Márpedig Virág úgy gondolja. Mindig úgy gondol mindent, ahogyan kimondja. Bólint is egyet, hogy tényleg így van. Tökéletesen igazat ad magának mindenben. Mindig neki van igaza, ha meg nem, akkor igyekszik róla meggyőzni a másikat. Ha azt gondolja, hogy a nap kék, akkor az kék, teljesen mindegy, hogy ki mit mond, milyen tudományos szöveggel jön elő. Csípőre tett kezét leengedi, és polója szélével kezd el játszani. Lábait nagyobb terpeszbe rakja, és míg pólója alját nyújtogatja, egyik lábáról a másikra támaszkodik. Érdekes egy látványt mutathat a lány. Már amúgy is kinézetével igencsak figyelemfelkeltő tud lenni, és hát a nem túl nagy szépsége is kivívja az emberek odafigyelését. A viselkedése... nos, úgy látszik nem mindenki tudja azt elviselni.
Az tetszik neki, hogy tudott olyat mondani Lindának, amitől kissé begurult. No igen, megvan a gyenge pontja, Virág pedig szereti a gyenge pontokat.
- Nincsenek előítéleteim, ha tudni akarod. Azok neked vannak. - mondja, miközben egy pillanatra megáll a mozgásban. A mondat elhangzása után pedig folytathatja ide oda dülöngélését.
- Micsodi? - kissé felkapja a vizet a lány kijelentésén. Nem akar ő csak antikával beszélgetni, bár tény, régen látta már a fiút. nem akar ő vmost egyedül maradni, és különben is, mi az, hogy csak úgy sarkon fordul. Vagyis majdnem sarkon, egyszerűen csak otthagyja Virágot. Virág pedig nem szereti, ha otthagyják.
Megpördül. Imádja a pörgést, ilyenkor tök jól pörög a csíkos szoknyája. Nah éppen ezért pördül még egyet, de sietve, nehogy szem elől tévessze Lindát. Szökkenget előre, hogy gyorsabban beérje a lányt, aztán mikor már mellette van, igyekszik felvenni ritmusát.
- Nah, most miért csinálod ezt? Olyan izé vagy, tudod? - hangja kislányossá vált, most nincs benne az a bunkó dac. - Jó, nem fogok hányni ígérem.
Sasszézik kettőt előre, és megpördítve szoknyáját, megáll a lány előtt, eltorlaszolva útját.
- Ne izélj már Linda. Most én nem mondtam semmi olyat, tudod?! Milyen könyved van? - mintha nagy érdeklődést tanúsítana a könyv iránt, úgy nyújtogatja a fejét.

Virág tudja, hogy nem süket, nem kell győzködnie arról, hogy jól hallott-e valamit, vagy nem. De lehet nem kéne vitatkoznia, vagy ki tudja. A lány nem nagyon vevő rá,d e ezt nem fogja belátni. Virágra mindenki vevő. Nehéz beismerni, hogy ha ez nem így van, és Virág nem is arról híres, hogy a realitások talaján éljen. Olyan sem lehet, hogy valakinek nincs kedve beszélgetni Virággal. Most kb úgy érzi magát, mint mikor Viola elvette a kedvenc babáját. Megtépte. Nah jó, Lindát nem fogja, de akkor is rossz érzés ez most neki, talán azért kezd egyre jobban beőrülni. Csendesen persze.
- De nem mondtam, de most mindegy is. Úgysem tudsz meggyőzni. - mondja neki egy legyintéssel. Meddő vita, be kell látnia. Nah jó, nem látja be, de nem akarja, hogy elmenjen a lány.
ismét terpeszbe vágja magát, és felveszi az egyik lábról a másikra állok pozitúrát. Szoknyáját most hanyagolja, mivel a könyvre kell figyelnie.
- Aha, olvastam én is olyat. - füllenti. dehogy olvasott. utál olvasni, nem nagyon használ könyveket.
Átengedni? Fenéket, semmi kedve nincs átengedni a lányt.
- És mi is a címe? - kérdez újból, valahogy ki kell találnia, hogyan állítsa meg a lányt. Az, hogy neki nincs kedve beszélgetni, mintha meg sem hallotta volna. Nem nagyon foglalkozik vele, felesleges információ, az ilyeneket pedig Virág nem tárolja.
- És van is olyan órád, vagy csak érdekel? - teszi fel az újabb kérdést. Bár tény, nem érdekli, hogy ki milyen órára jár. Ő momentán csak olyanra, ami legalább 10 után kezdődik. Előbb semmiképp sem hajlandó kikelni az ágyból.
- Te nem vagy éhes? én nagyon éhes vagyok, de egyedül nincs kedvem lemenni kajálni. - szeme sarkából felnéz a lányra, hátha, ő is éhes. - De ha nincs kedved, felőlem csinálhatunk mást is. Annyi szupi dolog van itt a kastélyban, komolyan. - és komolyan is bólogat hozzá - Tudod, van uszoda is... meg sok miegymás, meg tök jó mozgó képek. Láttad már a mozgó képeket? Tök csúcs. - mondja, mondja, mondja - Bár nem tudom, miért kell az embereket belezsugorítani egy keretbe, de ha nekik jó ott. Felőlem ott lehetnek...

