Szökőkút

*Ugyan Emmeline valóba nem lát semmit a lány kezén, jobbank látja nem belekötni a dologba, és elnéző mosollyal hallgatja az anekdotát a tűzokádó, láthatatlan kismadárról.*
- Bizonyára jó társad lehet, csak, nem akarlak bántani, de előfordulhat, hogy elkényeztetted őt.
*Teljesen normális emberi "bogárnak" veszi a láthatatlan társakat, és úgy beszél a témáról, mintha szakértő lenne, de legalábbis tudná, mi az a kilimpi.*
- Nos, a tünde dühről én is tudnék mesélni - *szúrja morogva közbe Emmeline, mert eszébe ötlik, milyen bolondot csinált magából természetmágián, majd elvigyorodik a manós hasonlaton.* - Méghogy rokonok!
*Nem tudja megállni, kibuggyan belőle a kacagás, eldől a fűbe, úgy nevet tovább, szinte a könnyei is kicsordulnak.*
- Ez a nap poénja! Rokonsági kapcsolat?!
*Még mindig alig kap levegőt, de újra felül, hogy kifejtse véleményét.*
- Talán annyi lehet a közös bennünk és a manókban, hogy nincs semmi közünk az emberekhez!
*Hangjában némi arrogancia is hallatszik, de ez már csak természetes egy ilyen feltételezés hallatán egy tündénél.
A jókedve persze azonnal alábbhagy a szomorú hangsúlyra, amivel Heather a szüleiről szól.
~Kire emlékeztet engem...?
Persze nem jön rá, hogy saját magára, de addig jó, amíg nem gondol a saját felmenőire.*
- Egy sárkány is kedves állat, amíg neki nem áll tüzet okádani... - *idézi a kedvenc mondását, amit legtöbbször ugyan emberekre ért, de most témába vágónak talál, bár azért ennyire még ő sem naiv, vannak rossz tapasztalatai a dühöngő, vagy éppen ijedt állatokkal.*
- Nos, én gyógyító leszek, és auror vagy átoktörő, ha minden igaz, és AtyaúrWayner professzor, meg a többi tanár is úgy gondoja.
*Enyhén elhúzza a száját, no nem a tanárokat minősítve, hanem hogy még mennyi mindent nem tud.*
- Nem is említetted, melyik karba tartozol?

- Tényleg jó társ - pillant a kis madárra -, és hidd el, nincs elkényeztetve, ők ilyen öntörvényűek - magyarázza lágy hangon, majd megsimogatja a kis fejet. A morgolódásra kíváncsian félre billenti fejét.
- Mesélj, mi történt, miért lettél mérges? Csak nem ráléptek a kisujjadra? - kérdezi komolyan, miközben a lány lábfejét kezdi el nézegetni.
*Érdeklődve nézi a tünde lány kacagását, szinte már úgy, mint azok a mugli tudósok a sok furcsaságot a mikroszkópjaikon keresztül. Még nem látott tündét kacagni, talán csak mosolyogni vagy éppen roppant dühösen nézni, na de kacagni. Törökülésbe helyezkedik, könyökölni kezd a lábán, és kezébe támasztja a fejét. Amikor Emmeline meg tud szólalni, még reménykedik benne, hogy talán tőle más választ kap, és értelmet nyer a teóriája, de kissé csalódik, amikor ugyanazt a választ kapja, mint előtte.*
- Igazán kár, érdekes lett volna ebben a témában kutatni, de ha ennyire biztos vagy benne - vonja meg a vállát. A mondatra halványan elmosolyodik.
- Nem kezd el tüzet okádni, ha jó helyen csikized meg! - inti meg mutatóujjával a lányt, s komoly tekintetén látni lehet, ha most itt lenne egy sárkány, nyugodt szívvel kezdené el a kísérletezgetést.
- Gyógyító leszel, igazán? - kérdezi lelkesen. - Akkor majd, ha megharap egy lény, csak hozzád fogok fordulni, rendben? - kidüllesztett szemeivel közel hajol Emmeline-hez, úgy várja a választ, aztán visszahúzódik és meglepetten néz a másikra.
- AtyaúrWayner professzor? Szegény ember, jól kitoltak vele a szülei, hogy ilyen furi nevet adtak neki - jegyzi meg csodálkozva, szemeiben pedig feltűnik két könnycsepp, annyira sajnálja a tanár urat.
- Melyik karba? - kérdezi szipogva. - A Signumusba osztottak be, ezért viselek sárga nadrágot - teszi még hozzá. - Képzeld, mesélték, hogy van ritka fehér hollójuk is, mit szólsz hozzá? - kérdezi vidáman, teljesen megfeledkezve szegény professzor különös nevéről.

*Emmeline, bár eddig sem volt egy búskomor típus, képtele abbahagyni a vigyorgást beszélgetőpartnere szavainak hallatán.*
- Mérges? Én? Ugyan, semmiért, nagyon ritkán tudnak csak felbosszantani, a környezetem szerencséjére. De legutóbb Természetmágián tűz a víz ellen cstát vívtunk, és nos... Elveszítettem a fejemet, és előhívtam a föld-elememet, ráadásul... - *pirul el a gondolatra azóta is* - olyan erős volt akkor a győzelmi vágyam, hogy azt is elfelejtettem, hogy nem tündék ellen harcolok, kihasználtam a fizikai előnyömet, és előhívtam a föld elememet.
*Kifejezetten egkönnyebbül, hogy ezt végre elmondhatta vaélakinek, sokkal szabadabbnak érzi magát.*
- Persze, ha szükséged van rá, gyere csak bátran, szívesen segítek - *örül ő is a témaváltásnak, és a mosoly újra visszakúszik az arcára.* - AtyaúrWayner?!
*Nem tehet róla, újra kidől a fűbe, és most már nem csak szinte, hanem ténylegesen is potyognak a könnyei a nevetéstől.*
- Nem, a teljes neve Gerard Rowne Wayner, csak ő az iskola teljhatalmőú igazgatója, és ez a becenév valahogy ráragadt...
*Még mindig a földön fekszik, azon kapva magát, hogy újra nem kap levegőt a földön fetrengős röhögéstől, már másodszorra a beszélgetés folyamán. Ez már Amelienél is nagy teljesítmény, ha ezt eléri nála, nemhogy egy olyan embernél, akit alig tíz perce ismer. A sárga nadrágos megjegyzés csak tetéz a dolgon, már nem is nevet csak hangtalanu rázkódik, patakzó könnyekkel. Ilyenkor látszik rajta, hogy csak egy nagy kislány, semmi több. Egy nagyon nagy kislány, ahogy Heather is megjegyezte, mivel még a száznyolcvan centit is fölülről látja.*
- Fehér holló? Nem tudtam róla, de biztos igazad van.
*A kezét a feje alá támasztja, és pihegve próbál nem visszaesni élete első igazi röhögőgörcsébe, újra.*
- És mondd, kikkel találkoztál már? Voltál már órákon? Ezek szerint szereted a Legendás Lények Gondozását. Vagy tévedek?
*Nem akar tapintatlan lenni a faggatózásával, de máris olyan közel érzi magához a furcsa lányt, mintha már jó ideje ismernék egymást, ennek a naiv stílusnak, ami oly sokáig őt magát is jellemezte, nem tud ellenállni, és akár veszélyesen is kitárulkozik egy ex-rokonlélek előtt.*

