár terén. Mit nekem dúr? Még ha C is… Különben is… Hová lett az A meg a B dúr? Miért egyből a C-vel kezdjük? Ennyi, zenei antitalentum vagyok, ráadásul határozottan rémlik, hogy énekórákon mindig amőbáztunk, ahelyett, hogy odafigyeltünk volna. Pedig például e percben jól jönne… Vagy felajánlhatom neki, hogy inkább amőbázzunk most is. Na ja.

- Mint láthatod - itt, széles mosolyra húzva szám, körbemutatok a kezeimmel - se közel, se távol nincsenek olyan tárgyak melyek veszélyt, jelentenének a gitárra.
És tényleg, ha csak nem áll szándékában Cailin-nek szétzúzni a gitárt a földön, vagy egy fa törzsén akkor semmi gond nem adódhat. Látom a "csodálkozást" az arcán mikor elmondom neki a magától szétpattanó húr esetét, nem bírtam megállni, hogy ne nevessek egy kicsit. Nem, nem rajta, csak az érdekes árkifejezésén.
- Vagy egyszerűen csak a fizika egyik tétele - mondom, még mindig röhögve a lánynak.
Hát igen a barátok... Az sohasem könnyű eset. Talán majd velem szerencséje lesz.
- Én igazából se anyás, se apás, se barátos nem voltam - mondom mosollyal. Igen még az ilyen témáknál is meg tudom tartani a mosolygós külsőt. Talán ez az egyik legjobb tulajdonságom - néha - néha előfordult hogy akadt egy két szimpatikus ember, de azok mind, vagy elköltöztek, vagy átiratkoztak egy másik iskolába. A többiek meg, hát... eléggé beképzeltek voltak. Egyszerűen nem bírtam elviselni a társaságukat
Igen, kicsit elkalandoztam, és ezt most észre is vettem.
- Hát igazából még csak most érkeztem, így nem sűrűn láthattál eddig - mondom megnyugtatásképpen - és a Pilluamuletoba járok.
Még csak most veszem észre, hogy milyen nehéz is kimondani a karom nevét. Isten áldja azokat a kiejtésórákat...
Kicsit ügyetlenkedve veszi át a gitárt tőlem, de azért én kitartóan mutogatom neki a dolgokat. Látszik, rajta hogy izgul, ezért próbálom lenyugtatni.
- Ne izgulj, ha görcsösen kezdesz neki tényleg nem fog menni. Próbáld meg elengedni magad. Ha gondolod itt is, hagylak a gitárral, hátha akkor kicsit fölengedsz - mondom neki viccelődve.
- Oké, oké igazad van bocsánat - mondom - akkor először bemutatom neked a húrokat.
Átveszem tőle a gitárt, majd intek hogy hajoljon kicsit közelebb.
- Ez itt - rámutatok a legfölső, legvastagabb húrra - az E6 - húr. Ez itt alatta az A5 - ös. Ez alatt helyezkedik el a D4 - es. Ez alatt a G3 - as található. Alulról a második, a H2 - es. És végül a legalsó az E1 - es.
- Eddig tiszta? - kérdezem mosollyal az arcomon.

Samantha Cerry

Igen az , minden évszakban pompás látványt nyújt a táj. Sokat szoktam barangolni a közeli területeken.
*Majd csendben hallgatja a lány mondandóját és helyeslően bólogat, szokásához híven.*
Én még nem nagyon tévedtem el , hiszen nem nagyon mozdultam ki mióta itt vagyok. Habár érkezésem kor felfigyeltem a táj és a birtok szépségére, meg az ablakomból is szoktam csodálni, néha kedvet is kaptam egy egy sétára de mén nem nagyon volt időm, meg hát eleinte egyedül nem nagyon akaródzik menni.
*Tisztára belefeledkezett a mondandójába , és a kérdés billenti ki az elmerült állapotból.*
- Rendben menjünk, szívesen körülnéznék ebben a kertben is.

˝Nero Talbot˝

*Kínos csend áll be, na de ez most nem olyan vészes, hiszen Nero beleegyezett a sétálásba. Így most felállnak, és elindulnak tenni egy kört a télikertben. Samy gyönyörködik a tájban, figyeli a növényeket virágokat. Egészen elbűvöli a sok virág.*
-Igazán gyönyörű itt.*Szólal meg nagy sokára. Az ember azt hihetné már, hogy el is felejtette hogy nincs egyedül.*
-Melyik évszakot szereted a legjobban? *Kérdi kis szünet után, és felpillant a fiúra, egy aranyos kis félmosoly kíséretében. Ahogy sétálnak, véletlenül összeér a kezük. No igen, véletlenül. Vagy a sors akarta így? Nem tudni. Samy hamar visszahúzza a kezét, és ismét, a már megszokott pír látható az arcán.*