Virág pedig csak most kerül elemébe. Nem unja, inkább pörög az agya, hogy mit lehetne tenni. Vagyis mit mondhatna, amivel feltarthatja a lányt. A kérdésekre szépen kapja a választ, egyszerűen és gyorsan, és nagyon tömören. Nem baj, majd ő válaszol bővebben. Bár a könyvhöz nem nagyo ntud mit hozzáfűzni, és a tévés magyarázattól is elkezdődik benne az a kissé émelygő érzés. Igyekszik nem feltűnően venni a levegőt, hogy elmúljon a kellemetlen érzése. És figyel, hogy ki ne ejtse azt a szót, hogy mindjárt hányok. Pedig az ilyen tudálékos magyarázatoktól azt szokott. De most nem. Azért sem, nem adja meg Lindának azt az örömöt, és különben sem arról beszélt.
- Neeem, nem arra gondolok... ~te buta~ - mondja egy vigyorral az arcán. Ez aztán a blend a med reklám. - ... azokra, amik a falakon vannak. A tévét amúgy sem ismerem. Mármint tudom, hogy mi az, de a muglik nem olyan okosak. Nah mindegy, hagyjuk is.
Zárja rövidre, mielőtt még valamit meg kéne hallgatnia. A szobába menetelt pedig el sem fogadja. Ha egy karban lennének, akkor együtt mehetnének, akkor mondjuk valamennyire elfogadná. De csak valamennyire.
- Amúgy melyik házban is vagy? Én pillus vagyok. Tök jó kis kar. Tényleg, sok jó fej jár oda. - mondja, mintha mindenkit ismerne. Pedig nem ismer senkit sem, de ez most mellékes.
- Mióta vagy szemüveges? Szerencsére nekem nincs. nah nem azért, mert valami gondom lenne a szemüveges emberekkel, csak hát nem tudom, kicsit kényelmetlen lehet, nem? Végülis jól áll. - neeem, nincs előítélete a szemüvegesekkel szemben, csak hát sajnálja őket, hogy egy keretbe van beleerőszakolva nekik a világ. Szegény lány.
- Amúgy szeretted az itteni kosztot? Szerintem egész tűrhető. Mindig találok valamit, amit szeretek. csak lehetne több édesség. Tényleg, néha olyan rossz, hogy még csak egy sütit sem adnak. A konyha, meg nem tudom hol van, hogy tudnék szerezni pár darabot. Szóval, süti nélkül kell felnőnöm. Már, ha nőnék, mert nem növök egy centit sem. Anyu szerint mindig ilyen kicsi maradok, de én szeretnék ám nagyobb lenni. vagyis magasabb. Tényleg jó lenne, csak hát ez nekem nem adatik meg. Ez van.