- Oh, ez tényleg nagyon...hm, hogy is mondjam, szóval, higgadtabban kellett volna viselkedned, de hát ez csak az én véleményem, én például mindig teóriák alapján próbálok mindent megoldani, csak azt a sok eszemet használva - mutogat a fejére komolyan.
*Aztán csak csendben figyeli, ahogyan a tünde lány eldől a fűben, és rázza őt a jóízű kacagás. Mosolyogva szemléli, hogyan potyognak a könnyei. *
- Értem, szóval, ez csak egy becenév. Még jó, hogy elmondtad, lehet, hogy így köszöntem volna neki, ha szembe találkozom vele a folyosón - mondja kissé magasabb hangon.
*Majd inkább csendben marad, és hagyja, hogy a lány kedvére kacarásszon, úgy tűnik, jót tesz neki, Heather pedig mindig jót akar az embereknek, meg a tündéknek jelen esetben. Amikor kissé csillapodik a nevetés, megvonja a vállait, és ujjával fura figurákat rajzolgat a földbe.*
- Nem tudom, hogy igazam van-e, mert nem mutatták meg - meséli legörbült szájjal. - Pedig én olyan kedves voltam.
*Igen, Heathernek egyetlen egy nagy szenvedélye van, és azok a különleges állatok. És az, hogy titokban tartják előtte a madár kilétét, nagyon fáj neki.*
- Kikkel találkoztam? Hm..., először egy bizonyos Marquez professzorral, de ő olyan hűvös volt velem, biztosra veszem, hogy éjjel nyitott ablaknál aludt, és megharapta a fülét egy rosszkedvet hozó mórgánc - súgja a lánynak, mintha ezzel közös titkuk lenne. - Aztán találkoztam kedves Bitta Gewinnel, aki majdnem annyira leszidott, mint Anyu szokott, mert nem olvastam el a szabályzatot, és megkérdeztem tőle, lehet e éjszaka az erdőben hajkurkászó mafikára vadászni - von vállat a lány. - Ő csak fél-tünde - teszi még hozzá mellékesen, teljesen semleges hangon. - Aztán találkoztam veled, Emmeline Way Pugnax Prefektus - mosolyog vidáman a tündére. - Más eddig nem nagyon akart velem szóba állni, nem tudom, hogy miért - motyogja, miközben ködös tekintettel nézi, ahogyan néhány csepp víz a földre esik, ahelyett, hogy csatlakozna a többi vízcsepp társához. - Órákon pedig még nem voltam, csak tegnap érkeztem - pillant a göndör hajú tündére, majd felpattan a földről, amivel lehet, hogy a frászt hozza Emmeline-re, mivel eddig semmi olyan szándékot nem mutatott, hogy a fején kívül mást is meg szándékozni mozdítani. - Az LLG-t pedig tényleg szeretem, bár engem jobban érdekelnek azok a kis állatok, amiket még fel kell fedezni, megtalálni, felkutatni.
*Hirtelen a tünde felé fordul.*
- Mondd csak, Emmeline, vannak barátaid itt az iskolában? És nekem szerinted lesznek? - mindezt úgy kérdezi meg, mintha csak arról folyt volna a szó, hogy a tünde tejet vagy citromlét kér-e a teájába.

*Emmeline figyelmesn hallgatja Heather szavait az ismerőseiről, és Marquez professzor jellemzésénél megereszt egy vigyort. Ugyan ő maga nem ilyennek ismerte meg, de a kis emberlány sejthetően sok emberből kihozhatja a türelmetlenebbik énét. Például, Bittából is ahogy hallja.*
- Az éjszakai erdőjárást én sem ajánlom neked, engem csak a kastéélyban csíptek el kései kóborlásért, és csak a szerencsémen múlott, hogy nem kaptam pontlevonást vagy büntetőmunkát.
*Ő is előveszi ezt a közös titok dolgot, a közel hajolással egyetemben, hiszen ez lényegében az is lett: a karvezető helyettese pusztán jóindulatból nem büntette meg.*
- Nem értem a többieket, miért nem bezsélgetnek veled, hiszen kész felüdülés vagy! Veled beszélgetni felér egy... - *keresi a megfelelő szavakat* - jó sétával a mediterrán lombok alatt, hallgatva a szél susogását a fák között, érezve a virágzó narancsfák illatát.
*A tündelány hangja minden gúnytól mentes, valóban élvezi a nem mindennapi táralgást.
Meglepi, hogy Heather csak most érkezett, ő maga szinte el sem tudja képzelni, milyen volt régebben az élete a kastélyon kívül. Enyhén összerezzen, ahogy a fent emlegetett hölgyemény felpattan, de ő maga inkább háton fekve marad, csak kényelmesen mottóval.*
- Barátaim?
*Ezzel a kérdéssel valóban megdöbbenti Emmelinet, de nem akar udvariatlan lenni, így némi behunyt szemű gondolkodás után válaszol.*
- Nos, szerintem mondhatom azt, hogy vannak barátaim. Amelie Clarkson a szobatársam, vele nagyon jókat tudtam beszélgetni, és Mya Edain, a házad prefektusa is nagyon kedves volt hozzám mindig. De... Nos nem tudom, azt hiszem, őket a barátaimnak mondhatom. És ne aggódj, most már neked biztos van egy barátod.
*Kedvesen mosolyogva utal saját magára ezzel, hiszen neki belopta magát a szívébe a lány, a furcsa dolgaival együtt.*
- Mondd, te honnan jöttél? Mindig is tudtad, hogy boszorkány vagy?
*Ezzel burkoltan érdeklődik, aranyvérű-e Heather, de nem azért mert ilyen fontos neki, hanem mert ar aranyvérű emberekben némi arroganciát fedezett föl, ami a mellette toporgó kishölgyből teljes mértékben hiányzik.*