//ismét fagy//

~Harold~

- Igen, te nem látsz potenciális veszélyforrást, de még nem ismered a karmám. Az egy nagyon találékony valami… - vetem ellen, bár csak ímmel-ámmal, már beletörődtem, hogy itt gitártanítás lesz. Egyrészt nagyon örülök, másrészt viszont… Komolyan mondtam, hogy halálos vagyok a hangszerek számára. Bárki, aki látott már „akcióban”, nem mondaná, hogy nincs itt semmi veszélyes, ugyanis én magam vagyok az. De ezt azt hiszem, most nem fogom elmondani.
- Fizika… - fintorodom el. – Ki lehet vele üldözni a világból, kérlek ne is említsd! Jobban szeretem, ha azt hihetem, hogy varázslatról van szó… Még az is érthetőbb, mint az a reál tantárgynak csúfolt egzakt tudomány.
Na igen, mikor a suli után visszatértem egy mugli gimnáziumba, kissé el voltam maradva a dolgokkal, amik nekik természetesek voltak. Minek fizika, hiszen egy pálcalendítés, és van minden? Meg a kémia… Igaz, hogy a bájitaltanon undorító dolgokkal foglalkozunk, mégis nagyságrendekkel érdekfeszítőbb, mint bármi, amit azokon az órákon tanultam. Összességében a varázsvilág után a mugliké szürke és unalmas, sajnos.
- Pedig nem tűnsz annak a remete-típusnak – mérem végig megint érdeklődve. Valahogy nem így képzelem az antiszociális egyéneket, Harold teljesen rendben van szerintem, nem értem, miért nincsenek barátai. Kedves mosolya, megnyerő külseje, és hát… khm… a szemei! Már megint elkalandoztam… Tehát semmi okát nem látom, hogy miért ilyen magányos, hiszen még kedves is, ami a kamasz pasiknál ritka. Ki érti a világot? Én tuti nem. – De egyébként ezt a „mindenki eltűnik körülöttem” életérzést ismerem, minden egyes ember vagy tünde, akivel jóban lettem tavaly, mára már sehol nincs. Néha kezdem azt hinni, hogy meg vagyok átkozva…
Na persze aztán mindig elvetem, elvégre nincs bennem ehhez a elmélethez elég önhittség, hiszen ha így lenne, akkor körülöttem forogna a világ, ami ugye lehetetlen. Vagy ha mégsem, akkor itt a magyarázat, miért tévedek el mindig: a hülye világ feszt forog itt nekem. Mondjuk ezt már valami Galilei nevű csodabogár is kifejtette, de azt nem mondta, hogy a szerencsétlenebb emberréteg ettől teljesen összezavarodhat.
- Nemrég érkeztél? Hűű… Akkor még mindig izgalmas lehet itt számodra! – csillan fel a szemem lelkesen. Emlékszem a saját első heteimre, mikor az egész hely egy nagy csodának tűnt, aminek minden cseppjét ki kell élvezni. Ez mára néha akaratlanul is rohanó monotonitásba sikkad, de azért próbálkozom. – Én signus vagyok, szolgálatodra. És milyen a sárga kar?
- Itt ne hagyj! – tágul kistányérnyira a szemem, ahogy felveti, és legszívesebben a gitár helyett a kezébe kapaszkodnék. Engem egyedül hagyni ezzel a… ezzel a… Közelebbről kifejezetten ijesztő, valóban. Sok zsinór, tekerentyű, bizgentyű, izémicsoda, hogyishívják, amik mind-mind elromolhatnak, ha csak hozzájuk érek. Az kéne még, hogy egyedül maradjak vele! Bezzeg egy csapat hippogriffel gond nélkül elszöszölök… - Mindjárt megszokom, csak kell egy kis… idő.
Vagy nyugtatófőzet… Pár jógagyakorlat? Mélylégzés. Menni fog!
Homlokráncolva próbálom követni, melyik húr milyen elnevezést kapott, és nem igazán találok benne rendszert azon túl, hogy legalább a számok konstans csökkennek hattól egyig. Miért nem lehet egyszerűen számok szerint elnevezni őket? Vagy ha már feltétlenül kell neki betű is, akkor miért ilyen össze vissza? Miért nem A6, B5, C4, D3, E2, F1? Sokkal, de sokkal logikusabb és megjegyezhetőbb lenne!
- Tisztának tiszta… - mondom, homlokom már nem csak hogy ráncos, de talán kockás is, ahogy próbálom megjegyezni a betűk sorrendjét. Azért persze nem bírom ki, hogy ne osszam meg vele is, mennyire nem látom benne a rendszert. – Minek kell hozzájuk betű? Nem elég csak egy jelző nekik? Vagy ha mégis kell, hát miért ilyen hülye sorrendben?
Ujjaimmal végigsimítok a húrokon, magamban felsorolva a nevüket párszor, hogy memorizáljam, meg szokjam az érintésüket.
- Egyébként bocsi – nézek fel bűnbánó mosollyal. – Sok és hülye kérdésem van, meg természetesen nekem mindennek az okát értenem kell, hogy egyáltalán bármit is csinálhassak. Már ha nem állatokról van szó…

*Mikor Peter csipkelődően kezd el beszélni vele, Jess válasza egy enhye szúrós tekintet.*
- Ha-ha-ha, nagyon vicces.*Kicsit kiölti a nyelvét, majd figyel a válaszra, mivel nem igazán van időérzéke, de ő is valahogy így tippelt időileg, szóval meg van elégedve a válasszal teljes mértékben, úgyhogy enyhén bólint is egyet.*
- Rendben, akkor menjünk.*Éppen lefele készül ugrani, mikor a srác felé nyújtja a kezét, bár nem voltak túl magasan, ha már ilyen udvarias elfogadja a segítséget, majd miután lejött, elengedi azt és elindul jobbra. Persze mutat is az ujjával mikor a fiú kérdez. Normális tempóban lépked, majd mikor a cseresznyefa ajtóhoz érnek lassít és megszólal.*
- Légyszíves hunyd be a szemeb.*Majd mikor ezzel megvolt, megfogja a srác kezét, kinyitja előtte az ajtót és bevezeti szépen, lassan, aztán becsukja az ajtót, Peter mellé áll és a fülébe súgja, hogy ne törje meg a varázst.*
- Kinyithatod.*Rámosolyog, majd megvárja, hogy a fiú körülnézzen.*
- Innen te vezetsz.*Szólal meg pár perc múlva.*