A beszélgetés Virág szerint igen jól halad. Minden kérdése megválaszolódott, bár igencsak röviden, de nem baj, végülis a beszélgetés a lényeg. Virág pedig, mégha kicsit idegesíti is a lány, örül, hogy "beszélgetnek".
- Oké... - arca vidámabb lesz. De csak egy árnyalatnyival, hiszen arcberendezésének köszönhetően nem nagyon látszik rajta, ha boldog, vagy ha örül valaminek.
Linda pedig meg is mutatja neki a varázslatot. talán jobb lett volna, ha eljár bűbájtan órára, akkor talán ismerné a varázslatokat. De nem nagyon ismeri azokat, csak egy kettőt, amire feltétlen szüksége van. Szóval, jobban tette volna, mert akkor tuti tudott volna valamit tenni a sóbálványátok ellen. De nem tudott. Így mint egy nagy kő, elvetődik a folyosó hideg kövezetére. Nah igen, egy nagy Kővirág fekszik a padlón. Azért észleli, hogy mi folyik körülötte, és tudja azt is, hogy Linda ott hagyja őt. Kiabálna, de nem tud. Mozogna, de nem tud.
Egy darabig még akar, de nem tud. Már forr a feje, és nagyon ideges lett, hogy ő csak itt fekszik tehetlenül, és persze a forgalmas folyosón éppen nem járkál senki. Akkor miért nevezik forgalmasnak?! Pedig ő nem volt most olyan izé. De az is lehet, hogy a lány összekeverte a varázslatokat, és hogy nem is ezt akarta mutatni, hanem egym ásikat, csak megijedt, hogy rosszul sült el neki. Igen, biztosan ez lesz az. majd mindenképp fel fogja keresni, hogy nem haragszik rá. Az is lehet, hoyg segítségért ment. Vár, akkor lesz türelmes kivételesen, mivel mást úgy sem tud.

[Bizonyos időintervallum elteltével]
Érzi, ahogyan fokozatosan visszatér belé az élet. Linda biztos nem talált senkit a helyén, nem tudott hozni segítséget. Aztán mintha csak felolvadva úgy érzi, hogy tudja mozgatni az ujjait, majd a csuklóját, bokáját, és lassan mindenét. Bár, mint akit fejbe vágtak úgy kel fel a földről. Ha nem lenne ma az a pizsi buli, tuti megkeresné Linda szobáját. Bár az is lehet, hogy ő is ott lesz, akkor majd tud beszélni vele. Abban biztos, hogy nem direkt csinálta. Legalábbis ezt beszéli be magának.

~Mi lenne ha kicsit bátrabb lennék és oda mernék menni az emberekhez barátkozni.~gondoltam magamban, miközben lassan sétálgattam a folyosókon.~Lehet hogy az emberek nem is olyan rosszak mint hittem. Sajnos nem bízok az emberekben, el kéne mennem egy szihológushoz.
A köpenyemet mintha felkapta a szél, én a hirtelen jelenségtől tettem két lépést oldalra. Mikor magamhoz tértem és jobbra pillantottam, észre vedtem hogy nem jelenség volt hanem egy kinyitott ablak. Egy lányt pillantottam meg és egy könyvet a földön.
~Biztos az elejtette, mikor kinyitotta az ablakot.~gondoltam furcsán magamban. Miközben oda siettem fölvenni a szél fújta a köpenyemet és könny szökött a szemembe. Miután fölvettem a könyvet, a kezébe nyújtottam és megszólaltam:
-Őőmhh...ezt...elejtetted.-nyújtottam felé a könyvet, és mellé elpirultam.-Látom szereted a mangát.-mondtam félősen, majd pár másodperc múlva megint megszólaltam:
-Bocsi hogy ilyen bunkó vagyok, Acton Wenzel vagyok.

Mikor kezet fogok vele én is ejtek egy nagy mosolyt felé, majd válaszolok a kérdésére:
-Igen én is szeretem őket.-mondtam zavarodottan, majd folytattam:-Tudom furcsa hogy egy fiú szereti a mangát, de hát nem tagadom. Nem szégyellem hogy én is olvasok ilyeneket.-mondtam eléggé büszkén, amit nem nagyon szoktam.-Igaz hogy nekem nem tesznek jót, de nagyon szeretem őket.
-Igen új vagyok.-kicsit meglepődtem hogy nem veszi észre, de nem vetettem a szemére, majd folytattam.-Pugnaxos vagyok, és örülök neki mert, kérlek ne vedd sértésnek de az Extremus nagy része bunkó.-mondtam, kicsit félősen mert nem tudtam hogy mit fog rá reagálni.