- Majd úgy sétálok ki, hogy ne bukjak le. Tudod, a mafikák jobban szeretik a sötétet, és akkor bátrabban előbújnak - magyarázza komolyan, miközben a szökőkút vizét fodroztatja.
*A kedves szavakra hófehér arcán feltűnik egy halvány kis pír, ködös szemeiben most megcsillan a hála.*
- Igazán köszönöm, Emmeline - bólint, miközben nem veszi le pillantását a lányról. - Ritkán szólnak hozzám ilyen szép szavakkal - teszi hozzá olyan őszintén, amivel másokat általában csak zavarba hoz.
*Mint ahogyan a tünde lány kérdése is, miszerint vannak-e barátai.*
- Ha törődnek veled, akkor igen, a barátaid, ebben biztos vagyok - mondja nyugodt hangon. - És ezek szerint, te leszel a barátom? - kérdezi meglepetten, majd fittyet hányva minden illedelmességre, letérdel Emmeline mellé, és megpaskolgatja a kezét. - Nem tudom, miért döntöttél így, de hidd el, ha bármilyen kis agyfurkász a fejedbe kíváncsiskodik, én ott leszek, hogy kicsapjam azt a fejedből egy óriás lexikonnal - bizonygatja jószívűségét, de azért nem árt, ha mostantól, mielőtt Heather közelébe megy, megnézi, van e a kezében egy nagy, nehéz könyv. Ha van, jobb, ha tart némi távolságot.
*Majd újra felpattan, és elindul vissza a kastély felé. A kérdésre visszaperdül, mint egy kissé hibbant balerina.*
- Honnan jöttem? Waterford megye, Waterford városából, Írországból - kiáltja vissza. - És mint ahogyan téged, engem is születésemtől fogva számon tartanak. De a származással nem törődünk, nem igaz? - a tünde lányra mosolyog, majd újra perdül egyet, és szökdécselve folytatja útját.
- Remélem, hogy hamarosan újra találkozunk, Emmeline Way Pugnax Prefektus! - viszi még a tünde lány felé a szél utolsó szavait.

~Lisianthus

Rick nyugodtan lépdel a kastély birtokán, lazításra, nyugalomra vágyik, ám ez sehol sem jön össze. Mindenhol császkál egy-két nebuló, akiknek a társaságuk nem oly’ csábító az ifjú Westingham szemében. Még perceket bóklászik erre-arra, s néhol rájön, hogy rengeteg olyan hely van, ahol még nem is járt. Persze nem nehéz erre a következtetésre jutni, ugyanis általában megmarad a négy fal kellemes félhomályában.
Mikor a Szökőkúthoz érkezik, egyenesen a szélét veszi célba, ahol a hátára fekszik, úgy pihen. Rengeteg minden jár a fejében, nem az élet ügyes-bajos dolgai, hanem inkább kísérletek, a céljai, amikre vágyik, és hasonlók.
Fülében cseng a forrás nyugtató hangja, miközben íriszei az eget pásztázzák, ahol a felkelő napot egy jótékony felhő takarja el.

**Hozzászólások** : 104 **Évfolyam** : Második

*A mai nap ismét csak kipihenten ébredt a vörös hajú leányka, mint szinte mindig. Valahogy Sian még az új helyeken is remekül tud aludni. A mai napra egy fekete, körülbelül térdig érő szoknyát húzott fel és felső gyanánt pedig egy bordó toppot, melyen egy V alakú kivágás található, így egy kis betekintést enged – a szégyenlősnek nem éppen mondható lánya. Na jó, egy embernek már sikerült ez miatt zavarba hoznia, na nem is egyszer, de az az ő hibája is volt. Tuti, hogy máskor egy pasinak se engedi meg, hogy a szobájában aludjon. Még ha nincs is még beosztva, akkor sem. Majd alszik a klubhelyiségben vagy ahol akar, de nála nem.
Na de a mai nap ismét egy új lehetőség a kastély felfedezésére, a lány viszont most még se azt tervezi. Inkább lenéz a már jól ismert helyre, ami igen csak megtetszett neki, a szökőkúthoz. Fló mondjuk nem volt olyan szimpi, amikor itt összefutottak, de talán most mással is sikeresen összehozza a sors. Gyors léptekkel sétál fel az alagsorból, közben vörös tincsei ide-oda lengedeznek. Ez a hosszú haj átka, legalábbis sokak szerint, de Sian, a fél-tünde lányka nagyon is örül annak, hogy ilyen szép haja van. Amikor már a földszinten van, a bejárat felé indul, amit most kijáratként használ, majd átvág a parkon és végül megpillantja a szökőkutat. De a hely nem üres, már van ott egy pihenő diák, méghozzá egy olyan srác, akit még csak látásból se ismer. Pedig elég sok emberrel találkozott már, na de most itt egy újabb lehetőség. Halkan, ahogy a tündék szoktak menni, közeledik a fiúhoz, majd mosolyogva fölé hajol, aminek az a következménye, hogy a vörös tincsek elérik a fiút és gyengéden végigsimítják annak arcát. Ha Rick kinyitja a szemét, akkor egy sárga szempárral találja szembe magát és egy vörös bozóttal, ami mögül két hegyes fülecske bújik. Csak nézi-nézi a srácot, hogy vajon elaludt-e vagy ébren van. De ha minden igaz, akkor ez hamarosan kiderül, mert ahogy a szél fúj, úgy tincseit is fújdogálja, tehát tovább játszadozik a fiú arcával.*

~Sian

Miközben íriszeivel az eget pásztázza, a felhő, mely eddig a kellemes nézelődést biztosította hősünk számára, tovább vándorol, így a nap erős sugarai miatt behunyja a szemét.
Eltelik egy perc…
Két perc…
És Ricknek bőven elég ez az idő, hogy azt tegye, amit általában naponta csak egyszer, és akkor is csak keveset szokott. Elalszik.
Sian léptei – talán a fél-tünde származás miatt – egészen halkak, talán csak a fűszálak finom hajlongása hallható meg, az is leginkább a könnyűléptűek népének a tagjainak. Így hát érthető, hogy nem hall meg semmit, csak tovább alszik, békésen, nyugodtan.
A fölé hajoló fejnél kicsit felriad, de szempárja nem nyílik, azt gondolja, hogy a felhő visszatért, és nem világít többet csukott szemhéjára. Szinte azonnal visszaszenderül álmába, ám a hajtincsek újból felzavarják. Már aludna is vissza, annak betudván, hogy biztos egy fa ága volt, de aztán tudatosul benne, hogy tisztán emlékszik, hogy az a növény a szökőkút másik oldalán van. Ergo nem egy levél volt az. Szemeit kinyitja, és észreveszi a vörös hajzuhatagot, s csak aztán a szép arcot, és az ahhoz tartozó sárga szemeket.
- Mi a franc?
Nyilvánul meg egyszerűen, s az arc, amely a haj finom érintését csak élvezte, most csöppet grimaszba vándorol át, és felül. Ha a lány nem szeretné, hogy lefejeljék a hasát, akkor jobban teszi, ha ő is elfogadható pózba helyezkedik.
- Éppen szép álomból ébresztettél fel. – Közli vele egyszerűen, majd folytatja halk mondanivalóját. – Bár való igaz, és tény, hogy ilyen minőségű mellekre régen nem ébredtem. – Férfiból van, és ez most meg is látszik rajta, még akkor is, hogy sok más hímnemű társával ellentétben általában jobban meg tudja tartani nyugalmát, és finoman fogalmaz. Nem volt hiábavaló a szigorú arisztokrata nevelés.
Ez egy tündefajzat, vagy lehet, hogy csak fél, egy tisztavérű nem így viselkedik. Hülye hegyesfülűek.
Igen, eme nemes fajt nem igazán kedveli, bolondnak tartja őket. Lehet, hogy ennek az utálatnak köze van az irigységhez is, hiszen örök életük van, de leginkább megveti őket fehér-mágia imádatuk, és rettentően élet-tisztelő természetük miatt.
- Mi járatban vagy errefelé? Azt hittem, egyedül leszek.

*Ez a középkor dolog kezd határozottan idegesítő lenni.
Egy fiú kerülgeti a fákat, bokrokat, meg úgy a park növényeit, magában morogva, méghozzá a fentebb említett téma miatt. Nem elég, hogy egy új iskolát kell megszoknia, még boldoguljon a középkorban... Hát kössz. Mondjuk a változás számára nem nagy, hiszen nem mozdul ki a városba, de azért mégiscsak rémisztő az ablakon kitekintve a több száz éves elmaradással szembesülni.
Végül egy sóhajjal veti le magát a kopottas, sokat megélt, öreg kút mellé, majd csak nekitámaszkodik, és az eddig a kezében tartott labdát dobálgatja. Feldobja, elkapja, feldobja, elkapja... Egészen jó szórakozás, akár úgy is mondhatnánk, olcsó játék hülye Leventéknek. Öltözékén nincsen semmi feltűnő, egyszerű fekete póló, fekete nadrág, rajta pedig fehér, vékony kabátszerűség, nyakában sál. Ez persze csak dísznek van, nem a hideg miatt, mert hidegnek nem nevezhető az idő, maximum hűvösnek, így estefelé.
És újra feldobja a labdát... az viszont kissé eltéveszti az irányt, a szökőkút oldalára pattan, onnan pedig bele vízbe. Levente felsóhajt, de nem nyúl utána. Nem, most olyan jól ül itt... Semmi kedve felállni, és kihalászni a labdát.*

**Hozzászólások** : 9 **Évfolyam** : Első

*Egy szénfekete holló suhan el Levente mellett, egyenesen a labdáért tart, amit óvatosan megragad a lábaival, majd felkap, és halkan károgva elszáll vele együtt a fiú mellett, eltűnve az egyik fa mögött. Halk füttyszó hallatszódik, pont arról, amerre a madár eltűnt, majd hangosabb károgás. Halk nevetés, majd megzörrennek a bokrok és egy egészen kedves arcú leányzó lép elő. Farmernadrág, fekete alapon színes csillagos öv, egyszerű, zöld póló, hátán hátizsák, maga mellett illetve mögött egy utazótáska, olyan sporttáska, amit éppen magával húz. Egyik vállán egy fehér egér pihen, a másikon az a holló, ami Levente labdáját elvitte. És igen, a lány jobb kezében ott is van a labda.* -Azt hiszem ez a tiéd. *mondja, miközben közelebb sétál a fiúhoz, majd megáll előtte, és odadobja a labdát.* -Jessica vagyok. Benned kihez van szerencsém? *érdeklődik kíváncsian, miközben hosszú, barna hajába bele-belekap a kósza szél.*

*A hollóra felkapja a fejét, de nem, ez határozottan nem a sajátja. Hát akkor meg...? Viszont mielőtt végigpörgethetné magában, milyen hollókat ismer a sajátján kívül - segítek: semmilyet -, a madár már fel is kapja féltett kincsét, a labdát, és eltűnik vele. A fiú felszisszen, és a fejét forgatja, nyakát nyújtogatja, próbálja ülő helyzetből kitalálni, hova repült a kinccsel az az átkozott.*
~ Lasztiiiii... ~ *A füttyszót olyan halkan hallja, hogy képzelete játékának gondolja, a károgás pedig nem ébreszt benne nagy reményeket, hogy valaha visszakapja a labdát. Úgy nehezen, ha még arra sem veszi a fáradtságot, hogy felálljon végre... Végül felsóhajt, megerőlteti magát, és már állna fel, amikor megpillantja a lányt, kezében a...* ~ Laszti! ~ *A fiú végül teljesen feláll, kezét zsebredugja, úgy toporog, érdeklődve, kissé bizonytalanul nyújtogatja a nyakát, hogy most akkor visszakapja a játékszert, avagy sem. De a leányzó felé tart, ez már jó jel. Majd repül a labda, a fiú pedig kinyúl érte, szinte reflexből, és elkapja, majd mosolyogva hajol meg.*
- Neked is hasonlóan szép napot. Enyém hát, és köszönöm szépen. *Még egyszer feldobja a labdát, majd elkapja, és azzal a mozdulattal zsebre is dugja, hiszen apró, könnyedén belefér a nadrágjának zsebébe is, oda, ahol eddig a keze volt.* - Jessica... Igazán szép név. Én Levente vagyok, Extremus karos, tudod, az a feketepárducos. *Kissé ki is húzza magát, majd rámosolyog kartársára, akiről ugyebár még nem tudja, hogy az.* - Mi szél hozott pont ide, a szökőkúthoz? *A kérdés közben már fel is ül az említett objektum szélére, kezével belekavarva a vízbe.*