~Fiúknak írnak mangát?~kérdeztem magamban, kicsit meglepődötten. Majd miután észhez tértem válaszoltam a kérdésre.
-Ugye bár a mangákban, eléggé félősek a szereplők, és nem nagyon bíznak meg az ismeretlen emberekben. És én átvettem a szokásukat, ez engem nagyon zavar. Meg akarok változni, de nem birok.
Ne haragugy hogy le bunkózom a karodat, de kimondom a véleményemet. Igaz hogy nem sokkal találkoztam, de amennyivel találkoztam az mind bunkó volt velem. De te remélem nem leszel az velem.
~Ez hülye kérdés volt.~gondoltam magamban~Hiszen prefektus, és a prefektusok nem lehetnek a diákokkal bunkók.
-És ha már a Pugnaxosok bátorságánál tartunk, akkor ők küzdenek is valamiért.-mondtam felháborodottan, de nem hagytam abba. Elszállt belöllem a félelem amit a sok manga okozott.- És én büszke vagyok hogy egy igazi vakmerő karhoz tartozok. Ha valakit zavar az ne álljon szóba velem.

~Honnan tudna ő mangát szerezni, innen az iskolából?~tettem föl a kérdést magamnak.~De mi van ha tud? Hát egy próbát tehetünk.
-Igen szeretném, nekem nincsen jó és rossz manga, csak van és kész.-mondtam kedvesen. Majd megint a gondolataimra figyeltem:
~Végre nem vagyok a manga rabja. Végre nem félek senkitől sem, nem félek oda menni az emberekhez és beszélgetni velük.~gondoltam magamban dicsőn és büszkén, mintha a halált győztem volna le. Majd miután abba hagytam magamban a dicsekvést ismét elkezdtem.
-Ne haragudj csak el bambultam. Igen nagyon jól érzem magamat a karomban.-mondtam hadarva.-Ott mindenki megért engem.
A szél ami bejött hírtelen az ablakon, olyan volt mintha le öntöttek volna egy vödör vízzel. A gondolattól, felállt a hátamon a szőr és végig futott rajtam a hideg.
-Én nem arról ítéltem meg a diákjaidat hogy Extremusok, hanem arról hogy bunkók voltak velem. És ne haragudj meg ha esetleg megbántottalak, nem akartam. Csak néha nagyon gyorsan fel tudom kapni az agyvizemet.-kértem tölle bocsánatot, miután rájöttem hogy mit mondtam neki.-Igen igazad van, mindenkinek van egy célja, és egy cél érdekében mindenki elkövet valami hibát.
Az nagyon jó munka, én szeretek másokon segíteni, de ezt senki nem viszonozza, de majd egyszer biztos valaki fogja.- Mikor észre vedtem hogy, elvágja a mondatot biztos voltam benne hogy a mondat végét gondolatban fejezte be. Lehet hogy valami viccet,vagy valami bunkóságot akart mondani. Gondoltam megnyugtatóan magamban.
Csak annyit kérek tölled hogyha télleg tudsz szerezni mangát, akkor fordítást is kérek szépen hozzá.-mondtam segítséget kérő hangon.