**Hozzászólások** : 9 **Évfolyam** : Első

*Figyeli a fiú nyaknyújtogatását, és végül odadobja neki a labdát. Figyeli az ügyes, gyors reflekszet, majd a válaszra is figyel. Hát hogyne figyelne? Érdeklődve hallgatja végig a szavakat.* -Ez esetben visszaszolgáltattam neked. Fearghas miatt pedig bocsi. Tudod, nagyon odavan a kerek dolgokért. Lehet az dió, labda, narancs, valamilyen gyümölcs.. Biztonsan ezért tetszett meg neki a labdád. Ez olyan, mint a szarkáknak a csillogó dolgok. A számára nem kell a csillogás, nem kell a ragyogás, nem kell a vakító pénz, csak a kerek dolgok. *mondja, miközben végigsimít az állaton, aki helyeslően még károg is.* -Levente. Tehát magyar. Értem. *mosolyodik el ismét, majd röviden biccent.* -Köszönöm, apám szerint is az, akitől ugyebár kaptam. Feketepárduc.. akkor ezek szerint kartárs. *mondja, miközben mosolya még őszintébb lesz, arca valósággal felderül.* -Hogy szél? Ó, nem. A csillagok előbb vezettek volna ide. *mondja lehunyt szemekkel, majd végül a madara felé bök.* -Amúgy Fearghas miatt jöttem erre. Ahogy láttam, erről repült, miután elhozta a játékszeredet, gondoltam csak visszaszolgáltatom a jogos tulajdonosának. Mellesleg útba esett a szökőkút, hiszen épp most szállok a kocsiról. Friss diák vagyok. *mondja, és maga sem tudja, hogy, miután kinyögte a lényeget, fusson-e, avagy sem, lépjen-e hátra, avagy sem. Levente nem tűnik veszélyesnek, de ahogy hallgatni szokta testvérei szavait, az új diákok nem mindig járnak szerencsével. Úgyhogy csak toporog ott egy kicsit.*

- Fe... Micsoda? *Ez a szó bőven meghaladja az ő képességeit, na neeem, az Extremust is alig tudta megjegyezni, már arra büszke, hogy az sikerült. A holló nevével kísérletezni sem mer. De legalább arra rájött a következő mondatok hallatán, hogy a hollóról van szó.* - De amiket felsoroltál, azok nem kerekek, hanem gömbölyűek. *A helyeslő károgásra kissé hátrébb is lépne, ha nem a szökőkút szélén ülne; ehhez nem szokott hozzá. Neki is hollója van ugyan, de az az állat mintha néma lenne. Minden bizonnyal az is, mert a hangját még nagyon ritkán se hallatja. A lényeg, hogy hátrahőköl kissé, bizalmatlanul méregetve a madarat. Nem is veszi le róla a tekintetét, úgy mégiscsak biztonságosabb, ha szemmel tartja; a hollót bámulva felelget.* - Aham, magyar. Mit ne mondjak, eléggé messzire kerültem otthonról... De örülök neki, jó ez itt. Nem szerettem otthon lakni, nem is tudom, miért nem. *Végül mégiscsak a lányra pislog, de szeme sarkából a madár minden mozdulatát ellenőrzi.* - És te honnan jöttél? És igen, kartársak lehetünk... Én már a karvezetőnkkel is találkoztam. *Kissé kihúzza magát, bár maga sem tudja, miért büszke erre a tényre.* - Akkor csillagok, lényegtelen. Vagy éppen holló... *A következő mondatra viszont felcsillan a szeme, és kissé közelebb hajol a lányhoz.* - Új vagy? Tényleg? Óóó, akkor neked még nem is volt időd körülnézni! Hatalmas hiba, hataaalmas. Erre parancsoljon a hölgy. Ez itt a park, ez itt a szökőkút, az ott egy fa, amarra egy bokor, ott egy másik fa, ez megint a szökőkút... *Már lepattant a szökőkútról, szépen belekarol a lányba, és lelkesen vezetgeti, tesz egy kört vele a szökőkút körül, és a végén megáll ugyanott, ahonnan elindultak, csillogó szemekkel méregetve kartársát.*

**Hozzászólások** : 9 **Évfolyam** : Első

-Fearghas. Azt jelenti az én nyelvemen, hogy az erély embere. Kiérdemelte ezt a nevet. *mondja halovány mosollyal, és próbálja visszafogni nevetési kényszerét, de apró kuncogás mégis előtör belőle a fiú értetlenkedését látva, meg a hátrálást. Halkan odasúg valamit a madárnak, mire az megrázza magát, majd felröppen.* -Akkor gömbölyű. *legyint.* -A lényegen nem változtat. Úgyhogy csak óvatosan a labdáddal. *mosolyodik el a tanácsadás után, és csak hallgatja a rövid beszámolót a fiú otthonáról.* -Armagh. Az egy Írországi városka, onnan jöttem én. Nem nagy út igazából, csak a csatornán kell átkelni, és már itt is vagyok. Kisebb út, mint a tiéd, nagyobb honvággyal, de apám is azt mondta, hogy jó lesz itt nekem. Két testvérem a Roxfortba került, de azért ne hidd, hogy nem voltam derült, mikor emgtudtam, hogy nem oda keveredek. Tiszta érdekes ez az iskola, és erőteljesen felkeltette az érdeklődésemet. És hidd el, nem oylan mindegy. Tudod, a csillágvágta sokkalta gyorsabb, mintha szélszárnyán kelve röpülsz el idáig. *mondja, kissé kötekedve, majd a fiú szavaira hátrál egy lépést. Pont ettől tartott.* -Hiba? Ugyan mértis? *kérdezi, de azért hagyja magát körbevezetni. Geraint, az egérje idegesen cingocva másik át a lány hátizsákjára.* -Nos, nagyon érdekes egy hely. Különösen a fa tetsuik, emg a bokor.. És milyen a vezetőnk? Hős vezérünk? *krédezi pajkos, nagyon is kötöszködő, pimasz hangsúllyal és mosollyal. De amúgy tényleg érdekli, csak stílusilag ilyen.*

~ Dana & Feyd ~

*Szemeit ahogy lehunyja a lány, rögtön másvilág bontakozik ki előtte. Csodálatos és varázsaltos helyre költözött a minap, olyan helyre, melyet csak szülei, nagyszülei elbeszéléséből ismert, de a valóság sokkal csodálatosabb, megbabonázó, lélekvigasztaló. Azt gondolta otthoni barátai, rajongói hiányozni fognak, de nem, mintha az Óperenciás tengeren túl járna a mesék birodalmában, ahol megannyi kaland és izgalom vár rá. Még a színészet hiánya sem taszította a fájdalmak kínkeservei közé, pedig… Ábrándjai megszakadnak, léptek hangjai visszhangzanak álmokkal átitatott hallójárataiban. Érzi minden porcikája, hogy véget kell vetnie belső magányának, mert valaki felé közeledik. Lassan megrebbennek pillái, kinyílnak szemei, kék írisze megcsillan a szökőkút vizében. Fejét lassan emeli, hogy az ismeretlen felé fordítsa szőke tincsekkel szegélyezett arcocskáját. Az idegen fiú ezüst tincsei élénken csillannak meg a sápadt hold fényében. Megbabonázó jelenségnek tűnt, szavai lágy dallamként csengtek a csöndes éjszakában.*

- Szia Feyd! Az én nevem Dana Delia Diamond, de szólíts csak Danának vagy kisangyalomnak – kapja saját szavai hallatán ajkai elé hosszú ujjain műkörmökkel ékesített kezét. *Már megint gyorsabbak a szavak eszénél, fel kellene már fognia, hogy ismeretlen helyen van, nem beszélhet így.*

- Ne haragudj – jelenik meg pír orcáján – Szóval kezdjük az elejéről, az én nevem Dana és a Pugnax csoportját erősítem – alig ejti ki a szavakat az ifjú titán már mellé is ül a kút kávájára. *Nem kérdez, cselekszik, Danának valahogy annyira ismerősnek hat ez a viselkedés, na jó, azért ennyire nem pofátlan ő és különben is mindenki azt csinál amit akar, ő fel is állhatna és itt is hagyhatná ezt a fiút, de nem teszi, miért is tenné, mi oka lenne rá? Csábítja az új és ismeretlen. Az Extremus diák gyönyörű szürkei szemei kék íriszeit fürkészik, mosolyt csábítva a lány arcára. A dallam ismét belefuvallt az éjszakába, ahogy ékes ajkain préselte ki a szavakat.*

- Bevallom én is pár napja érkeztem, de nagyon élvezem az itteni életet. Azt hittem hiányozni fognak az otthoni barátaim, a család, de tök jól megvagyok, csak még kevés az ismerős – hajtja le fejét egy pillanatra, hogy a következő másodpercben ismét a fiú szürke szemeiben vesszen el – Idővel remélhetőleg ez is változni fog, úgyhogy ne aggódj. Furcsák az emberek? – nevet fel – Szerintem az egész iskola furcsa. Oké, otthon megszoktam már egy-két dolgot, de itt… - tekint fel az égre – Még a csillagok is máshogy ragyognak – feje visszakottyan egyenesbe, miközben feltűnik neki, hogy ifjonc ismerőse mustrálja őt, tetőtől-talpig. *Talárját szorosabbra húzza, mert úgy érzi megvillant hófehér felsőcombja és a srác azt csodálja elbűvölő tekintetével. Rendben, valljuk be, Dana imád a középpontban lenni, imád hódítani, csábítani, megbabonázni másokat és játszadozni a tudatlan áldozataival, de nemes szívéhez nehezen enged közel bárkit is. Eddigi élete során egy férfipéldány akadt, akire azt tudta mondani: Szereti, más nem, csupán játékszerei voltak egy bestiának. Valljuk be, most is benne van a csábítás ösztöne, de elsődleges célja a beilleszkedés, ismerkedés az idegen világgal, emberekkel és egyéb itt élő lényekkel.

A fiú bókol neki, eltűnődik belemenjen-e a játékba, miközben orcái szélsebesen lobbannak lángra. Utálta, hogy hófehér bőrén rögtön látszik a pír, ami gyakran borítja színbe almácskáit.*

- Örülök, hogy megszerettetem veled az iskolát – mosolyog csábosan a gaz csábítójára – De hogy én szemrevaló hölgy? Elpirulok kedves uram – emelte ki az amúgyis látható vörös lángokat – Maga pedig egy gaz csábító – játszadozik tovább, miközben ujjait a szökőkút vizébe mártja és nedves ujjaival végigsimít egyenes haján. *Talán mégsem lesz olyan unalmas a napja, ahogy akkor gondolta, mikor selyemmel és csipkével tarkított vörösen izzó hálóingjében kilibbent baldachinos ágyából?*

**Hozzászólások** : 119 **Évfolyam** : Első

*Ilyen kora reggel egy lány érkezik a szökőkúthoz: Katrina. Ma reggel korán kelt. Mozgatta agyacskáját az a tudat hogy még oly kevés helyen járt az iskolában és kéne elindulni egy felfedező útra. Szóval felkelt felöltözött egy fekete szoknyába és fekete-piros tpba. Szemét fekete szemceruzával kihúzta és enyhe piros festéket ett rá. Lábára egy fekete szandálfélét húzott. Macskájára a mai napon egy piros nyakörvet tett amine a nevét irta: Wiskers. Majd elment megreggelizni és sétálni indul, vagyis felfedező útra. Nem nagyon törődött azzal hogy merre megy mert úgyis most neki szinte minden hely új. Iylen korán nem sokan vannak ébren. Egy fia diákot se látott de msot nem is bánta nagyon. A kastély körüli parkban sétálgatott mikor megpillantott egy szép faragásu szökőkutat. A kút nem az a fehér,mai kútnak tűnt hanem inkább valami régi de szép és értékes szökökútnak. Leült a szélére és hallgatta a viz csorgadozását. Macskája lecsüccsent melléje. Ő lelocsolta vizzel.*
-Nem árt egy kis viz! *mosolyog a cicusra és megsimogatja.*
~De szép itt minden!~ *gondolja és hallgatja a madarak csiripelését. Lassan feláll és sétálgatni kezd. Körülsétálja a szökőkutat. Majd elindul vissza az előző helyére és leül. Csandesen vár. Hallgatja a madarak csiripelését tovább. Bár kicsit kezd melege lenni a feketés ruha miatt.*