-Remélem minél előbb találkozni fogunk.-mondtam mosolygóan. Az Extremus kérdésre habogni meg hápogni kezdtem.
-Hát...tudod..tudod nem az a lényeg hogy kik voltak, hanem az hogy bunkók voltak és kész.-tereltem el a szót, hogy ne keljen válaszolni a kérdésre. Észre vettem hogy a Kumiko becsukja az ablakot. Kicsit elgondolkoztam hogy miért tehette ezt.
~Talán észre vette hogy megborzongtam vagy talán ő fázott? Na mindegy lényeg hogy becsukta és kész.~kicsit meglepődtem azon hogy én ilyen hülyeségeken gondolkodok. Sőt hogy szóba állok az ellenség vezetőjével. Hirtelen nagy düh jött belém, az ereim kitágultak az izmaim még jobban felduzzadtak és a szemem összeráncolódott.
-Képzeld nem tudtam hogy te egy időben sokat voltál beteg.-kezdtem el dühösen és bunkón.-Biztos valami hülye náthád volt. Az én szüleimet nem tudták a te kedves gyógyítóid megmenteni. És nem érdekel hogy ki mit szól a modoromhoz, én ilyen vagyok.-mondtam hangosan és dühösen. A gondolataimban sorakoztak a minél jobb és kedvesebb szavak. Ha elmondom ezeket neki biztos nem lesz velem olyan kedves mint ahogy először volt. A vér fel forrósodott bennem, és az ereim lüktetni kezdtek, én pedig szédelegni.
~Nem érdekel, bármi történhet velem megmondom a magamét.~gondoltam magamban
-És nem kellenek a mangáid majd én is szerzek magamnak. És nyugodj meg biztos nem olyan nyálasat fogok olvasni mint te.-mondtam ordítva a szemébe. Egyszerre mintha valaki megölt volna. Lecsukódott a szeme, hallottam vissza a saját ordító válaszomat. A szívem nagyot dobban mintha ki esett volna és érzem hogy becsukott szemmel, elkezdek előre dőlni.


//FAGY//

//Olvadás, majd újra fagy //

*Fura neki a srác. Először is, milyen lelkes lett, hogy mondta, hoz neki mangát. Ezen csak mosolyogni tud és bólint, hogy kfejezze tőle találkozhatnak. Aztán, hogy azt mondja nem fontos kik voltak vele bunkók... Pont ez lenne a legfontosabb, hiszen máshogy nem tudná elintézni a dolgot, de ha nem akarja elmondani hát nem erőszak.
Kumiko egyébként nem fázott. Elvégre elég meleg van, de általában figyelmes lány, ezért csukta be az ablakot, amikor látta, hogy a másik fázik. Ha pedig nem tetszik a fiúnak a dolog, vagy Kumiko értette félre a dolgot, akkor sajnálja, bár nem hiszi, hogy bezárt egy ablakot, ami tulajdonképpen eddig is csukva volt, csak pár percre nyitotta ki.
A legjobban a kifakadás lepi meg. Nem is nagyon tud rá reagálni, csak felhúzott szemöldökkel bámul Actonra. Felmerül benne a gyanú, hogy nem is az extremusosok voltak bunkók, hanem ennél a srácnál nem kerek valami. Elvégre ő tök rendesen beszélt hozzá, és egyáltalán nem tehet arról, hogy a gyógyítók nem tudtak segíteni a srác szülein...*
~ Most féltékeny, és az a baja, hogy én élek, míg a szüleinek annyi? ~
*Hát nem éppen a legszebb gondolat, de azért érthető, hogy nem tud kedvesebben gondolkozni a dologról, amikor így beszélnek vele. Már nyitná a száját, hogy válaszoljon, de Acton dőlni kezd, ráadásul felé...
Automatikus a reakció, amivel a fiúhoz kap, de a súly nem éppen neki való, elvégre ő egy gyenge lány, így csak lelassítani tudja az ájultat. Ő maga is a födre rogy, és tulajdonképpen ez a szerencséje Actonnak, így ugyanis nem töri be a fejét. Amint a földön van a srác elengedi, és azon kezd gondolkodni, hogy mit csináljon vele.
Felmerül benne, hogy itt hagyja elvégre, nem volt szép, ahogy beszélt vele a srác, de végül úgy dönt, hogy magához téríti, elvégre nem kéne tovább rombolni a fiúban az extremus imidzsét //XD//.
- Instigo!
*Mondja ki a varázsigét, majd Acton felé suhint, akinek ettől fel kellene ébrednie, mivel Kumiko tökéletesen hajtotta végre a bűbájt. Aztán amint, kinyílik a srác szeme, kedvesen, mintha az előbb nem genyóztak volna vele, megkérdezi.*
- Jól vagy?
*A hangjában némi aggódás is hallatszik, elvégre lehet ő is okozta az ájulást, még akkor is, ha semmi rosszat nem akart.*

Mikor kinyitottam a szemet azt hitem hogy a mennyországban vagyok. Egy nagyon helyes,csinos lány állt előttem, mikor megismertem Kumikot akkor elpirultam és csak utána gondolkoztam rajta hogy miért tettem úgy.
~Mért pirultam el? Nem volt rá semmi okom. Nem mondtam ki amit gondoltam Kumikorol, csak gondoltam. És ha nem lát a fejembe akkor ninxs rá okom hogy elpiruljak.~ Mikor abba hagytam a gondolkozást zavartan felálltam. Csak akkor reagáltam a kérdésre amit Kumiko akkor tett fel mikor magamhoz tértem.
-Igen, kösz.- mondtam mogorván hogy ne tűnjön fel neki hogy hálás vagyok, majd folytattam ugyan abban a hang nemben.
-Minek kellett föl keltened, szerintem örültél volna hogyha ott maradok, vagy meg halok. És máskor ne ments meg. Ne hidd azt hogy hálás vagyok neked.-miután abba hagytam a mondani valómat, az ezüst kereszt nyakláncom elkezdett húzni Kumiko irányába. Mikor fér re löktem Kumikot, amit nem akartam de nem is bántam, a nyaklánc ezüstös fényeket szórt körém.
~Hát persze...~jutott eszembe miközben távolodtam Kumikotol.~A lánc csak akkor izzik fel mikor a szüleim gyilkosa olyan távolságban van tőlem amennyi centire volt a gyilkos a szüleimtől. Amit csinált körém az egy pajzs volt, ami tökéletesen véd minden átok vagy ártás ellen.~miközben ezt gondoltam vissza akartam fordulni de a lánc nem engedte. Amikor felötlött bennem az hogy Kumiko a szüleim gyilkosa hirtelen düh,harag és bosszú szomj öntött el. Azt éreztem hogy ölni kell azt aki nem áll mellém, és nem áll mellém a csatában. Az igaz hogy én se tudtam hogy mijen csatában, de valamiben biztos hogy mellém kell hogy állniuk.
Mintha hirtelen eltűnt a lelkem, ürességet éreztem. Semmi fájdalmat csak ürességet és vérszomjat. Mintha én lennék a halál és könyörögnének hogy öljem őket meg. A szívem mintha leállt volna. Nem érez semmi könyörületet és szeretetet. Csak annyit hogy meg kell halni annak aki nem tisztel és fél tőlem. Tőlem a nagy úrtól, attól az embertől aki sötétséget hoz a világra. Az érzés kiváló, mintha hatalmat adna és halhatatlanságot.

Mikor a nyakleveset megkaptam magamhoz tértem. Raphae adta a kiábrándító ütést. Elgondolkoztam hogy mit válaszoljak vagy mit csináljak. Majd miután megint ideges lettem, de mikor is nyugodtam le? Kérdeztem magamban.
~ Na mindegy ezt nem hagyom annyiban. Ennek folytatása lesz.~gondoltam ideges és feszülten magamban.~ És ha kicsapnak miatta akkor annak következmény lesz. Vagy Kumiko vagy Raphael meg fogja bánni.~ Majd miután eldöntöttem hogy nem fogok csak úgy sarkon fordulni és el menni megszólaltam.
Mikor Raphael oda lép Kumikohoz akkor én is úgy teszek. Majd szembe fordulok Raphaelel és a szemébe nézek. A tekintetem mintha a halálé lenne. Akkor és ott az áldozat meg fog halni. Miután végig gondoltam magamban hogy mit mondok elkezdtem.
- Mit képzelsz hogy ide pofátlankodsz? Nem vagy te senki! Azért mert prefektus vagy és fegyelmezned kell az nem jogosít fől rá hogy megüss! De ha igen akkor nagy és súlyos hibát követtél el!- mondtam ordítva Raphael szemébe.- Nem rád tartozik az ügy. Csak én rám és a japány lányra tartozik!- nem fogom megtisztelni azzal hogy a nevén szólítom. Gondoltam magamban keményen és dühösen.- És ha a japánoknál tartunk akkor nem tartom jónak hogy ide jársz. Nem tilthatom meg hogy hova járhatsz de akkor se. Én az egész ferde szemű bagázst ki nem állhatom. mondtam Kumiko szemébe dühösen és felháborodottan. Miközben beszéltem átjárt az az érzés ami a szüleim halálkor járt át. Legszívesebben megölném mind a kettőt de nem tehetem.