[Emmeline, Darton]

/Az épületben még/

*Emmeline, már némileg kényelmesebben és elégedettebben libben le a klubhelységbe. Az egyenruhát végre lecserélhette, így most a kedvencei közül egy padlizsánlila, ejtett vállú bő egészruhában pompázik, hozzá rozsdavörös köpenyben és mezítláb. A lépcső alján mosolyogva pördül meg a asját tengelye körül, jelezve, hogy most már tele van energiával, a keze meg a kapott étcsokival, amiért odameg vissza van.*
- Meg kell nézned a legszebb helyet a parkban! Egyszerűen elvarázsolt!
*Ruganyos léptekkel indul meg lefelé a lépcsőkön, amiknek hosszát már meg sem érzi, annyira megszokta, de egy olyannak, aki nem gyakran lépcsőzik, nos... fárasztó művelet eljutni a padlástól a parkig, főleg, ha az embernek még csoki sincs a kezébe, hogy megédesítse a dolgot.*

/A szökőkúttól nem messze/

-Ha nem vagyok tapintatlan, honnan jöttél? Hosszú volt az utad?
*Valóban érdekli a dolog, nem csak az udvariassági köröket futja, ahogy mások tennék.
Hirtelen felragyog a szeme, pár lépéssel előresiet, majd mosolyogva megfordul.*
- Íme!
*Széles gesztussal az aranyvörös napfényárban úszó vízcseppek garmadára mutat, amik sziporkájukkal beragyogják az egész környéket, így a mosolygó lány alakját is. Elvarázsolt tekintettel hallgatja a megnyugtató csobogást, majd kidől az illatos fűve, a cseppek kopogását hallgatva...*

*Darton kissé kókadozva, robog lefele a lépcsőn alig bírja követni az előtte örömtáncot járó lányt ~mi a fene lehetett abban a csokiban remélem nem árt neki~. Legalább ezúttal nem álmos, volt ideje kialudni magát miközben Emmeline Way másfél órán keresztül öltözködött...*
~És igen végre leértünk..huh...!!! Engem egyszer ez a lépcső fog kinyírni...~
* Darton megál hatalmasat nyel a friss levegöböl, talán a lépcső vagy talán a bezártság miatt...még szusszan eggyet majd fojtatja az utat a lány után.
*Útközben elmosolyodik ismét arra gondolva hogy nem érti ezt a lányt. De ez már csak így van rendjén; egy férfi sosem értheti meg a nőket vagy valami ilyesmit mondhatott pár ezer éves nagyapja pedig aztán ő tényleg sokat élt...Ám ekkor megtorpant, nagyra kerekedtek szemei, szájtátva szemlélte e földi csodát a szökőkút cseppjeinek színes zenekarát melynek zenéjére az önfeledt boldog tünde lány táncolt...fenomenális élmény volt, olyan mosoly kerekedet Darton arcára mint még soha. Ám lehajtotta fejét hogy hajával ezt gondosan leplezze...Majd erőt vett magán s ismét próbált komoly arccal válaszolni a lánynak, ám ezt mosolyt nem sikerült teljesen levetkőznie...
- Hogy honan jöttem?...E világ legsötéteb zugábol luzaran erdejéböl...mely halandok szemének nem nyilik, s nem épp nemes tündék lakják...nem igazán értetem eggyet az életfelfogásukkal ezért is jöttem ide... és te honan jöttél Way?

*~No lám csak, a jókedv mégis ragadós~
Titulálja a tündelány a fiú mosolyát a sajátos ötlete pozitív hatásának, tévesen.
~Még jóképű is lehetne, ha többet mosolyogna! Node hogy gondolok ilyesmikre?! Két hete meg vagyok bolondulva! Először Raphael, aztán Feyd, most meg Darton?! Mégis mi a csuda ütött belém?! Szép vagyok, mondahtom, mint egy...!~
*Ehhez hasonló gondolatok futnak át a fején, és eközben szinte csak fél füllel figyelt Darton szavaira, amit persze rögtön meg is bánt, és megpróbálja újra elkapnia fonalat.*
- Értem, szóval bajok vannak a szülők nézeteivel, ezért otthagyod őket szebb tájak felé fordulva? - *összegzi derűsen, de belül zakatoló aggyal. Mennyi mondhat el? Mennyire megbízható?* - Mi ez a Way-ezés, Nosferatu?
*Talán sikerült volna elterelnie a témát, de inkább ő maga hozza elő újra.*
- Nos, én Spanyolországból való vagyok, az elmúlt húsz évet ott töltöttem, de Marseille-től nem messze születtem. A mediterrán lugasoknál nincs is szebb a világon.
*Ábrándos arccal dől hátra a puha fűbe, majd rádöbben, társaságban ban, így a kezét a feje alá támasztva visszafordul beszélgetőpartneréhez.*
- Melyik tantárgycsoportot vtted föl és mi leszel, ha "nagy" leszel?
*Kezével a "nagy" szónál idézőjelet mutat, hiszen ő maga is túlnőtte a 180-at, pedig ő lány.*

*Darton csak úgy mint fűben hempergő barátja, ő is kényelembe helyezi magát. A szökőkúttól alig egy méterre lévő fatövébe ül. Ösztönösen nyúl háta mögé, ám szomorúan észleli köpenyét a szobában hagyta. Majd miután szusszant egyet, még mindig a lépcső fáradalmai miatt. Hátradölt, felnézett az égre a felhős sötét égben formákat keresve, majd válaszolt a lány szavaira:*
- A szülők? A szülők is csak egy közülük, nem a szülökkel hanem Luzarannal van gondom.
- És a 3. csoportot vettem föl, és nem tudom mi leszek...röviden megfeletem az elterelő kérdésedre "boldog kislány"?
*S elmosolyodva néz a lányra könnyed, kérdő tekintettel...
majd újra az égre néz, s becsukja szemét...ezúttal nem hallani a halk szuszogó hangot... valószínűleg csak elmélkedik...*
- De mi volt az indok ami miatt idejöttél?

- Boldog kislány? Na, így se hívtak még!
*Emmeline vidáman kuncog, újra kidőlve a fűbe, a megnevezésen, hiszen találó, ő maga is kislányként gondol magára, kivéve néhány zavarba ejtő pillanatban.*
- Viszont egy dologra megkérlek. A múltamról még nem tudok mesélni, ehhez nekem idő kell, de... A húgom halálát én okoztam, maradjunk ennyiben. És a halát egy tünde közösség nem veszi jó néven.
*Keserű szájízzel fejezi be a mondandóját, a mosoly lehervad az arcáról, és már a vízcseppsziporkák se varázsolják vissza.
Nem tud még mindig beszélni a dologról, és újra előjön az az énje, akiként megérkezett ide, a betegesen félénk.Nem tette túl magát az akkoriban történteken, és a múlt emlegetése elégg ahhoz, hogy kiboruljon.
Rég látott mozdualttal elbújik a göndör fürtök mögé, hallgatásba burkolva magát, és hirtelen felpattan.*
- Hűvösödik, nem mehetnénk vissza?
*Szinte nem is vár választ, csak két dologra vágyik: az ágyára egy adag forró fahéjas almalével. Nomeg Amelie vígasztaló, megértő szavaival, aki elmondja, mi az, ami vele történik mostanában.*

/egyre hűvösödött a levegő, mígnem egyszercsak elérte a FAGYpontot/

*Darton miközben hallgatja a lányt bőszen szöszmötöl valamit a háta mögött. Serényen munkálkodik, közben hallgatja a lány szavait, ám hirtelen abbahagyja miután a lány elmondja történetét. Elszomorodik...s arra gondol bárcsak ne hozta volna föl a témát... Kinyitja szemeit, a lányra néz... és már arcán is látja a rossz emlékek tükörképét*
- Oh, bocssás meg nem akartalak...*Ekkora a lány gyors hadaró szavakkal halat valamit Darton felé s serényen indul vissza a lépcső felé. Darton kissé önvádlóan néz a lányra...majd kis idő múlva ismét elmosolyodik s egyre gyorsabban szöszmötöl háta mögött. Végül előbukkannak kezei hátamögül. Egy kicsiny faragott szobrocskát szorongatva. Nem egy mestermű de első ránézésre elég szép: egy táncoló leányt ábrázol, arca nincs teljesen ki faragva de egy dolog kitűnik onnan..... A faraggot kicsiny bábu, mosolyog.*
- Emmeline maragy mindig "boldog kislány"...
*S a kis fabábut Darton, óvatosan a lány felé dobja. Majd hátradöl, kényelmesen elhelyezkedik, s végül becsuklya szemét.*
- Remlem holnap is találkozunk Emme...*Hatalmasat ásit, majd motyog egyet, s hallani a halk szuszogását...Nem tervezte hogy ma éjjel szobájában alszik. A sötétség némileg otthoni hangulatot áraszt számára, de az is lehet csupán nem kivánja feltárni azt a tátongó jukat a mögötte lévő fán, mejet maga vésset ki...*

[Katrina. ^^]

A plázakirálynő is kilép lassan a kastély hűvös falai közül, majd egyenesen a szökőkúthoz kezd el sétálni. Őszintén szólva fogalma sincs, hogy miért ide kívánkozik most, de a víz közelsége számára már azt jelenti, hogy a tengerparton van, mert igen, hiánya van. És egy ideig az is lesz. Neki kell a tenger, vagy óceán, szüleivel minden évben elutaztak, vásárolhatott idegen kultúráknál, megnézhette azokat, és most mi van, na mi? Hát gazdasági világválság. De nem, ez nem érdekli. Az viszont már annál inkább, hogy egy ízléstelen mágusiskolában tengeti a napjait, ami átkerült a középkorba, és bevásárlócentrumok még a közelben sincsenek.
Fájdalmas vég, szinte kínozza.
Természetesen most is a szokásos, kissé kényelmetlen, de számára annál feltűnőbb öltözéket viseli. Tűsarkú, hát persze. Nem számít, hogy esténként különféle kenőcsökkel kell kenegetnie a lábát, hogy az ne égesse, neki ezt kell hordenia, különben nem lesz az, aki valójában. A ruhája most kivételesen egy rószaszín, és könnyed egyberészes, mely természetesen szoknyával együtt van, melyet azért nem szabtak olyan túlságosan hosszúra... De ez éppen így tökéletes. Vigyorogva áll meg a lány mellett, aki éppen szintén a helyszínen tartózkodik.
- De aranyos kis macska. Megsimogathatom? Genevieve McDarell vagyok amúgy, a Pilluamuletóból - meg sem várja a választ, és elkezdi szinte húzni a bőrt szegény kis állaton.

**Hozzászólások** : 119 **Évfolyam** : Első

*Üdögélve, elmélkedve nézelődik a szökőkútnál majd meglát egy feltűnő öltözetű lányt aki feléje tart. Kissé viszolyog tőle. Nem fél csak nem tetszik neki a lány furcsa öltözete. Tűsarkú cipő. Ő ezt sosem bizta. Inkább a jó öreg deszkáscipő meg a sarkatlan szandik. Van néha egy-két nem túl nagy sarkú cipő bár ez nem volt gyakori. Ő nem tartozott a plázacicák közé. A lány rózsaszin ruháját sem vette volna fel. Bár szép volt de túl rövid. Pár centivel hosszabban már megeshetett volna hogy felvegye. Ám ezt nem tette megy.
Mikor odaért a lány ránézett. Várta hogy mit mond azzal a nagy vigyorral a szályán.*
-Szia! Persze! Csak nyugodtan. *mondja és a cicus máris odaszökik a lányhoz.*
-Katrina Jennifer Lawson vagyok. Extremusos. *mosolyog a lányra de már arra gondol hogy bár inkább elszaladt volna a macskája mikor látta a gyengéd simogatást ami inkább durva tépésnem volt mondható. A macska valahogy kiszökött a lány öhm...karmai közül és gyorsan Katrina mellé telepedett.*
-Te amúgy mikor érkeztél? *érdeklődik hogy azért ne üljenek egymás mellett csendben és kezni a cicus kissé összekócolódott bundáját elsimítani. Közben persze a lányra figyel. A lábára is gyakran tekintget.*
~Fúúú, anyám. Nem fáj a lába. Nekem a bokám ki is törne ilyen cipőben. Áhh...ott halnék meg. És itt a középkorban...~
*hülledezik magában közben várja a feleletet a kérdésre és tovább simogatja a cicáját.*
~Szegény macska. Remélem elszalad ha Miss Plázakirálynő ismét feléje settenkedik a karmaival egy kis gyámbászásra.*